Iñárritu rejtélyesen beharangozott, majd igencsak alábukott filmje elnagyolt karakterekkel, szatirikus poénokkal és klisészerű paródiákkal állít görbe tükröt az antropocén kor emberének, a kizsákmányoló tőkés nagyvállalatoknak, valamint az amerikai hatalmi elitnek. Tom Cruise, aki évtizedek óta a Mission: Impossible és a Top Gun filmjeiben kialakított karaktertípusok keretei között mozog, ezúttal a Digger Rockwellként ismert amerikai olajmágnást alakítja.

A világot saját játszóterének tekintő, fényűző, elszigetelt életet élő milliárdos hatalma abszurd méreteket ölt, miközben saját pusztulását is előkészíti.

A cselekmény azzal indul, hogy kiderül, kapzsi intézkedései a sarkvidéki jégtakaró pusztulásához vezettek, amivel egész Európát súlyos ökológiai katasztrófa fenyegetésének tették ki. Ahogy a történet előrehalad, a film váratlan, önreflexív gesztusokkal él, és a csattanóig folyamatos találgatásra készteti a nézőt.

Miközben a Digger erőteljesen épít napjaink ökológiai szorongására és az antropocén válságára, a legnagyobb hiányossága, ami miatt valószínűleg nem tudott széleskörű közönségeket megmozgatni, hogy a politikai humora mintha egyáltalán nem találná meg a kortárs hangot. Ha a film szatirikus tónusát akarjuk elhelyezni, leginkább a Bush–Cheney-kormányzatot a kétezres években kifigurázó South Park, a Team America: World Police és Michael Moore éles humorú dokumentumfilmjei juthatnak eszünkbe, mindezt Stanley Kubrick megalomán és groteszk színészi alakításait idéző túlzásokkal nyakon öntve.

A film olyan retorikai keretrendszert dolgoz ki, amely talán túlságosan ismerős, bejáratott már. A gesztusok és a felismerhető kódok egyaránt fájdalmasan egyértelműek.

John Goodman alakításában megjelenik egy Trump gesztusait idéző, mentálisan leépült és eszelős miniszter, de a mellékszereplők is bábuszerű, elnagyolt arcmimikával dolgoznak. A humor, a tónus és a rajzfilmszerű fekete-fehér túlzások annyira ismerősek, hogy nyilvánvalóságuk didaktikussá válik: a film szinte minden pillanatában aláhúzza azt, amit egyébként pontosan értünk. Pedig mennyire jól esne egy kortárs film, ami igazán napjaink hangján megszólalva, újszerűen, sajátosan mai perspektívából tudna világunk állapotáról szólni, esetleg új megoldásokat kínálni rá, akár formanyelvi és elbeszélésmódbeli alternatívákkal szolgálni. Iñárritu filmjének szellemisége inkább koppotas és fásult, és összességében teljesen fantáziátlanul áll a jelenhez.

A korát meghazudtolóan fiatalos és mindig energikus Tom Cruise pocakos, vén zsivánnyá maszkírozása nemcsak önmagában akar nagyot dobbantani azzal, hogy a szerep kedvéért elcsúfítja a vakító mosolyú hollywoodi csillagot.

Cruise számos pillanatban valóban eltűnik a maszk mögött, és tényleg átalakul ripacs gazemberré.

A szerep mégis felveti a kérdést: vajon miért hajlamos Hollywood a nagy színészi teljesítményt a maszkírozásban, a látványos testi átalakulásban és az őrület szélsőséges megjelenítésében mérni, nem pedig a visszafogott részletekben, a finom gesztusokban és a belső feszültségekben? 

A Digger végső soron nem a formabontó radikalizmus, hanem a konformista kritika példája. Bár harsányan lázad, nem kérdőjelezi meg azokat a kulturális és filmes konvenciókat, amelyek között megszólal.

A film egyszerre akarja nevetségessé tenni a hatalom arroganciáját, az amerikai politikai elit infantilizmusát és a kapitalista kizsákmányolást, miközben maga is a mainstream szatíra ismerős eszköztárából dolgozik.

Kritikája így a rendszeren belül marad, és éppen azáltal válik ártalmatlanná, hogy a rendszer számára is könnyen felismerhető, fogyasztható és feldolgozható formát ölt. Miközben a hatalom és a kapitalizmus működésének radikális leleplezésére vállalkozik, összességében sem a szatíra eszköztárát, sem a sztárkultusz működését, sem a filmnyelvet nem képes úgy átalakítani, hogy a néző saját megszokott értelmezési pozíciója is kérdésessé váljon. Halovány és fásult lázadás csupán.

Képek: InterCom