Tagadhatatlan, hogy még mindig a Kaszás működteti a legsikeresebb istenképző üzemet. A korai halál az életben soha el nem érhető csúcsokra repíti a sztárokat: ironikus, hogy Ledgert éppen a hírességek csarnokában már kiérdemelt helyére juttatta. Legendaépítés ide vagy oda, Terry Gilliam filmje méltó főhajtás a most már örökké fiatal színész előtt: a legszebb, hogy pont az a Johnny Depp magasztalja fel Ledger emlékét, és helyezi James Dean és Rudolph Valentino mellé, akihez oly gyakran hasonlították Heath-t. Nem véletlen azonban, hogy az „érzelmes” megemlékezés olyan jól illeszkedik a Dr. Parnassusba: a Grimm fatálisnak tűnő fiaskója és a Tideland a kisiklott életeket bemutató, néhol egészen zseniális Alice-allegóriája után a kultrendező bevallottan maga is a korai halál, az elmúlás és a sikertelenség témáival foglalkozott, és be is építette ezeket filmjébe.

Míg a Grimm kidolgozatlan, önmagát író posztmodern meséje didaktikus formájában mutatta Gilliam művészetét, a Dr. Parnassus újfent az egymásba hajló valóság és fantázia metszéspontján találja a valószínűleg a beat- és az ellenkultúra drogba mártott vízióin szocializálódott rendezőt. Gilliam jobb filmjeiben a képzelet színpada mögött mindig ott húzódik a kiábrándító rögvalóság backstage-e, ahol a néző az álomszövés során a túlélés ösztöne vagy a rögeszmék által kiváltott „önstilizáció” (a személyiség képzeletbeli meghosszabbítása, kiterjesztése, átalakítása) és a performansz szürreál színpadán találja magát. Mindenki menekül valahonnan, valóságból fantáziába, képzeletből realitásba: ám a drogos, az őrült, a megátalkodott hazudozó és a gyerek fejében a világfelfogás ezen két örökérvényű aspektusa könnyedén hajlik át egymásba, hogy megteremtse a szereplők önportréinak törékeny tükörképét.

Ezúttal az ezeréves Dr. Parnassus (az elnyűhetetlen Christopher Plummer) elméje biztosítja a Csodaországba való belépést, aki anno volt annyira szerelmes (és nem olvasta a Faustot), hogy a Nőért (és az örök életért) alkut kössön az Ördöggel. Azt már a modern kori vámpírtörténetek óta tudjuk, hogy az öröklét nem csak játék és mese, de Parnassus 2009-ben jócskán meg van verve balszerencsével, mivel a diszkóból kilépő, tompára részegedett fiatalokat nemigen érdekli vándorló cirkuszának előadása. Pedig a szigorúan tiltott fekete mágia helyett (arra a sok hókuszpókuszra már a sátánka sem emlékszik) nagyrészt olcsó trükkökkel kufárkodó társulat egyben magát a megváltást is árulja, tetszőleges adományért cserébe. Aki belép Parnassus elméjének kapuján, az magával a Választással kerül szembe: a gyors és jóleső csábítás vagy a hosszú, rögös út mellett kell letenni voksukat. Ha rosszul választanak, akkor az Ördög nyeri a fogadást, és ha előbb gyűjt össze öt „bűnös” lelket, mint az örök élettől alkoholistává váló Parnassus, akkor végleg elnyeri annak 16 éves lányát, Valentinát (Lily Cole). Közben bekerül a képbe az adományairól és gyerekbarátságáról elhíresült Tony is (Heath Ledger, Johnny Depp, Colin Farrell, Jude Law), aki az események katalizátorává lép elő: üldözi az orosz maffia, de közben beleszeret Valentinába is, viszályt szítva annak barátja, a tipikus, irigységében is lenyűgöző jófiú, Anton (Andrew Garfield) és a lány között.

Gilliam filmjeiben régen nem látott vehemenciával feszül egymásnak szürreális fantáziáját régi nagy fényében mutató álomvilága (amelyet minden esetben a belépő személy vágyai népesítenek be), és a 2000-es évek Londonjának főárambeli, aktuálpolitikai eseményei és utalásai, no meg a marginális figurák reális életkörülményei. Olyannyira, hogy például Tony karakterét a volt brit miniszterelnökről, Tony Blairről mintázta a forgatókönyvíró páros. De aktualitásban a mesevilágokhoz szinte fetisisztikus megszállottsággal ragaszkodó Gilliam még a Brüno provokációjával is felveszi a versenyt társadalomtudatos fricskái okán. Az örökbefogadás (a feketének maszkírozott, a film sokszor nagyon is csípős, fanyar humoráért felelős törpét (Verne Troyer) adoptálni kívánó asszony jelenete a legemlékezetesebb), a „charity work” képmutatása, Michael Jackson We Are The World című számának gúnyos paródiája, a rendőrség és a maffia erőszak-szeretének megfeleltetése megkerülhetetlen kritikai erővel ruházza fel az alapvetően mitológiai történetet.

