A hely atmoszférájához illően komoly konferanszié közben megtudtuk, hogy a szünet előtti műsor némileg módosul a meghirdetetthez képest: Schubert népies darabjai helyett az előbbi szerző a-moll (arpeggione) szonátáját hallhatjuk (D821).

Mivel sokat hallottam a csillagocskákról, de személyesen még nem ismertem őket, rendkívül kíváncsian, s talán némi túlzott érzékenységgel is figyeltem a zenészeket. Az első félidőben a kissé romantikusra sikeredett repertoár mellett pedig határozottan éreztem a muzsikusok megilletődöttségét.

Duóban játszani meglehetősen nehéz, mivel a két zenésznek egyszerre kell önmagában is tökéletesen játszania és mindeközben egy nagyobb egység (könnyen elkülönülő) részeként (észrevétlenül) léteznie. Ehhez nem csupán a hangszert és a partnert kell rendkívül jól ismerni, hanem a hely akcidentális tényezőihez is rugalmasan alkalmazkodni kell.

Nagyon szeretek egy (készségfejlesztő) játékot: egy papírlapra két egymással szemben ülő embernek egyszerre kell kiválasztania több lehetséges íróeszköz közül a megfelelőt, majd az előírásoknak megfelelően a tárgyakat (ház, tó, stb.) megrajzolnia úgy, hogy közben semmiféle módon nem kommunikálhatnak egymással. Nagyjából ennek a játéknak megfelelő (a kommunikáció tekintetében kissé liberálisabb, esztétikai minőség tekintetében viszont fényévekkel szigorúbb) a duóban zenélés.

Csillagocskáink kétségkívül rendkívül jól zenélnek hangszerükön. Az első, Brahms-műnél (op. 78) azonban én kifejezetten két hangszert hallottam: egy tökéletes intonációval megszólaló, ám dinamikailag némileg elnagyolt gordonkát, valamint egy tökéletes hátteret betöltő zongorát. Ezt a meccset számomra egyértelműen Fülei Balázs nyerte: ő legalább tökéletesen ellátta a feladatát.



A Schubert darabnál Várdai keze is kezdett felmelegedni: egyre jobban éreztem, s a végére valóban át is éltem, hogy nem (csupán) két hangszer, hanem egyetlen zenedarab szól. S kérem higgyék el, a mai világban márpedig ez igen nagy szó.

A szünetben aztán volt alkalmam egy Várdai-rajongóval szót váltani, és igazából nem nagyon értettem lelkesedését, miszerint az elmúlt 100 évben nem született ekkora csellóművész. (Nem is mertem neki bevallani, hogy bár megőrülök a cselló hangjáért, most mégis inkább a zongorának szurkoltam.)

Az ezután következő Debussy- és Poulenc-előadás aztán komolyan elgondolkodtatott. Ugyanis ezekben a rendkívül nehéz és összetett darabokban a két zenész tökéletesen együtt mozgott: úgy értem, mindenki olyan tökéletesen végezte a dolgát, hogy csupán a zenemű egysége létezett.

Nem vagyok a hangszer (cselló ill. gordonka) szakértője, s az utóbbi évszázad zenészeit sem ismerem annyira, hogy a kérdést eldöntsem (ráadásul úgy gondolom, hogy a következő 100 éven belül az magától is eldől). Mindenesetre komolyan elgondolkodtam azon, hogy a Zeneakadémia (és számtalan illusztris fellépés) után most a Tudományos Akadémiára is bevonulnak a Trónörökösök, és bizony nem Brahms vagy Schubert előadásában tündökölnek, hanem Debussy és Poulencében. Bár a tudós társaságok órája is ilyen gyorsan forogna...



Nem is említettem még, hiszen olyan természetes... a ragyogóan sikerült koncertet komoly ünneplés, hatalmas, gyönyörű virágcsokor, és persze taps, óriási tapsvihar jutalmazta.

A műsoron:

J. Brahms: D-dúr szonáta gordonkára és zongorára Op. 78
Vivace ma non troppo, Adagio, Allegro molto moderato

F. Schubert: a-moll (Arpeggione-) szonáta D821
Allegro moderato, Adagio, Allegretto

szünet

C. Debussy: Szonáta gordonkára és zongorára
Prologue, Sérénade et Final

F. Poulenc: Szonáta gordonkára és zongorára
Allegro – Tempo di marcia, Cavatine, Ballabile, Finale

előadták:

Fülei Balázs - zongora
Várdai István - gordonka