bezár
 

színház

2006. 11. 21.
A játék nem játék
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A játék nem játék A Janus Egyetemi Színház szeptember 30-án mutatta be Katona Imre Arisztophanész madarai című darabját. A bemutatót hosszas felkészülés előzte meg: tavaly ősszel tréningek sora vette kezdetét, melyek előkészítették a tél és tavasz határán kezdődött próbaidőszakot. A próbák első etapja május 25-én egy műhelybemutatóval zárult, aztán egy nyári tábor és ősszel újabb három hét megfeszített munka következett. Mindez a szerző, Katona Imre vezényletével zajlott, mert a JESZ őt kérte fel rendezőnek.
Katona 1973-ban írta a darabot, Ruszt József ugyanebben az évben előadást rendezett belőle az Universitas Együttes számára.

Szkéné színház

Akkoriban az Universitas egyetlen drámához sem tudott aktualizálás, radikalizálás nélkül nyúlni, ebből az igényből született az Arisztophanész madarai – nyilatkozott a darab keletkezéséről Katona a JESZ hírlevelének, az Olvasópróbának adott interjúban.

A szöveg erősen kötődik a ’70-es évekhez, főképp, ami a szereplők megnyilatkozásainak formáját illeti. A szöveget közmondások, szólások, jelmondatok, és azok kicsavarásai: kontaminációs szójátékok alkotják.

A történet a mindenkori diktatúra karikatúrája: Pityi és Palkó találkozik egy útkereszteződésben; a helyzet hasonlatos a Godot-ra várva alaphelyzetéhez. Azonban a két vándor nem vár senkire és semmire – miután kissé hektikus párbeszédükből kiderül, hogy „nincsen hely se földön, se padláson” a számukra, megcélozzák az eget: uralmuk alá hajtják, gyarmatosítják a madarak birodalmát.

Katona rendezésében a szereplők bohócok. A színházterembe belépve a nézőt a porondmester invitálása és a bohócok mókázása fogadja. Az előadás kezdetén tehát bevonódunk a színpadi történésekbe. A néző áldozatául is esik a bohócok tréfáinak, mire sikerül elfoglalnia helyét az arénaszerű nézőtéren. Amikor a közönség végül helyet foglal, elkezdődik az első jelenet.

Díszlet nincs – a dramaturgia és a kellékek jelzik a helyszínváltást.

Bizonyos időnek el kell telnie, amíg rájövünk, hogy az előadás két síkon zajlik. Egyes jelenetek a cselekményt viszik előre, más jelenetek betétek: bohócjátékok. Ezek a közjátékok nem különülnek el élesen, jelenetváltásokkal a többitől; gyakran észrevétlenül csúszik át egyik dimenzió a másikba. Olyannyira nem tekinthetjük külön egységeknek őket, hogy bizonyos szempontból nem is ezek szakítják meg a cselekményes jeleneteket, hanem fordítva; az előadás keretét ugyanis ezek a bohócjátékok adják. Maga az „első tabló” is inkább bohócjáték, Pityi és Palkó találkozása csak a második tablóban következik majd.

A rendezés bravúrosan használja a bohócjátékot, mint az antikvitáshoz kötődő elemet, azonban a brechti elidegenítő funkcióhoz hasonlóan alkalmazza – azzal a különbséggel, hogy bár a közjáték megszakítja a cselekményt, mégis talán inkább közelíti a nézőhöz a színpadi történéseket, semmint elidegenítené attól. (Ezt a kitételt később bővebben megmagyarázom.)

A közjátékokat eleinte egy kellék előkerülése jelzi: a bohócok eleve pirosra festett orrukra egy krumpliorrot tesznek. Ez a jelzés aztán a későbbiekben elmarad, majd újra előkerül.

kep3A játszók mozgását, gesztusrendszerét is meghatározza a bohóc-jelleg. Az azonban, hogy mennyire erősen, vagy épp mennyire redukáltan élnek egy-egy jelenetben ezekkel az eszközökkel, az adott jelenet jellegéből adódik. Az persze látszik, hogy a játszók színészek és nem bohócok; de ez egyáltalán nem zavaró, hiszen nem az a dolguk, hogy bohóccá váljanak az előadás idejére, hanem az, hogy bohócot játsszanak. Mindezek alól természetesen kivételt képez a porondmester figurája. Az ő szerepéről részletesen később lesz szó.

