2010-ben már nincs kétség a borzongás évének távoliságáról. Hollywood ugyanis ismét a profittermelésre esküvő, de a kreativitást ignoráló stratégiát választotta egy csiszolatlan gyémánt előkaparásához. Ráadásul, ha a hidegháború forró pontjainak lehűtése a vizsgálódás tárgya, érdekes párhuzamnak tetszik, hogy tavaly épp a fent említett képregény adaptációja esett áldozatául a módszernek. Zack Snyder a mentális hendikeppekkel sújtott önbíráskodók tragikomédiáját, a szuperhős-mítosz leköpését, valamint a társadalmi, politikai és szociológiai zűrzavart lassított felvételektől és neonfényektől hemzsegő akciófilmmé egyszerűsítette. Csaknem ugyanezt a gyakorlatot hajtja végre a tévésorozatot is dirigáló Martin Campbell.

A Troy Kennedy Martin tollából származó hatrészes BBC-széria egy yorkshire-i rendőrtiszt, Ronald Craven passiója volt: a protagonista környezetvédelmis lánya gyilkosai után nyomozva egy jóval nagyobb összeesküvés hálózatába gabalyodik. Thatcher vaspolitikájának és Reagan Csillagháborús-tervezetének összefonódása pedig remek terepet nyújtott a szubjektum felszívódásához. Az atomvonat zakatolásával induló, szakadó esőben játszódó első rész idegtépő lassúsággal mutatta be a havas, fekete százszorszépekkel takart hegyoldalig vezető ösvényt. Nyomasztó atmoszférája rengeteget köszönhet a canossa járó nyomozót életre keltő Bob Pecknek, mivel rajta is tökéletesen szemléltethető a sorozat minden elemébe beleprogramozott fatalizmus. Peck karaktere rezignált, valami leírhatatlan fájdalomról tanúskodó arcát eső áztatja, gyűrött ballonkabátot visel, egyik kezében agyonlőtt lánya plüssmackóját, a másikban egy 9mm-est szorongat, miközben a rádióból Willie Nelson Time of the Preacher című nótája harsog. Egy szál jelenet, amiben a sorozat esszenciája hiánytalanul jelen van.

A csontig hatoló paranoia teljesen kimaradt a 2 órára rúgó mozgóképes feldolgozásból. Úgy hirdették A sötétség határánt, mint Mel Gibson színészi visszatérését, ám a come back csak fizikai jelenlétben realizálódik, a Peck-karakter eszmei újragondolását leértékeli a színészre rakódott bosszúálló-imázs, ami számtalan akciókarakterében visszaköszönt már. Martin Riggs bőrében öngyilkossági hajlamokkal vértezett rendőrként, majd a kivégzett nőiért állatias dühöt felszínre hozó egyszemélyes kommandóként (Halálos fegyver 1-2.). Őrült Max bőrében, amint pacifista járőrből az ebek harmincadjára jutott Ausztráliában bandukoló utcai katonává alakult (Mad Max-trilógia), de akár A hazafiban látott, és a gaz vöröskabátosok által másvilágra küldött fiaiért tomahawk-ot, pisztolyt ragadó függetlenségi harcos is beilleszthető a sorba. Nem mondhatni, hogy a rendező kísérletet sem tesz a Thomas Cravenre keresztelt főhős lelkivilágának érzékeltetésére. A gond az, hogy a remake drámaként, politikai thrillerként és akciófilmként is igen egyhangú marad. Pszichológiai drámaként a hollywoodi jellemillusztráció szabványpontjait követi: míg az eredetiben Emma, a főalak lánya a természet kvázi ősanyjaként, őskísérteteként egyengette édesapja útját és hirdette a globális felmelegedést előidéző százszorszépek virágzását (a Gaia, az aktivistatársaság neve beszédes funkciót tölt be), addig Campbell beéri az apa-lány kapcsolat nagyjából 45 perces, vontatott boncolgatásával. Nappali külső felvételek, Gibson magányos üldögélése az élénkzöld, napfényben úszó parkban, a sorozatbéli szellemlétre tett reflexiók közhelyes párbeszédekbe fojtva, a múltat jelennel összekötő negédes gyerekkori flashbackek, több ízben a tengerparton önfeledten homokozó kislánnyal… Mind-mind olyan elemek, amiket a tévésorozat rövid idő alatt feszesre és szívet tépőre rántott. És ezek közül valamennyi egy hollywoodi győzedelmes zárlatot jósoló betét – szemben a miniszéria üvöltéssel kísért apokaliptikus zárlatával, ami az anyatermészetté duzzadt Emma sorscsapásaként interpretálható.

