bezár
 

színház

2009. 12. 20.
A helyzet a fontos
Interjú Tilo Wernerrel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A helyzet a fontos Tilo Wernert még Bécsben, a Burgszínház Kantinjában kérdeztem – magyarul – a kétéves Shakespeare-évadról és az osztrák, magyar, német színházi élet különbségeiről. Nem volt könnyű vele időpontot egyeztetni, Bécs, Budapest és Hamburg között ingázott éppen. A hamburgi Thaliában történetesen már Mundruczó Kornéllal dolgozott.
Szkéné színház
PRAE.HU: Klaus Bachler tízéves intendatúra után köszönt le, június 30-án az évadzáró bulin Te és Láng Annamária is felléptetek a színészzenekarral. Bachler talán legmerészebb húzása a tíz előadásból álló, összesen három évadot érintő, a színház egész arculatát meghatározó Shakespeare-ciklus volt. Te három darabban is játszottál. Milyen volt színészként részt venni ebben a vállalkozásban?

Praktikus okokból szerződtem ide, a Schilling-féle Hamlet3 után. Először vendégként játszottam itt, aztán a Krétakör felbomlása után átszerződtem ide egy évre, de tudtam, hogy vissza fogok menni Németországba. Ami a Shakespeare-ciklust illeti, az üzenetét nem igazán kommunikálták a színészek felé. A Burgszínház nemzeti intézmény, ezért például a Krétakörrel ellentétben, ahol szlogenünk volt, hogy csak akkor létezünk, ha játszunk, addig a Burg, jöjjön bukás avagy siker, akkor is világszínház marad, mint az épületen az egyik felirat is hirdeti. A legfőbb nézői elvárás a jó színvonal, nem egy konkrét stílus, korszak vagy iskola. Bachler nemcsak egy Shakespeare-ciklust indított el, hanem jó rendezőket is hozott a színházhoz – stílustól függetlenül. Dolgozott itt Hermann Nitsch is!

A Burg egy jól felszerelt „állami áruház”, minden van. Többek között egy százhúsz fős társulattal rendelkezik, úgyhogy itt a színész eleve nem tud olyan helyzetbe kerülni, ami például a műsorpolitikára befolyással lehetne. Ugyan volt tíz Shakespeare-előadás, amiből én háromban is játszottam, a Szeget szeggel-, A Rózsák háborúja- és a Macbeth-produkciókban vettem részt, a ciklust mégsem tekintem műhelymunkának, workshopnak. A színház vezetésének, az intendánsnak és a dramaturgiának az volt a fontos, hogy a különböző rendezők mit gondolnak ma – történetesen éppen Shakespeare-ről.

PRAE.HU: A „Shakespeare braucht das Regietheater.” mondat a ciklus kapcsán híresült el, és igencsak kétértelmű. Shakespeare-nek van szüksége a markáns rendezői olvasatra, vagy a rendezői színháznak Shakespeare-re?

Színészként engem a filológia nem érdekel: csak a színpadi esemény, a történet a fontos. Az számít, hogy mit akarsz elmesélni egy történettel: és ha a darab elég jó, lehet akár Shakespeare-é is. Viszont az is igaz, hogy a Burgszínház néhány kísérletét nem sok színház vállalta volna be. Ilyen a hétórás Rózsák háborúja, ami személy szerint nekem nagyon tetszett. Kihívást jelentett mind a színész, mind a néző számára.

PRAE.HU: Tanúsíthatom: engem a 2008-as bemutató szó szerint a székhez szögezett: felállni is alig tudtam, nem hogy menni. Taxi vitt haza…

A nézőnek valószínűleg nehezebb dolga volt. A színészek közül senki nem volt folyamatosan színpadon, én a hét órából jó, ha hármat töltöttem fenn, így nem volt annyira fárasztó. De nemcsak az emberpróbáló oldala tetszett: formailag nagyon egyszerű volt, letisztult jelmezek és díszletek között egy meglepően egyszerűen követhető történet állt a középpontban. Kimmig a rendezésében erre az epikus szálra fűzte fel a darabot, beiktatott egy mesélőt vagy krónikást, aki minden jelenet előtt egy zanzában összefoglalta, mi következik, így a történet abszolút követhető maradt. Már a próbafolyamatot is nagyon élveztük: Kimmig nem nagyon szeret próbálni, vagyis kísérletezni, ezért mindig konkrét elképzelésekkel jött, és a színészektől az elejétől teljes szövegtudást várt el.

PRAE.HU: A próbákra előre megtanultátok a hétórás előadás teljes szövegkönyvét?

