Az alapvetően britpop, hiphop, elektronikus és világzenei irányzatokat egyesítő, eklektikus stílusú zenekar az új albumon is vendégelőadók széles körével működik együtt. Fontos kiemelni, hogy az új előadók (például az IDLES vagy Sparks) mellett a korábbi albumokon közreműködők felvételeit dolgozták át, így a múltat és a jelent összekötő, a Gorillaz évtizedeit felölelő album született.

A 15 dalos albumon a hallgatónak úgy tűnhet, hogy a dalok sora egy hosszú és nehéz folyamat különböző pontjaira világít rá és nagyítja ki azokat: a gyászfeldolgozás lassú átélésében felvillanó érzések jelennek meg a zenekar világépítő, egyszerre személyes és elrajzolt dalaiban. A Gorillaz-univerzumot elmélyítő, misztikus–mágikus, az elmúlást idéző sorokba szellemszerűen szövődnek bele a korábbi albumok fel nem használt mondatai, gondolatai és – legfőképpen – társalkotói.

A The Mountain első száma – amely az album címét viseli – a zenekartól szokatlan, erősen instrumentális és világzenei hangzásvilággal alapozza meg az következő számok tematikáját. Dennis Hopper szólal meg, akit a Demon Days albumon hallhattunk: egyike azoknak, aki a korábbi albumon működött közre, azóta viszont elhunyt – így a kezdőszám szorosan kapcsolódik az album fő témájához, a gyászhoz és a gyászfeldolgozáshoz. A hangzásvilágban az album több számán közreműködik Ajay Prasanna és Anoushka Shankar, akik bizonyos daloknál társalkotóként is feltűnnek.

A The Moon Cave az album második száma, egy világon kívüli spirituális helyet ír le. A dalon posztumusz közreműködik Dave Jolicoeur, a legendás De La Soul rap-trió egyik tagja. A „holdbarlang” a gondolatok, érzések és emlékek eltemetett tere, amely az album érzelmi kiindulópontját jelöli ki: a repetitív, visszhangzó térből születik meg a szembenézés igénye. A repetitív, visszhangzó térből születik meg a szembenézés és feldolgozás igénye. A következő dal, a The Happy Dictator; az inspirációt egy türkmenisztáni utazás adta, ahol az ország diktátora a sajtóban a rossz hírek betiltásával igyekezett a lakosság jókedvét megtartani. A dalban, amelyen a Sparks működik közre, erősen álomszerű, monoton, és a boldogságról és életről szóló hazug ígéreteket írja le. Visszatérő refrénjével („Oh, what a happy land we live in”) a propagandisztikus, mindent leuraló hazugságnarratívák közegébe helyezi a spirituális fogalmakat (lélek, újjászületés, öröklét).

A negyedik dal, a The Hardest Thing Tony Allent szólaltatja meg nyugat-afrikai joruba nyelven. A 2020-ban elhunyt zenész a zenekar közeli barátja volt, így a „legnehezebb dolog” a halál és élet közötti távolság betöltésének lehetetlensége: az a pont, ahol a ki nem mondott szavak már nem érnek célba. A rövid dal folytatásaként az ötödik szám, az Orange County: a dal a szakításról, elveszett szerelemről szól. Egyszerre dilemma a döntés helyességéről, a túllépés nehézségéről és a tanulságok levonásáról. Fütty a sötétben, a jövőt bizonytalanságától való félelemben.

Az album kontextusához hozzátartozik a ’60-as évek végén kialakult India-kép: az a kulturális és spirituális fantáziatér, amelyet a kor zenészei személyes élményekkel töltöttek meg, és amelyet a popkultúra egyszerre használt áhítattal és ironikus távolságtartással. Ezt hangsúlyozza zeneileg az album első felére jellemző indiai hangzásvilág, majd ez kezd lebomlani és angol, majd afrikai, az album második felében spanyol, arab, orosz és hindi nyelvek törik meg az album nyelvi homogenitását. A God of Lying című dalban a Gorillaz ismert hip-hop beatjei egészülnek ki Joe Talbot (IDLES) szövegével – a hasztalan menekülés érzése, a reménytelenség paralízisében fuldokló ember szavai és gondolatai visszahangoznak. A The Empty Dream Machine egy nehéz veszteségből való felépülésről szól és szorosan kapcsolódik az albumhoz, a gyász és spirituális útkeresés témájához. A főleg spanyol szövegű The Manifesto-ban (ft. Tuero) halljuk D12-t, aki ’911’ session-ök alatt dolgozott a zenekarral. A zenekar az album készítése alatt megfordult Indiában, az ottani találkozások közül egy kiábrándító guruval való találkozást írnak le a Plastic Guru című dalban: az alak egy hamiskártyás, aki a hírnevet, a figyelmet és a profitot hajhássza, miközben mások segítőjeként tetszeleg.

Az album utolsó harmadához érve a tizedik dal, a Delirium Mark E. Smith posztumusz vokáljaival és fenyegető, ritmikus refrénjével idézi vissza a kétely és bizonytalanság érzését, amely változásra és változtatásra szólít fel. A Damascus című szám egy szíriai és new york-i rapper duójára épít, és két korábbi demó (Fresh Arrivals és Sunday Monday) hangzik fel rajta, a szöveg arab és angol – zeneileg pedig orientalista, indiai és közel-keleti hangszerek jellemzik. Az albumban a zenekartól újdonságként ható indiai zenei világ kimagasló példája a The Shadowy Light: a szöveg jellemzően hindi nyelven van, a refrén ironikus-szkeptikus ima, amely egy elképzelt isten homályos fényén keresztül torzuló elhidegedő világot nyit fel. Az 1942-es Kertész Mihály filmre utaló Casablanca továbbviszi a világháborús film romantikus ideáját: megmagyarázhatatlan érzésekről való élménybeszámoló, a be nem teljesültség szikrázó szféráiba.

Az album két utolsó dala közül – The Sweet Prince és The Sad God – egymástól különböző helyzetből szólalnak meg: az utolsó előtti dal Damon Albarn 2024-ben elhunyt apjáról, az ő utolsó pillanatairól szól. Az indiai hitvilág, a reinkarnáció elképzelésének kibontásán keresztül itt csúcsosodik ki az alkotók vágya, hogy kitörjenek a hétköznapok paradigmájából és a halált egy új életbe való lépésként értelmezzenek. Az utolsó dal keretes szerkezetbe helyezi az albumot, egy földre tekintő isten emberiségben csalódott gondolataiba nyerünk bepillantást.

Az album három számából (The Mountain, The Moon Cave, The Sad God) rövidfilm is készült, amely továbbviszi a zenekar hagyományát, hogy több médiumon keresztül, a zenekar tagjait szerepeltető történettel egészítik ki a lemezt.

A The Mountain a virtuális zenekaron túlmutató, az életen átívelő, a földgolyót körbeölelő eklektikus, szinti-pop és pszichedelikus, halottidéző zeneiséget hoz létre. A Gorillaztól megszokott hangzásvilág új fénytörésbe kerül, ahogy a hegy tetejéről visszatekintve másképp látjuk a tájat – egy új perspektívából és belülről, ahol érezzük a megtett út fáradalmait, izzadtságát, amely még értékesebé teszi a hegycsúcsra érkezést.