Bukarest külvárosában vagyunk, ahol a fiatal rendőrt, Christit (Dragos Bucur) kísérjük néhány napos megbízatása során, melynek célja egy könnyűdrog-fogyasztó gimnazista társaság bűncselekményének felgöngyölítése. Megfigyelés, információgyűjtés, követés, dokumentáció. A feladat csak látszólag egyszerű, legalábbis a moralizáló főhős számára. Az útvonal szinte minden nap ugyanaz, az állomások is ismétlődnek, a három renitens diák személye is tisztázott, az eldobott cigarettacsikk THC-tartalma pedig a laborvizsgálatok szerint minden alkalommal pozitív...

Christi szándéka azonban mégsem az ügy gyors lezárása. Valami azt súgja neki, nem lehet biztos a dolgában, amíg nem derített fényt minden apró részletre, amíg nem tisztázódott az ügy szereplőinek kapcsolati hálója, és azon belül is az ok, amiért az egyik drogfogyasztó beköpte - bocsánat, feljelentette – társát, aki elvileg egyben a barátja is. Hasonló dilemmával szembesül, mint az a bizonyos 12 dühös ember, akik egy tárgyalóterembe zárva hosszú órákig vitatkoztak erkölcsökről, törvényről, személyes érdekekről, és végül, de nem utolsó sorban szavakról és azok jelentéséről.


 

Mert az igazságszolgáltatás bizony komoly dolog. Ezt próbálja a fiatal rendőr konok fejébe vésni felettese is, a Román Értelmező Kéziszótár segítségét is igénybe véve. De voltaképpen miért komoly a rendőr dolga? Mivel nem szabad játszani, mit nem szabad félvállról venni? A törvényeket. De melyiket, mi az a törvény? És az erkölcs, a lelkiismeret? Christi rendőr mivolta, a hivatás, amire felesküdött, kerül most ellentétbe személyes meggyőződésével és erkölcseivel, érzései ellenkeznek egy (szinte) ártatlan fiatal gyerek életének tönkretétele ellen. Itt viszont nincs helye ilyesmi gyengeségnek. A törvény le van írva, hősünk feladata pedig, mivel ő a törvény őre, az ügy gyors lezárása. A módszer: tettenérés.

A Rendészet, nyelvészet formai felépítése egyszerűségében zseniális. Az alig mozgó kamera statikus beállításai és lassú svenkjei minimalista, mégis mélyre hatoló dokumentarizmussal fürkészik a városszéli román valóságot, a bürokrácia útvesztőjét és a főhős rezdüléseit. Nagyközelik nincsenek, mégis együtt vívódunk a fiatal rendőrrel, vele együtt várjuk a száz százalékos bizonyosságot, mely végre nyugodt lelkiismerettel ajándékozna meg. A terepen töltött hosszú órák a filmidő nagy részét teszik ki, ezeket a képsorokat szépen, szinte szabályos időközönként szakítják meg a kapitányságon, illetve Christi lakásán zajló események. Ezek utóbbiak legfőbb ismérve  a dialógus-központúság, melynek kapcsán szinte kikívánkozik a ’tarantinói’-jelző, de ez gyorsan elvetendő. Filmünk ugyanis a román új-hullám darabja, aminek semmi köze a posztmodern amerikai műfaji revizionizmus egyik legfőbb alakjának munkásságához. Pedig a párbeszédek valóban megkérdőjelezhetetlenül kiválóak. A megteremtett helyzetek mind-mind összhangba kerülnek, ráerősítenek azokra a konfliktusokra, melyeket főhősünknek felettesével, de elsősorban önmagával kell megvívnia. A kötelesség és intézményi hierarchia, a szavak elvont értelme, és végül az igazság, törvény és rendőrség kérdésköre kerül terítékre a kollégák szobájában, otthon és a főnök irodájában. Hosszú párbeszédek tele feszültséggel, mégis rengeteg eredeti, nagyon finomra hangolt humorral, tökéletes, hajszálpontosan illeszkedő karakterek tolmácsolásában. A zene csak diegetikus formában jelenik meg, és természetesen nem indokolatlanul, jelenléte egy újabb etimológiai, nyelvi problémára világít rá, ami szintén rímel Christi eszméinek megkérdőjelezhetőségére, vagy legalábbis jelen helyzetben való életképtelenségére.

Porumboiu filmje erőteljes társadalomkritikus színezet látszatával bír, bár az ábrázolt helyzet nem csak Romániára jellemző, globális értelemben is értelmezhető. A törvények hiába vannak írásba foglalva, labirintusukban eltévedni nem nehéz, főleg, ha a törvény őre még nem vetkőzte le magáról emberi érzelmeit, lelkiismeretes jövőbetekintését, erkölcsös moralizáló hajlamát. Bár a könnyűdrog-fogyasztással kapcsolatos román törvények és a cseh példa szóbahozásával a film maga nem választható el az országtól, a téma maga univerzális. Keleti szomszédaink önábrázolása pedig, mint ahogyan a korszak filmjei láttán már megszokhattuk, most is őszinte, abszurdba hajló izgalmas humorral átitatott és igazán eredeti.

Rendészet, nyelvészet (Politist, adjectiv)