Az egészet nem, de az aznap próbált jelenetét igen. Ez nagyon produktív volt: így akár két-három próbával összeállt egy jelenet. A színészi szabadságot a rendezői elképzelés kibontása adta.

PRAE.HU: Ebbe a rendezői elképzelésbe hogyan fért bele, hogy az előadást egy rövidített verzióban is játsszák a III. Richárd nélkül?

Se a színészek, se a rendező nem szerette ezt a bérletes közönségnek tett engedményt. Két okból: a VI. Henrik-dráma nem áll meg önmagában, a belső feszültség nem rajzol ki egy teljes ívet, nincs tetőpont. Kimmig koncepciójának megfelelően a példány erre készült, ennek az ívnek a bemutatására. Hogy mennyire szoros koncepció volt, az is mutatja, hogy Stratfordban volt egy teljes VI. Henrik-trilógia, ami önmagában tizenegy órás volt. Kimmignél az egész tetralógia hét órát tett ki. A királydráma a tragédiát készíti elő, az egész együtt nyer értelmet. A Richard-dráma nélkül az egész nem több, mint egy szappanopera, egy Dallas. Valószínűleg ezért is döntött úgy, hogy az (első) szünetre például nem egy lezárással, hanem a Jack Cade-zendülés felkavaró jelenetével küldi ki a nézőt, hogy az feldobva várja a folytatást.

PRAE.HU: Ugyancsak Kimmig rendezte a Macbethet, a ciklus utolsó előadását, amelynek a bemutatójára ennek az évadnak az elején került sor. Te Banquót is játszod abban az előadásban. Színészként milyen tapasztalat két ilyen volumenű Shakespeare-darabban szerepelni egymás után, ugyanazzal a rendezővel?

Szerintem a Rózsák háborúja jobban működött, mert bár Birgit Minichmayr, a Lady Macbethet alakító színésznő kitűnő, ebben az értelmezésben kisebb a játéklehetősége, mert a szerelmi történetre kevesebb hangsúly került az előadásban. A kezdeti kritikák se voltak túl pozitívak, ugyanakkor a közönség már egy ideje nagyon szereti a produkciót, ami vizuálisan is nagyon jól működik.

PRAE.HU: Shakespeare színháza anno elég interaktív volt, és a Macbeth is tesz erre kísérletet: Macbeth és Banquo a közönség soraiban ülve értesül a jóslatról. A Burg ciklusában milyen kísérletek történtek a közönségbevonásra?

Ne felejtsük el, hogy a Burgnak egészen speciális közönsége van! Amikor a Karin Beier rendezte Szeget szeggel-előadásban én Vincentióként egészen egyszerű eszközökkel próbáltam megszólítani a nagyszínpadról a közönséget, nem igazán működött.

PRAE.HU: Gondolom, a közvetlenség egy ezerkétszáz férőhelyes színházban nem könnyen valósítható meg. Nagy Zsolt nyilatkozta az Othellóról, hogy a Vígben nagyon nagy a színpad…

Nemcsak a krétakörös eszközökkel, a berliniekkel sem értem el a bécsi közönséget: míg Berlinben a nagyon konkrét, egyszerű vagy ellenkezőleg, a nagyon is teátrális színház működik jól, addig a bécsi közönség szereti a nagy gesztusokat, a szentimentalizmust, sőt időnként a giccset. A Szeget szeggel felső világának, a Herceg-Izabella-Angelo síknak az ábrázolását ezért nem annyira érzem sikeresnek. Ami igazán működött, az az Alvilág ábrázolása volt. Karin Beier az egész világot újrastilizálta, és ehhez a valódi bécsi alvilágot vette alapul. A koncepciója azon felismerésre épült, hogy igenis vannak úgynevezett prolik, de ez újabban egy olyan alulképzett, alulkulturált, demotivált, tévéfüggő réteg, aki azért nem képes a munkaerőpiacon elhelyezkedni, mert megszűntek azok a képesítés nélkül végezhető munkák, amiket el tudnának látni. Ennek a mindentől elzárt, mindenből kimaradó szegény rétegnek (Prekariat németül), és az őket érő társadalmi cinizmusnak a megjelenítésére törekedtünk az előadásban.

