film
2010. 03. 18.
Mocskos Herzog-krimi
Werner Herzog: Mocskos zsaru - New Orleans utcáin
Aguirre, Isten haragja, Kaspar Hauser vagy éppen a Hajnali mentőakció. Túl azon, hogy mindhárom filmet Werner Herzog rendezte, szembeöltő bennük a műfaji (kalandfilm, életrajzi film, háborús film) tradíciók negációja, sőt, néminemű gúnyirata. Ezúttal a bűnügyi történet kénytelen elviselni a görnyesztő ütéseket.
Innentől nem érdemes várni a bűnügyi sztorik hagyománytárának iskolás leckefelmondását, sem egy pszichothrillerbe oltott műfaji revíziót. A centrumba egy olyan hadnagy kerül, akiről azt állítja a felettese, kizárólag a munka érdekli, és Herzog rámutat: nem így van. Csak úgy, mint Abel Ferrara pokolra szállást megörökítő drámájában, a német újfilmes spin-offjában is a vegetatív funkciók erősödése vezérli a főszereplőt, ám míg a ’92-es darabban az infernális zöngék erősebbek, az aktuális film semmit nem kölcsönöz a régi filmből, kizárólag a főszereplőt, esetleg néhány ismerősét. Ebben a perspektívában egy toposz hasznosul újra, a lecsúszó nyomozó-archetípus kicsavarásával és kinevetésével. A nyomozás legégetőbb kérdése, vagyis az, ki lőtte agyon a szenegáli családot, abszolút irreleváns. Mindig a szubjektív káosz demonstrációja az erősebb, és ilyenképpen az egész cselekmény nem több egy hatalmas zűrzavar-katalógusnál. Legjobban példákkal lehetne ezt szemléltetni, és újfent Herzogot dicséri, amiért kiiktatja a meséből a zsánerkeretbe rántó látványos konfliktusokat, és helyettük a banalitást tuszkolja az előtérbe: ordibálás a gyógyszertárban, ügyletek a bukmékerrel, szado-mazo játék egy helyszínelő biztoshölggyel, veszekedés a családi lakban, drogos lányok molesztálása. A legaljasabb betét alighanem a nyomozásra érkező, ehelyett a gyanúsítottól kábítószert kérő, és azt helyben szippantó zsaru jelenete, vagy a színes bőrű asszonyokat terrorizáló McDonagh.
A banalitás fokozásához Herzog egy tipikus V-effektust hív segítségül. Zsarufilmbe illő történéseken belül rombolja le a valóság és a delíriumba mártott képzelet válaszfalát, kísérletezése pedig újfent az állati jelképekben realizálódik. A legjellemzőbb az, mikor a megfigyelés kellős közepén egy iguanát vizionál a főszereplő, így a hangsúly a krimi szálról a személyes forrongásra csúszik, ráadásul a rendező nem átallja elhomályosítani, majd torzítani a snittet, és a szcénához véletlenül sem passzoló zenei aláfestést használ. Az eltolás-mechanizmus újabb arcokat is kap, elég rögvest a célorientált hőstípus dekonstrukciójára gondolni, de a városszéli dzsungelben élő diszfunkcionális szülőket sem egy tisztességesen dolgozó szimat felmenőinek hinnénk. A határozott nyomozófigura nevetségessé tétele ugyanakkor a film noirok áldozathőseinek paródiájaként is értelmezhető: McDonagh a crack-függése miatt egyre levertebb (állapotát az említett hüllőn kívül egy kutya is bizonyítja, de izzadt ábrázata és görnyedt testtartása mindent elárul), a sikeres nyomozásban kivetülő egyenes haladás-allegóriát – fényeket, árnyakat mellőzve – az őrület összevissza csapongó hullámvasútja váltja fel. Sőt, ha továbbgondoljuk ezt a hasonlatot, és a haladás tökéletes ellentéteként a bolyongást fogadjuk el, nem túlzás a rendezői pályaképben örökké visszatérő ösztön-képiséget sem citálni. Ugyanúgy, ahogy Klaus Kinski majmok és nyílvesszők kereszttüzében ténfergő, rákként araszoló konkvisztádora vagy a disznó-gnóm léttől szabadulni vágyó Kaspar Hauser, a Mocskos zsaru címszereplője is Herzog klinikai eseteinek népes táborába illeszkedik. Még pontosabban: az alacsonyabb, kvázi állati szinten dagonyázó, nem domesztikált, erőcentrumtól fosztott patologikus figurák összes jellemvonása köszön vissza az antihősben.
A Mocskos zsaru újabb kulcsszava a trip. McDonagh önkizsákmányoló rohanása a játékidő során egyre fokozódik. A felügyelő igazából nem feledkezik el arról, kik után nyomoz, ám drogfüggésének következményei összemossák privát és szakmai életét (egy agresszív, de befolyásos férfi leteremtése miatt elbocsátják a testülettől), így a végletekig vitt kábítószeres folyam még nagyobb fordulatszámra kapcsol, a vad tempó pedig kétségkívül a gyilkosok rezidenciáján hág a tetőfokára. Iguana mászkál egy breakelő hulla előtt, háttérzajként a gengszterek röhögése és lövések hallhatók, a hős szürreális képzetét pedig a filmzene is aládúcolja – és érdekesség, ez a nondiegetikus nóta nem más, mint a Bruno vándorlásai záróképének csirketáncos country-témája. Ha pedig már szót ejtettem a gengszterekről, el kell árulnom, Herzog ugyanolyan gonosz humorral mutatja be őket, mint a főszereplőt: nem határozott, a bűnözés és a magánélet között egyensúlyt teremtő kiscézárokra szabad asszociálni, hanem néger-akcentusukra rájátszó, nyomuló söpredékekre, akik semmiben sem térnek el üldözőjüktől, és végképp nem akkor, amikor McDonagh velük társul, szív, halandzsázik. A bűnözők esetében is adja magát az összehasonlítás, bőrszínük révén a Cobra Verde fekete uralkodója és holdudvara jut először eszembe, de immár sokadjára az Aguirre példájához, a perui őserdő magaslatain is királyi pompával menetelő hódítók seregéhez is nyúlnék.
A korrupt zsarut, a majomszerű bűnözőket, illetve a főszereplő prostituált szerelmét még gyerekeknek is titulálhatjuk, ha a gyereklét alatt az éretlenségre, hovatovább a rendező túlpörgetett éretlenségére gondolunk. Létezik viszont egy másik látószöge a gyermeki énnek, mégpedig a főszereplő kalózos-ezüstkanalas regéje, amivel a felügyelő nemcsak a szerelmét bűvöli el, de a karakter is egyszerre barátságos és fanyar gyerek-perspektívával gazdagodik. Herzog itt is elemében van: egy huszárvágással nemesíti Cage figuráját. Minden egyenesbe jön, rikító happy end-et látni, az újraegyesülést és jutalmat „mennybemenetel” követi. Látszólag.
Látszólag, ugyanis a rendező ezt a giccses egyértelműséget egy cinikus nevetésbe burkolt kétértelműséggel váltja fel. „Vajon álmodnak-e a halak?” – ez a befejezés kulcskérdése, illetve a cselekmény elején olvasható Babacar Ndele-gyermekvers is ehhez a kérdéshez vezet, ám a Terrence McDonagh-ról „írt” fejlődési regény nem a Trainspotting filmváltozata. Mark Renton belső monológ és popzene kíséretében belemasírozott a tiszta egű London pezsgésébe, hasson ez bármilyen örömittasnak a heroin addikció mellékhatásainak ismeretében. Igaz az is, hogy a rossz hadnagy krónikája nem a Rekviem egy álomért Amerikai Álom-csődjére utaló rémálomszerű válasza, sem egy kizsigerelt beszivárgóért hallatott siralom, mint a Kamera által homályosan.
Ebben a mesében iróniára irónia a válasz, és kétséges, halként végzi-e az ember, aki csúszómászóként kezdte.
Mocskos zsaru – New Orleans utcáin
(The Bad Lieutenant – Port of Call: New Orleans)
Színes, feliratos amerikai krimi, 2009, 121 perc.
16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendezte: Werner Herzog
Írta: William F. Finkelstein
Zene: Mark Isham
Operatőr: Peter Zeitlinger
Vágó: Joe Bini
Szereplők: Nicolas Cage (McDonagh), Eva Mendes (Frankie), Alvin ’Xzibit’ Joiner (Big Fate), Brad Dourif (Ned), Jennifer Coolidge (Genevieve)
Forgalmazza: Budapest Film
Szerzők
-- Szabó Ádám --
További írások a rovatból
film
Beszámoló a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról - Egy másik nézőpont
Más művészeti ágakról
irodalom