Az előadás hét tablóból áll, ezeket a porondmester konferálja. A tablók címei vázolják a történéseket.

A darab és az előadás szimbolikája olyannyira szövevényes, sokrétű, tele van oda- és visszautalásokkal, hogy kénytelen vagyok magam is csak egyfajta tablóját adni a fontosabb jeleneteknek és jelzéseknek – tekintet nélkül azok sorrendjére, a linearitás helyett másfajta logikai szálra fűzni a gondolataimat.

A hangszerek is fontos szerephez jutnak; két szereplő – egy-egy rövidke színpadra lépéstől eltekintve – az előadás teljes tartama alatt a háttérben különböző ritmushangszereken kíséri, ami a színen zajlik. A dob, a kereplő, a cintányér, a síp és még sok más mellett három fuvola is megszólal az előadásban.

A három fuvolás lány majdnem végig csupán zenészként van jelen a színpadon; egyetlen önálló jelenetük, amikor Samu a nép „szeretete és megbecsülése jeléül” egy bilit ajándékoz a diktátor Pityinek trónus gyanánt (a bili, a trónon ülés és az uralkodás végtermékének utalásrendszerét felesleges bővebben taglalni). A fuvolista bohócok - Palkó rendelésére, miszerint „akinek a szekerén ültök, annak a nótáját fújjátok” - dicsőítik a „kisszéket”, azonban ezt vállalt iróniával teszik. A bilit átadó Samu iróniájától az övéket az különbözteti meg, hogy a bilit dicsérő szólamok között részleteket idéznek Pityi korábbi szónoklatából, új kontextusba helyezve azt. A három zenész bohóc tehát ebben a bohócokból álló udvartartásban az udvari bolond klasszikus szerepében jelenik meg: a figurára jellemző maró gúnnyal szólalnak meg. Dalukban – ha Arisztpohanész okán antik párhuzamokat is keresünk – a görög tragédia kardala is felismerhető.

Miután Pityi és Palkó megérkezett a madarakhoz, meggyőzték a fogadásukra érkező madarat (akivel kapcsolatban erős a gyanúnk, hogy talán első lehet az egyenlő madarak közt), a következő képben már a madarakkal együtt énekelnek a szabad madarakról, majd Pityi szónokolni készül – ezt a beszédet idézik később a zenészek. Szónoklata önreferenciális, egyfajta ’metaszónoklat’ a szavak hiábavalóságáról és meggyőző erejéről egyúttal. A bódító beszéd hatását erősítendő újabb bódulatot eszközöl: bort oszt szét a madarak között.

Már a negyedik tablónál járunk. Ennek a porondmester vet véget, aki pódiumáról a többiek közé ereszkedik, és bejelenti, hogy az előadás a felénél jár.

Eztán különleges, váratlan és minden eddigitől élesen elkülönülő jelenet következik: Pityi – illetve a Pityi szerepét játszó színész (azért nem neveztem a nevén Tóth András Ernőt, mert nem ő szólal meg civilben) elpanaszolja a porondmesternek, hogy „rám osztották ezt a szerepet, pedig én lírai szerepekre vágyom”. Kifakadása után a porondmester lezavarja őt a színről, majd a nézőkhöz szól: „most jön a vastagabbik vége”. Ha valami, hát ez a jelenet, ezen a dramaturgiailag fontos ponton hat elidegenítőleg.

kep2Itt kezdődik ugyanis a valódi diktatúra. Annak kellékei is megjelennek: Pityi és Palkó bohócruhája fölé frakk kerül. A szöveg szintjén annyi utalás történik erre, hogy felesleges lenne akár egyet is kiemelni közülük.

Különböző jelenetek sora példázza, ahogy Pityi és Palkó egyre inkább megszilárdítja uralmát, egyre kevesebbet engednek alattvalóiknak mind javaikban, mind mozgásterükben.

Időrendben ide illeszkedik a fent már említett részlet: a bili átadása és a fuvolások „színház a színházban” jelenete. Ám minden irónia és lázadási kísérlet ellenére – mivel a diktatúrát és a diktátort egyaránt táplálni kell – Pityi hamarosan statáriumot hirdet. A mondvacsinált bűnök miatt halálra ítélt madarak természetesen Pityi és Palkó gyomrában végzik.

