A Közlekedik a főváros után nem sokkal megjelent Buszos könyv címet viselő kötet bemutatóján Legát Tibor és a könyv képi anyagát fotózó Széki Dezső Karafiáth Orsolya kérdéseivel kalauzolt el minket a buszok és buszvezetők világába. Legát Tibor, noha ez ránézésre talán nem tűnik fel, buszmániás, semmi kétség. Mondhatnám, hogy buszőrült is, de ez nem lenne igaz, mivel Legát a volán mögötti bajszos vezető lelkének mélyére pillantva a buszozás lényegét igyekszik megmutatni a kötet lapjain. A  hajdani brigádnaplók bejegyzéseit szándékosan imitáló szépirodalmi igényű mininovellák, tervrajzok, bérletek, buszjegyek mellett – nemcsak buszmániások számára élvezhető – hatalmas mennyiségű fotó alkotja a Buszos könyv anyagát.

A fotókat készítő Széki Dezső, maga is nyugdíjas autóbuszvezető, az ötvenes években kezdte a buszok és a buszos hétköznapok megörökítését. Annak ellenére, hogy Széki Dezső magát hobbifotósnak vagy az üzemi lap fotóriporterének tartja, a képek nem a naiv kattintgató habitusát tükrözik: bőven van bennük irónia és távolságtartás, mint azt Karafiáth Orsolya meg is jegyezte később a slagjával pózoló buszmosónő képe kapcsán. Széki úr azonban Legáthoz hasonlóan, bár némiképp más tónusban, buszos lélekkel rendelkezik: nemcsak 56-ot, de a hétköznapokat is a vezetőfülkéből szemléli, vélhetően a mai napig - ezért hívja fel a figyelmünket a verekedő utasokra, a vezetők stresszes és fizikailag igen megterhelő életmódjára. És bár a közönség időnként mosolyogva, máskor enyhén zavarban hallgatja a hol elérzékenyülő, hol a brigádkirándulásokat magyarázó vallomásokat – Széki Dezső valójában nagyon is hitelessé teszi a Legát-világ fikcióját.

A képek válogatása egyébként Legát és a fotós közös munkája, de a naiv, brigádnaplós megjelenés már Harsányi Tamásnak köszönhető.

A beszélgetés során megelevenedik valami ebből a mai szemmel minimum ellentmondásosnak tűnő „buszos aranykorból”. Nemcsak Legát szeme csillog a „járműcsodák” emlegetésekor: csuklósbuszok, Ikarus 200-asok vonulnak a szemünk előtt, na meg egy kalauznő-buszvezető románc is felsejlik. És mindezek ellensúlyozásaképp a furcsa tanulság, hogy „a buszvezetők korán halnak”, mert ha megáll a busz, már nem tudnak mit csinálni, hát meghalnak.

A felállás klasszikus: Legát magyaráz – a hihetetlennek tűnő brigádélet és a szocialista nagyvállalat intimitásait, Széki Dezső emlékezik, és egy távoli világ küldötteként ismertet, Karafiáth Orsi pedig az örök (buszos) bliccelő szerepéből szemléli ezt az egzotikus világot. A közönség meg hálás a szereposztásért: se szakinak, se mű-élvezőnek, se totális kívülállónak nem kell magát éreznie.

Elhisszük, hogy Legát kedvenc busza az Ikarus 200-as, azt is, hogy a 70es években a „csiricsáré ruhában intézkedő kalauzt” kinevették volna, és azt is, hogy ha az osztálytársunk apukája buszsofőr volt (lett volna), akkor mindannyian a 7-es busszal mentünk (volna) kirándulni. Miért ne hinnénk? Én a hetes busz vezetőjéről is elhittem a régi történetet...

A beszélgetés zárásaképpen előkerül a már említett buszmosós kép: egy kendős asszony teli szájjal mosolyog a kamerába , miközben a kezében tartott slagból ömlik a víz a fülkében ülő vezető fejére. A kissé morcosnak tűnő úr a kép kedvéért még egy kis ideig visszafogja magát, de sejtjük, hogy fogytán a türelme. Zárulnak az ajtók, tessék vigyázni!