A másik síkon ugyanis olyan univerzális témák kerülnek terítékre, mint a naiv hitekkel operáló vallás önteltségének megkérdőjelezése, a szerelem tévítéleteinek és természetének kérdései, vagy éppen az ördög alakjának szinte kötelező újraértelmezése. Tom Waits alakításában nemhogy úriember, hanem egy igazi életművész a „sátán”, megtisztítva alakját az ellentétekkel operáló keresztény szimbolikától. Az ördög lételeme az örökös játék, a fogadás: fény és sötétség határvonalán trónoló transzgresszív figurájának lényege a létfenntartás és egyben a változás is. Az ördög természete jelzi, hogy a Választás ellenére itt nem értékítélettel megvert oppozíciókról van szó – a két út közötti választás különben sem kötelező, ez Dr. Parnassus és az álomutazásban résztvevők teremténye, hiszen csak az jelenik meg előttük, amire vágynak. Hogy így szocializálódtak, az már az ő bajuk… Függetlenül attól, hogy a film egyes oldalai – példának okáért a többnyire gegértékű társadalomkritika – kevésbé mélynek tűnnek (mint pl. a gazdag közönség felszínességének kritikája, akiknek még az újjászületés is csak unaloműző kaland), Gilliam filmjének összetettségét komplex szimbolikája mellett pont az adja, hogy igyekszik elmosni a határvonalat az egyértelmű értelmezések és jelentéstársítások között.

Ami a film első felében a dramaturgia és a ritmus döcögősségének tűnik, az később valójában a szerzői hitvallás kiteljesedése lesz: a hazudós is mond igazat, a szerelmes is tévedhet, a fantáziáról is kiderülhet, hogy valóság, és fordítva. Így válhat a film egyik legérdekesebb pontjává a „gonoszként” értelmezett, az elvárásokat felülíró sztár figurája – és ezért nem „elidegenítő” élmény az, hogy négy színész játssza Tony különböző „arcait”. A jegyek millióit eladó színészek által alakított kulcsfigura megítélése szinte jelenetről jelenetre változik, és a függöny legördülése után is (igen, azért az önreflexió magaslabdája is „lecsapatik”) kétséges, hogyan is viszonyuljunk alakjához, még ha folyamatosan felül is írja a róla alkotott, korai pozitív képet. Alakja folyton változó: ha időközben pár csillagot is lehazudott az égről, mindezt maga is elhitte – és az egész film arról szól, hogy mindenki számára az válik valósággá, amiben hisz. Legtöbben pedig abban hisznek, amijük nincs: Valentina például a lakásberendezési magazinok kirakat-családjában találja meg álmát a hányatott sorsú művészkarrier és a csonka família okán. Aki pedig ideáltípusokra vágyik, az meg is kapja: a fehér fényben fürdő, stilizált boldogság hiába hamis ígéret, ha valakinek nem volt része a minden ráncot elsimító beteljesülésben, amely eltompít és kiüresít, akkor számára a Semmiben való lebegés a végpont.

Ám közben Gilliam, a megátalkodott romantikus is színt vall. Ő is hisz valamiben. Abban, hogy a történetmesélés tartja fenn a világegyetemet. Ő Parnassus és az Ördög végtelen, bajtársias fogadásai mellett teszi le a voksát. És az idejétmúltnak tűnő színészi társulat kirekesztettsége, a perifériára szorult figurák meg nem értettsége mellett kézzel fogható bájjal ecseteli nehézségeiket, megaláztatásaikat. A szinte kötelezően ötletes álom-díszletek mellett a végítélet előtti színekben pompázó, festői képek, a borongós zenehasználat mind a művészlét hányattatásainak atmoszféráját hivatott megteremteni, a kreativitás és az alkotás folyton megújuló és visszatérő, néhol keserű, néhol negédes pillanatait kívánja érzékeltetni. Elég csak kicsit a maszkok és nevek mögött rejlő szimbólumokra pillantani: a Dionüszosznak szentelt Parnassus hegye a zene, a tanulás és a költészet helye volt.

A blockbusterek korában mesét mondani – tényleg úgy hangzik, mintha ezért valaki lepaktált volna az ördöggel, de cserébe legalább égig érő fantáziacölöpökkel támaszthatja alá saját és mások világának boltozatát. „Így olyan egyszerűnek tűnik mindez.” – mondja Dr. Parnassus. De attól még lehet igaz. Vagy legalábbis: hihetünk benne.

Színes, feliratos francia-kanadai szürreális-fantasztikus dráma, 122 perc, 2009.

Rendező: Terry Gilliam

Forgatókönyvíró: Terry Gilliam, Charles McKeown

Szereplők: Christopher Plummer (Dr. Parnassus), Johnny Depp (Tony), Heath Ledger (Tony), Colin Farrell (Tony), Jude Law (Tony), Tom Waits (Mr. Nick), Verne Troyer (Percy), Lily Cole (Valentina)

Bemutató: 2010. január 14.

Forgalmazó: Budapest Film