Pedig egyszerre nyer romantikus és önreflexív, azaz posztmodern olvasatot egy műfaj és egy város - nem átütő erővel (lásd Moulin Rouge), inkább intelligens módon, nagy elméleti és történeti műveltségről tanúskodva. Megláthatjuk, hogy működik a Rómeó és Julia-sztori Freud után (két férfi között kibontakoztatva), a konzervatív nemi irányokat felszámolva, egy színleg ultratoleráns, mégis arisztokratikus kultúrában.

A történetben nyomokban fellelhető ugyan a tragikus Rómeó és Júlia-alapképlet, de a Shakespeare óta eltelt négyszáz év megváltoztatta a kultúráról, nemiségről és identitásról való gondolkodást, és jelentősen átszabta a klasszikus szereposztást is – elsősorban a főszereplők száma, a nemi viszonyok, a személyek felcserélhetősége, valamint a konfliktusok kronológiai rendje tekintetében. A sztori így ma a problémás édes hármastól (Julie-Alice-Ismäel) ível egy tragikus hirtelenséggel bekövetkező haláleseten (Julie) keresztül a szintén nem éppen problémamentes édes kettes (Ismäel, Erwann) által prezentált erkély-, pardon: ablakjelenetig. Egy (nemi) identitás története bontakozik ki: a fiatal, zsidó származású, fluid nemiségű párizsi fiú (Ismäel) a posztmodern korunk pluralitása által kínált szerepekből próbálja összeválogatni önmagát – talán nem is véletlen, hogy foglalkozására nézve szerkesztő.

A rendező munkája is inkább a szerkesztésben, semmint az alkotásban ragadható meg: a film voltaképp a kulturális hagyományból és a mozi (stílus)történetéből vett idézetek és referenciák eklektikus montázsa. A zene szerepe problematikus, az akció hiánya ugyanis eleve felszámolja a musical műfajt, a dalok hol dialógus helyzetben hangzanak el, hol a belső monológot helyettesítik, fantasztikus színpadterek helyett pedig csupán stiláris megoldások couleur locale-jait (színpadi stilizáció, videoklipes hatás, média realizmus, cinéma direct) kapja a néző.

A film leginkább értékelhető vonása az, hogy illeszkedik az elmúlt pár év fiatal francia filmjében kibontakozó azon tendenciába, amely megpróbálja újra meghatározni a Párizshoz, a hagyományhoz és az egyéniséghez való viszonyt, és amelyek közül néhány a hazai mozikba is eljutott. (Két nap Párizsban, Párizs)

A képet színesíti, hogy a posztsovány Audrey Tautou-vonallal szemben végre felállt a női csatasor (Chiara Mastroianni, Ludivine Sagnier, Clotilde Hesme), a főszerepben pedig Bertolucci egyik „álmodozója”, Louis Garrel látható – és nézendő.

Szerelmesdalok
(Les Chansons d'amour)
Színes, francia film, 100 perc, 2007.

Rendező: Christophe Honoré
Forgatókönyvíró: Christophe Honoré, Gaël Morel
Zeneszerző: Alex Beaupain
Operatőr: Rémy Chevrin
Producer: Paulo Branco
Vágó: Chantal Hymans
Szereplők: Louis Garrel (Ismaël Bénoliel), Ludivine Sagnier (Julie Pommeraye), Chiara Mastroianni (Jeanne), Clotilde Hesme (Alice), Grégoire Leprince-Ringuet (Erwann), Brigitte Roüan