Falk forgatókönyvíró. Jó, vagy rossz? Lényegtelen. Túl komor fába vágta a fejszéjét: az iraki háborúról írt filmet – de nem tudja befejezni. Rá nem vonatkoznak az amerikai morális kódok. Ugyanis Dániában vagyunk – ami kivételesen nem a melankóliának, hanem az újvilági konspirációknak és összeesküvés-elméleteknek ad otthont. Falk ugyanis egyik éjjel, hazafele elüt egy nemrég hazaküldött tolmácsot, aki a kormányt kompromittáló fotógyűjteményt csempészett haza a frontról. A bűntudattól, a remélt szakmai tapasztalatprofittól és a képek biztosította szenzációtól hajtva magánynyomozásba kezd: amolyan tehetségtelen Columbóként próbálja felgöngyölíteni az ügyet, miközben látszólag a rendőrség, a kormány ügynökei, majd a sajtó és saját családja is ellene fordul. Közben feleségével gyereket akarnak adoptálni Csehországból: a papírokat is intéznie kéne, amire az önkéntes hajsza alatt egyre kevesebb ideje jut. Természetesen a script leadásának határideje is közeleg, így egyre nagyobb pszichológiai nyomás nehezedik önjelölt detektívhősünkre…

A műfaj neve: thriller, a politikai fajtából. A hangulat, legalábbis részben, a 70-es évek paranoiájáé, amikor a fenyegetés valahol az egzisztenciális szorongás intenzitásával ragadta torkon a kiszolgáltatott kisembert, és az összeesküvés spirálja a kormányig, vagy azon is túl, a végtelenbe kígyózott. Csakhogy ezúttal a veszély legalább annyira mentális, mint fizikai – az őrület pszichológiája kristálytisztán halad előre. Egy újabb nyom Falknak – újabb lépésnyi távolodás a valóságtól. Legalábbis a többiek szemében. Falknak azonban muszáj tovább kutatni: „Ha ez csak egy film, az nem elég” – mondja forgatókönyvéről. Kell a hiteles élményanyag – tapasztalni kell. Mert a laikus által írt háborús sztori befejezhetetlen, mert nem áll össze egy képpé. A fikcióba át kell oldani a valóságot – és vice versa, ahogy a film tanulsága szól. Az őrület is ennek egy metaforája: az ismert világ megváltozik, irreálissá válik Falk számára.

Közben Boe feldobja a 60-as évek óta közkincsen forgó művészfilmes sablont, amit Alain Resnais és Robbe-Grillet fejlesztett tökélyre: mi történik, ha az egyik szereplő írja a mozi nézője által látott sztorit, befolyásolva saját sorsát, és a többiekét? Falk forgatókönyve az, amit a filmen látunk thriller formájában megelevenedni, vagy az elütött katona sorsa véletlenül fonódik össze az övével? Boe mindig is ezzel játszott: mentális valósággal (Allegro), „E/1 személyű” kamerával, amelyben az önéletrajzi és a kamera által kiprovokált elemek szétválaszthatatlanul összeszálazódnak (Offscreen), vagy éppen önmagát író, és folyamatosan újrakezdő, összekuszáló, önmagába forduló-záruló szerelmesfilmmel (Rekonstrukció). Azonban a Minden rendben lesz inkább céltalanul kering a nyomozásra és a suspense-re épülő műfajfilm és a valóságsíkokat kártyapakliként keverő művészfilm között.

Az üldözések unalmasak: a thriller nem fekszik a szerelmet gyakran egzisztencialista perspektívából boncolgató író-rendezőnek – a suspense-részek a legkiszámíthatóbbak az egész filmben. Egészen érthetetlen, hogy képes végigzongorázni a „megőrülés” és a kutakodás fél perc alatt kitalálható részeit, mindenféle csavartól mentesen – igaz, a kiszámíthatóság hibájába, minimum egy-két jelenet erejéig, minden filmjében beleesik, amikor két lépéssel a nézői következtetések mögött jár a rendező. Ráadásul a film közepén teljesen leválik egymásról a két réteg – a nyomozás műfaji sajátosságok által vezérelt rétege és az ontológiai problémakör –, így a film saját premisszáit változtatja egy ideig érdektelenné. Felváltva fut a műfaji és a művészi szál, amíg az egyik dominál, addig a másik hallgat, és külön-külön egyik sem áll meg a saját lábán. Sajnos a művészfilmes szekció bűvészkedései – a kezdeti homályosság után – is közhelyekbe fulladnak: aki már látott egy tucat „valóság” és fantáziavilág összemosásával kacérkodó művészfilmet vagy egy fél Lynch-filmet, annak semmi újdonságot nem fog hozni Boe narratív és stilisztikai eszköztára.

Azonban nem feltétlen áll ilyen rosszul a dán rendező negyedik nagyjátékfilmje a képzeletbeli mérlegen: a szikár arcú Jens Albinus Falk szerepében lebilincselően hozza a megszállott művészfigurát, és Falk, illetve Ali, a fordító párhuzamos sorsának időkezelése is tartogat meglepetéseket a néző számára. Emellett a Dogma-mozgalom „amatőr” képszerkesztésével szakító precíz keretezés, sajátos atmoszférát árasztó kompozíciók és a gyakran erős kontrasztokra építő vizuális stílus az erőssége és védjegye Boe filmjének. A stilisztikán felül a gyakran moralizáló, szentimentális sekélyességbe forduló amerikai háborús filmek gyűrűjében (nem véletlenül kapott a leíró-tartózkodó jellegű A bombák földjén ezzel szemben Oscar-díjat) a szkeptikus, ám mégis kendőzetlen témakezelés igazán üdítően hathat.

Ám a Minden rendben lesz – paradox módon, mint egy akciófilm –, addig köt le, amíg nézzük: a mozi utáni kávé melletti gondolkodásnál folyamatosan foszlik le az enigma álarca, ahogy az idő- és valóságsík puzzle-jének darabkái a – feltételezett – helyükre kerülnek. Mindenesetre a filmet lezáró epilóg, ha nem is új, de tanulságos lehet: a házaspár a vászonról fizikailag kiáradó képzeletvilágban talál – időn kívüli – megnyugvást. A film hatásáról, képességeiről és működési mechanizmusáról alkotott roppant romantikus, ám rendkívüli módon szerethető vallomás.

Boe és társai filmje még így is kiemelkedik az átlag intellektuális filmek művészieskedő táborából: filmről filmre próbálnak valami formailag érdekfeszítőt, és ne adj isten, eredetit létrehozni – filmtörténeti gyökereik elpalástolása nélkül. Még akkor is, ha végül támadható vászonfelület lesz az eredmény. Ami bocsánatos olyan kezdettel, mint az iraki háború és a művészi transzformáció nehézségének izzadtságszagú valósága. A vég, elvileg, a néző életét reálisan befolyásoló, arra kiható fikció lenne. Közötte, valljuk be, egy kis üresjárattal.

De ezúttal a kezdet és a vég is, mint két elválaszthatatlan, és alapvetően hasonszőrű, csupán fikció. A Minden rendben lesz pusztán film maradt. Ami pedig, mint Falktól tudjuk, nem elég. Viszont filmnek egyáltalán nem rossz. Boe-filmnek viszont csupán átlagos: a Tavaly Marienbadban alapkoncepcióját leporoló Rekonstrukció még mindig átugratlan lécként meredezik az életműben.

Minden rendben lesz (Alting bliver godt igen/Everything Will be Fine)

Színes, feliratos, dán-svéd-francia film, 2010.

Rendező és forgatókönyvíró: Christoffer Boe

Operatőr: Manuel Alberto Claro

Producer: Tine Grew Pfeiffer

Vágó: Peter Brandt

Szereplők: Jens Albinus (Jacob Falk). Igor Radosavljevic (Ali), Marijana Janković (Helena), Özlem Saglanmak (Mira)

Forgalmazó: Cirko Film

Bemutató: 2010. október 21.