Nekem Hamburgból származik egy élményem a lecsúszott szegényeket érintő társadalmi cinizmusról: ott az egyik élelmiszeráruház-lánc szervezett fesztivált, ahol chipset, joghurtot, pékárut dobáltak a tömegbe, ha az emberek eltalálták az áru nevét, vagy felismerték a logóját. Komolyan, mintha a krétakörös Hazámhazám előadásunkat látnám élőben! Nagyon fájt nekem, nemcsak hogy ennyire lecsúszva is lehet létezni, hanem hogy ennyire cinikusan lehet bánni ezekkel az emberekkel. Beier rendezése megmutatta, hogy a politika és a nép között nincsen kapcsolat, hogy a hatalom egyaránt lenézi és megalázza a szegényeket és Izabellát vagy Angelót is.

PRAE.HU: Ennek a kifejezésére szolgál, ahogy a földön némán fekvő Izabellát egyszerűen átlépted az előadás végén, vagy ahogy az őt alakító von Poelnitzcel a végén civilben beszélgettél, miközben az „aljanép” tapsrendbe állt és bohóckodott?


Ez azért a színházra adott reflexió is volt, és nemcsak a rendezői olvasat megjelenése, hanem közös munka, színészi hozzájárulás eredménye is. Beier újító, kísérletező kedvű rendező, aki most Kölnben nemzetközi társulatot épít – mint ahogy ezzel kísérletezett például a legendás Szentivánéji álomban is. Jó volt, és nagyon szeretnék még egyszer vele dolgozni.

PRAE.HU: A Szeget szeggel legnagyobb dobása talán a nyelv volt, a mai, bécsi szleng. A Shakespeare-ciklus minden előadása, sőt a Hamlet3 is mai fordításokkal dolgozott. Anyanyelviként te milyennek találtad a különböző fordításokat?

A Hamlet fordítását a Jürgen Goschsal is dolgozó Angela Schanelec készítette, ami egy jól mondható, mai, de nem hivalkodóan mai szöveg volt. Konkrét, egyszerű, de nem aktualizált nyelvi változatban készült. Albert Ostermaier VI. Henrik-fordításán ugyanakkor érződik a saját, időnként brechti hatásokat mutató nyelve, a nagy szavakkal való játék, a mélyebb értelem és banalitás együttes felmutatása. Ugyanebben az előadásban a III. Richárd Thomas Brasch-féle fordítása inkább az én ízlésem szerint való, kompaktabb, amitől jobban illett a darabhoz. De a kettő nem vált el élesen egymástól, és különben is a helyzet a fontos. Hamburgban Júdás evangéliumában Mundúczó Kornél lakásszínházi eszközökkel és sok improvizációval él.

PRAE.HU: Egy nem anyanyelvi rendező hogyan tudja a német nyelvű improvizációkat nyelvileg megítélni?

A nyelv nem annyira fontos, és van tolmács. Ráadásul Kornél inkább a viszonyokra, helyzetekre, karakterekre koncentrál, és a viselkedés, az adott helyzetben adott válasz megértéséhez és megítéléséhez nem kell a nyelv. Ez a munka ebben mindenképp különbözik a Nibelung-lakóparktól, ahol – Térey-darabjáról lévén szó – nem lehetett annyira elmenni a szövegtől, és kevesebb idő is állt a rendelkezésünkre. Mivel csak négy hetünk volt, Kornél nagyon sokat készült előre, konkrét képekkel, elvárásokkal jött a próbákra. Ez nem „csak” filmes megoldásokat jelent, hanem a zene és a tér szerepét – játszani kellett és akart a térrel, amikor az Országos Pszichiátriai Intézetben rendezte meg a darabot. Hamburgban más a helyzet, ezért máshogy is dolgozunk.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Cseicsner Otília --

Anglista-műfordító-szerkesztő-dramaturg


További írások a rovatból

színház

Drágám, megjöttek a perverzek! Drágám, megjöttek a perverzek!
Többszörös orgazmus a Budapesti Anarchista Színház előadásában
színház

Mesevilágtól Napsugárig Mesevilágtól Napsugárig
Jászay Tamás könyve a békéscsabai Napsugár Bábszínház „első” hetven évéről
színház

Megismerni a cigányságot Megismerni a cigányságot
Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye alapján készült előadáson jártunk
színház

A beszéd nagyon komoly automatizmusunk A beszéd nagyon komoly automatizmusunk
Interjú Kelemen Márta logopédussal, beszédtechnika tanárral

Más művészeti ágakról

Háttérinterjú Osváth Gáborral a fiatal magyar filmről, pályakezdésekről, motivációról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

A maximumot kell nyújtanom A maximumot kell nyújtanom
Interjú Láng Annamária színművésszel a külföldi színjátszásról, rendezőkről, idegen nyelvekről
art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
gyerek

Premier: MIT – Az ember tragédiája rövidítve
November 13-án a TRIP hajón


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés