Dave Gahan pörög... Dave Gahan mosolyog... Dave Gahan belőtt balerinaként mozogja be a rendelkezésre álló teret... Dave Gahan erotikusan végigsimítja a mikrofonállványt... Dave Gahan lehajol, tenyerével megérinti a talajt, majd felegyenesedik és Elvis mozgását imitálja.

Ez az a Dave Gahan, akit annyira imádnak a hardcore ”módosok”, és ez az a Dave Gahan, aki annyira hiányzott mindenkinek a tavalyi stadionkoncertről. Akkor a sajnálatos események összjátéka miatt (betegség híre, színpadi baleset) egy kedvetlen zenekart láthattunk egy motiválatlan frontemberrel az élen, a közönség bánatkönnyeit pedig az égi zuhatag mosta el. Most az eső eleve ki volt zárva, a hangulatot a teltházas Aréna lelkes közönsége biztosította, minden más pedig a zenekaron múlott. Tisztelettel jelentjük: abszolút sikerült helyrehozniuk a csorbát.

Nem sokkal nyolc után estem be a pop-Colosseumba, ahol épp a Nitzer Ebb vezette fel utolsó pár dalát. Az énekes mindent megtett, hogy beizzítsa a közönséget, de tudjuk, milyen sanyarú sorsa van az előzenekaroknak. Persze nem fütyülték ki őket, hiszen nem kispályás srácokról van szó, de őszintén: ki kíváncsi egy ilyen típusú indusztriális lötyögésre, mikor az ”Isten” becenévre is hallgató Dave Gahanre adják fel bőrmellényét az öltözőben?!

Ezt követően jó húsz perc pakolászás következett a színpadon, amit én a megfelelő pozíció megkeresésével töltöttem, ahol a hangzás és a rálátás a színpadra egyaránt jó. Közben eszembe jutott, hogy utoljára AC/DC-n láttam ennyire megtömve az Arénát. Akkor a minden második ember fején díszelgő, villogó ördögszarvacskák kölcsönöztek vásári hangulatot az eseménynek, most szerencsére ez nem bosszantott, viszont annál inkább szúrta a szemem a megszámlálhatatlanul sok mobiltelefon, melyekkel az első sorokban tülekedő közönség tagjai örökítették meg idoljukat. De erről majd később.

Bár a város forgalmasabb helyein közlekedve lehetett látni néhány fura hajszerkezetű, bőrkabátos versenyzőt, a koncerten szinte egyet sem sikerült kiszúrnom. Lehet, hogy én álltam rossz helyen - nyilván az igazi keménymag a küzdőtér szívében gyülekezett, nem az ülőszektorban - de szemmel láthatóan kevesebb halálmadár bújt elő sötét zugából a fekete ünnepségre. Hát igen, az egykori ”módosokból” mára marketing menedzserek lettek, akik maximum a hecc, vagy a nosztalgia kedvéért lövik be a sérójukat.

Ami a közönség összetételét illeti, a fiatal családanyától kezdve a szőke cicababán át igazi oldszkúl rajongókig volt minden. Ezúttal is jelentős erők érkeztek az egykori keleti blokk országaiból: a wc-n például egy rakás cseh vett körül, akik szemmel láthatóan már jóval a kezdés előtt becsületesen végigtesztelték a minőségi magyar söröket. (Ami kábé olyan lehetett nekik, mintha Hugh Hefner a villájából átköltözne a tápiószecsői nyugdíjas otthonba.)       

A koncert valamivel fél kilenc után vette kezdetét az új lemezen hallható In Chains-szel, ami szerintem harmatgyenge kezdőszám, de a három főhőst és a két mellékszereplőt persze kitörő lelkesedéssel fogadta az Aréna alsó és felsőháza. Aztán jött a nagyobb energiákat mozgató kislemez sláger, a Wrong, majd egy harmadik tétel a Sounds Of The Universe-ről. Jobb az elején letudni az új nótákat, hiszen legyen akármilyen mohó Depeche fan valaki, azt azért be kell ismernie, hogy az új szerzemények itt nem sok vizet zavarnak.

A színpadkép egyébként pont olyan volt, amilyet 2009 júniusában a Puskás Stadionban is láthattunk, és a setlist is erős deja vu érzést keltett bennünk. A hetedik számig tényleg semmi változás nem volt észlelhető a tavalyi bulihoz képest, azt leszámítva, hogy a frontember ezúttal sokkal vitálisabban adta elő a dalokat.

A World In My Eyes volt az első tétel, amit nem hallhattunk egy éve, majd jött Martin Gore mélabús magánszekciója. Tavaly a Jezebel és a Question Of Lust került terítékre, idén az Insight és a Home című dalokat hallgathattuk meg sima zongorakísérettel. Az utóbbit szemmel láthatóan értékelte a közönség, a dal végén az egész stadion egy emberként énekelte a megkapó gitártémát.

A remekül előadott Policy Of Truth, a szintén megkapó In Your Room és a rockosan felvezetett I Feel You (ami alatt általam ismeretlen okokból a technikusok rendesen feltekerték a hangerőt) már azt is maga alá gyűrte, akit nem fűz különösebb érzelmi szál a trióhoz. És még csak most jött a java: az Enjoy The Silence refrénjét torka szakadtából énekelte boldog-boldogtalan, a Never Let Me Down Again pedig - ahogy a legtöbb fellépésen – az abszolút érzelmi csúcspont volt.

A ráadásblokkban ismét két olyan dallal kényeztette közönségét a Mode, ami a tavalyi repertoárból kimaradt. A One Caress és az időt álló dark himnusz, a Behind The Wheel koronázta meg az estét, ám a publikum még nagyobb lelkesedéssel fogadta a betyáros záróakkordot jelentő Personal Jesust.

Martin Gore, aki leginkább egy idegen civilizáció földi helytartójára hasonlít, hozta a szokásos formáját, korrektül tette a dolgát, sőt az is előfordult, hogy egy-egy jól eltalált pillanatban elmosolyodott. Andy Fletcher - az informatikusok kedvenc rocksztárja - valószínűleg ezúttal is az e-mailjeit olvasgatta a monitoron, ám bármilyen fontos szerepet töltsön is be az ominózus két tag, a cirkuszmester – ahogy mindig - Gahan volt. Amikor kimerészkedett a közönség soraiba benyúló kifutóra, felekezete tényleg úgy reagált, mintha maga a messiás lépne elő, ugyanakkor úgy fényképezték őt, mint az állatkertben a selyemmajmot.

Elképesztő, hogy még a gazdasági válság idején sem bírják felfogni a technikához görcsösen ragaszkodó agyalágyultak, hogy mindennél többet ér az a megfizethetetlen pillanat, amit akkor és ott elraktároz magába az ember, az élmény - szerencsére - nem mérhető kilobájtokban!

Konklúzióként pedig álljon itt egy kijelentés: a Depeche Mode igazán különleges és szerencsés zenekar. Még a legnagyobbak közt is kevés olyan van, akinek ilyen jellegzetes rítusokat sikerült volna kialakítania maga körül. Ez az univerzális nyelv pedig csak akkor jön létre, ha a közönség és a főhősök találkoznak: ettől (is) megy élményszámba a legtöbb Mode koncert.

Ilyen rítus Gahan tánca és forgása a Question Of Time alatt. Ilyen Gore hagyományos kesergő blokkja a koncert felénél. Ilyen a Personal Jesus alatt a tenyér felmutatása a felekezet „főpapja” felé. Ilyen az Enjoy The Silence alatt a mancsok összecsapása a fej felett, és főleg ilyen a Never Let Me Down Again végén az a jellegzetes karlengetés. Akár először, akár nyolcvanadszor látja az ember, mindig meghökkentő és hátborzongatóan szép látvány több tízezer rajongót látni, aki egy emberként lengeti a karját, ezzel fejezve ki a zenekar iránti mérhetetlen szeretetét. Olyan ez, mint egy lenyűgöző természeti jelenség, amely ámulatba ejt – a közösség erejének egyik legszebb megnyilvánulása a popkultúrában.

Szóval a Depeche Mode szerencsés zenekar, hiszen minden koncertjén átélheti ezt, és ezúttal is szerencsés volt - ami meglátszott Gahan arcán (is). Ezt az örömöt nem lehet színészkedni, ez szemmel láthatóan őszinte, mélyről jövő hála; ráadásul ne feledjük, hogy egy olyan emberről beszélünk, aki már a másvilágon is megfordult pár másodperc elejéig.

Többek között ezért a pillantásáért is megérte jelen lenni.

Setlist:

In Chains
Wrong
Hole to Feed
Walking in My Shoes
It's No Good
A Question of Time
Precious
World In My Eyes
Insight
Home
Miles Away/The Truth Is
Policy of Truth
In Your Room
I Feel You
Enjoy the Silence
Never Let Me Down Again

One Caress
Stripped
Behind the Wheel
Personal Jesus