A diktatúra ekkorra szó szerint felzabálta alattvalóit, tudjuk már, nem késhet soká az isteni beavatkozás. Érkezését előrejelzi az inkognitóban érkező Prométeusz, akit a porondmestert is játszó Inhóf László alakít. Annak, hogy ebben a jelenetben nem figyeli a porondmester mindent látó és a többieket olykor moderáló, terelgető, utasító alakja a színen történő eseményeket, és Inhóf ezúttal Prométeuszként lép a játszók közé, lehetne jelentősége, ám Prométeusz figyelmeztetése mit sem ér. A jelenet egyetlen fontos tanulsága talán az, hogy Felhőkakukkvár (mert így hívják a felépült légvárat) bizony nem bevehetetlen, nem is olyan biztonságos.

Az utolsó tablóban is érkezik hamar a három isteni követ, letaszítják Pityit a trónról, a feloldozás azonban elmarad – a „felszabadító” felsőbb küldöttség a diktátor eddig másodhegedűsként tevékenykedő cinkostársára, Palkóra ruházza a hatalmat, mondván: „meghagyjuk a vizet a medrében”. Egyikük kérdésére, hogy mi legyen a meghalt madarakkal, a követek vezetője így felel: „Sokat élt, ki meghalt a hazáért. Kitömjük őket.” Majd a követség is leül az asztalhoz, lakomázni az imént említettek húsából. Csak egy tál vizet kérnek előbb – kezet mosni.

Mielőtt eljutnánk az utolsó képhez, vissza kell térnem néhány szó erejéig a közjátékokhoz, mert, mint sejthető, ezek szerepe sem pusztán a bohóc-vonulat erősítése.

Minden jelenet egy-egy téma köré szerveződik. A témát vagy a tabló címe, vagy a porondmester instrukciója adja. Olyasféle kérdéseket feszegetnek, mint élet és halál, jó és rossz, szeretet és más emberi viszonyok. Némelyik szatírának is beillene; egyikben-másikban felfedezhetjük, hogyan szerveződnek érdekcsoportok, hogyan keressük önnön szerencsénket akár mások megrövidítésének árán.

Ha az előadás elején a közönség része volt a játéknak, az is maradt mindvégig – minden közjáték rólunk szól – és ezt a részességet az utolsó jelenet teszi explicitté.

A játszók a lavór vízben mosni kezdik arcukról a festéket; a maszkot, ami megkülönböztette őket tőlünk.

kep4A jelenetet kísérő szöveg és a civil hang elmossa a határt színpad és nézőtér, színház és valóság között; mintegy lerántja a leplet: „Az emberek játékot játszanak. Azt a játékot játsszák, hogy nem játszanak. Játszanunk kell tehát a játékot, hogy ne lássék, hogy a játék játék”.

Ez hát valamiféle katarzis – megtörténik a beavattatás, ha mégoly ironikusan is.

Beavatottnak lenni azonban felelősség – ezt visszük magunkkal az arénát elhagyva. A figyelmeztetést, hogy csak nézni a cirkuszt még nem jelenti, hogy a játék nem vérre megy.


Janus Egyetemi Színház
Katona Imre: Arisztophanész madarai

Szereplők:
PITYI Tóth András Ernő
PALKÓ Domonyai András
PITYÓKA Rajnai Attila
MÓKA Inhof László
SAMU Juhász Mátyás
PITYPALATY Várnagy Kinga
LULU Kiss Andrea
HUHU Jakabfi Edina
BABÓ Pintér Gézal
BÓBITA Kuti Gergely
ZIZI László Virág
RÉZI Szomora Lívia
ROZI Gráf Vera
Munkatársak: Guth Anita, Tolnay Donát
Rendező: Katona Imre

nyomtat

Szerzők

-- Dúll Kata --


További írások a rovatból

Horváth Nóra: FRENÁK PÁL ABÉCÉDAIRE-JE - Átjárások a filozófia és FrenÁk organikus mozgásnyelve között
Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai
színház

Inkognitó a Pesti Színházban

Más művészeti ágakról

Szabó Márton István: Betonszféra, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
A közelmúlt román prózájából


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés