Stephen Frears ugyan nem a kosztümös filmek sorozatgyártásával vált ismertté, egyik legnagyobb szakmai és közönségsikerét mégis a César- és Oscar-díjakkal megajándékozott Veszedelmes viszonyokkal érte el. Choderlos de Laclos levélregénye élvezetes, őszinte lélekrajzzal kezelt történetté vált a film szemrevaló képein, a kultikus kosztümös dráma erejéből azonban semmi sem maradt a Chéri – Egy kurtizán szerelme számára. A kosztümvilág varázsát ugyan nem kell nélkülöznünk a Belle Epoque korszakát felelevenítő Colette-adaptációban, de Frears mozgó kuplerája inkább hat turistáknak árult nosztalgia-képeslapok pazar gyűjteményének, mint szívvel-lélekkel elmesélt, századfordulós szerelmi történetnek. Sidonie-Gabrielle Colette, aki nemcsak regényei kapcsán, de nőkkel és férfiakkal folytatott botrányos kalandjainak köszönhetően is a korszak tehetséges női csodabogarának számított, Frears legújabb „képeskönyve” helyett igazán megérdemelt volna egy saját személyiségéhez hasonló, provokatív alkotást.
 

 

Michelle Pfeiffer, avagy a szépelgő Lea de Lonval, aki egy szecessziós francia villában tölti „öreg” napjait, megszabadulva a vízszintes munka nyűgétől, már csak saját kényelmére használja selymekkel borított ágyát, hiszen zajos előélete láthatóan jól hozott a konyhára. Testi és lelki nyugalmából mi más zökkenthetné ki, mint egy férfi, aki rést ütve Lea professzionalizmusán, ezúttal a középkorú kurtizán lelkébe hatol be. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az aranyifjú Chéri (Rupert Friend) – bármennyire koravén –, csak tizenkilenc éves. Leát a szintén kiöregedett prostiként tengődő Madame Peloux (Kathy Bates) kéri meg a bordélyokban felnőtt, dekadens fiú „megregulázására”, amiből hat szerelmes év kerekedik ki, ám románcuk félbeszakad, amikor az anya elhatározza, hogy megházasítja semmire kellő fiát.



A film láthatóan humorral és iróniával szeretné fűszerezni a szerelmi drámát, de mivel mindez kimerül az öreg nő-fiatal férfi szituáció nevetségessé tételében, a helyzet minden komolysága elpárolog, vagyis feloldja önmaga jelentőségét is. Ez a félig (ön)ironikus, félig komoly hangú szerelmi párbeszéd kacérkodik mindkét oldallal, de egyiket sem vállalja fel igazán, így csak a langyos középút marad az önmagát aluljátszó Michelle Pfeiffer és a tehetségesen maníros Rupert Friend számára is. Talán elfogultságom mondatja velem, de számomra nagy rejtély az is, hogy miért temetjük Michelle Pfeiffer szépségét és fiatalságát mostanában.

 

A film prológusa, a kor híres prostituáltjainak arcképtárát összemontírozó főcím tetszetősen előlegezi meg a látvány bűbáját, ami egyértelműen átveszi a főszerepet, és elnyomja a csírájában itt-ott felbukkanó őszinte színészi és alkotói megnyilvánulásokat. Szemünk beleveszhet a Mucha-mintákra emlékeztető kovácsoltvasak, a csigásan omló hajfürtök, az édeni növényornamensek és a huncutul libbenő kelmék látványába, nem is beszélve a meseszerűre komponált színekről, de hát lássuk be, hogy ez édes kis semmiség Stephen Frearstől az olyan munkák után, mint a már felidézett Veszedelmes viszonyok, Az én szép kis mosodám vagy A királynő. Lea de Lonval „veszedelmes viszonya” a nála több X-szel fiatalabb, feminin férfivel pedig nagyon is sokat ígér a nézőnek, és valójában nem is érdemes teljesen a paplan alá gyűrni kritikusi szemmel mindazt, ahogyan e liaison kibontakozik Lea budoárjában. A tragikus kimenetelű szerelem mégis megcsúszik valamin, talán azon, hogy az esztétikum kidolgozottságán túl szinte minden csak fél gőzzel megy ebben a filmben.

 

A két Colette regény (Chéri, La fin de Chéri) alapján filmre fércelt kosztüm-korszak, avagy az első világháború előtti Párizs világa a csábító közhelyek pillanatképeit választja, hogy a huszadik század elejének legendás miliőjét teremtse hősei köré. A szemünk nem is fog panaszkodni és szépérzékünk sem szenved hiányt a Chéri – Egy kurtizán szerelme láttán, szívünk azonban vissza fog húzni minket a Veszedelmes viszonyok szelíd, intellektuális érzékiségéhez.