A sötétség határán akciófilmként és thrillerként sem képes felülemelkedni a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli kemény fickók hadjáratairól regélő filmeken, illetve A Keselyű három napja vagy A Parallax-terv által fémjelzett konspirációs történetek újabb verziójával is adós. Gibson ötvenes akcióhősként betöri a nukleáris fegyverekkel sáfárkodó politikusok és bérgyilkosok orrát, torkon lövi a korrupt tisztviselők némelyikét, amihez végül a sorozatbeli popcorn-faló és fanyar humorú CIA-ügynökből mocskos szájú és gyógyszerfüggő angol nyomeltakarítóvá vedlő Jedburgh (az öblös hangú Ray Winstone) is asszisztál. Kategorizálás szaga lengi körül a politikai thriller-vonulatot is: a gátlástalan államférfiak szemei előtt a külföldi terjeszkedés lehetősége lebeg, egyeseknek még az Egyesült Államok elnökével is van összeköttetése, csakhogy A sötétség határán nem prezentálja ezen fúzió tömegekre vagy akár az egyes személyre nehezedő katasztrófáját, vagyis a sötétséget magát, amit a sorozat félelmetes záró snittjén túl a simulékony brit cégvezető vagy a plutónium felhasználásáról óriásképernyőkön hadováló amerikai üzletember is generált. Campbell stúdiós parancsra jellemtelen, lelövendő férgekké degradálja az újabb siserahadat, amit a sztárszínész Gibson dülöngélve is könnyedén eltapos. Mindezt a nagy fehér fénybe gyaloglás jegyében.

A sötétség határán ilyenképpen úgy dobálózik a magasztos dogmákkal (megváltás, jóvátétel, boldogság), ahogy a kényszeredetten tévédobozba varázsolt sokadik 24 vagy A szökés-évadok, illetve mozifilmes frontról például a Terminátor: Megváltás teszik. Lánytól, bátytól, feleségtől, baráttól, esetleg saját autonómiájuktól fosztott hősök kürtölik levegőbe a mantráikat, miközben sérüléseik elenyészőek, így nem számíthatnak a közönség részvétére és azonosulására. Csak üres papírok maradnak, amiken fel-feltűnik egy-egy lebilincselőnek szánt, de a kontextus ismeretében csak unalmasnak ható mondat. A buzgó katolicizmusával gyakran botrányt szító Mel Gibson aktuális karaktere jelmezében a poklot ígéri ellenfeleinek, miután lánya teteme felett sírva Istenhez fohászkodik. E két állomás között viszont egyenetlen iramú vesszőfutás tölti ki a helyet.

Campbell bérmunkáját pedig sem a színész gondterhelt pillantásai, sem a rettenetesen klisés „A bosszú elől nincs menekvés.” plakátfelirat vérben fürdetett bizonyítása nem képesek patinásabbá avatni egy fantáziátlan „valláshős”-promóciónál.

A sötétség határán (Edge of Darkness)
Színes, feliratos, brit-amerikai thriller, 2010, 117 perc.
16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendezte: Martin Campbell
Írta: Troy Kennedy Martin televíziós sorozata nyomán William Monahan, Andrew Bovell
Zene: Howard Shore
Fényképezte: Phil Meheux
Vágó: Stuart Baird
Szereplők: Mel Gibson (Craven), Ray Winstone (Jedburgh), Danny Huston (Bennett), Bojana Novakovic (Emma), Jay O. Sanders (Whitehouse)
Forgalmazza: Palace Pictures