A rendező követői általában az 1995-ben bemutatott Nixon óta várnak a nagy comebackre. Jogosnak tűnhetnek persze az olyan állítások, melyek szerint a '80-as évek előszeretettel politizáló direktora Nagy Sándor élettörténetében, az ikertornyok romjai alá szorult tűzoltók kálváriájában vagy éppen az ifjabb George Bush-ról szóló biopic-jében rámutathatna a jelen társadalmi visszásságaira, csakhogy Stone ezen filmjeiből legalább kettőt mintha már nem a régi hév fűtene. A Nagy Sándor, a hódító és a World Trade Center jobbára a hatásvadászatot preferálták, ugyanakkor kiradírozták az ex-fenegyerek alkotói ujjlenyomatát, és ezzel a veszteséggel együtt a történelmi analízis és a karakterizáció közé ékelt egyenlőségjel is rohamtempóban kezdett felszívódni.     

A Tőzsdecápák 2. előzménye még őrizte a gazdaságpolitikai fejtegetés–drámaiság egyensúlyát: Bud Fox (Charlie Sheen) bukáshistóriája az Oscar-szobrocskával honorált A szakasz „apák közötti választás”-dramaturgiájával ötvözte a ’80-as évek monetáris anomáliáit. A vér szerinti apa, a kék galléros szakszervezeti főnök (Martin Sheen – aki ironikusan épp a vér szerinti fiát látta el életbölcsességekkel) és a tömött erszénnyel közelítő anti-Rockefeller, Gekko (Michael Douglas) kereszttűzében égő fiatal bróker nem pusztán a New York-i tőzsdeforgatagot illusztrálta, hanem a klasszikus, gengszterfilm-perspektívájú siker-bukás történet motorja is lett, és a rendező a karakterdráma-szálat kezelte a legügyesebben. Igaz, hogy az amerikai mintákat vetette be tézise („Ne a bukszád vastagságával mérd a sikert!”) bizonyításához, de a pazar színészi játék és az éleslátó forgatókönyv figyelemreméltó Zeitgeist-filmet és illúzióvesztés-freskót eredményezett.
 

Amennyiben a nyugati típusú cselekményszövésről beszélünk, az a Tőzsdecápák: A pénz nem alszik című folytatásnak is alapvonása. Csakhogy Stone ismét beleesett abba a hibába, amelybe a Nagy Sándor és a World Trade Center készítése idején. Újfent patetikus feltörekvés-víziót lát maga előtt, módszere pedig épp a bukást ábrázoló korábbi felvonás antitézisét eredményezi: hiába dörömböl a fikció ajtaján is a Nagy Gazdasági Világválság lovassága, rendezőnk, akarva vagy akaratlanul, de mindent a virágzás és a családi szentség szolgájává formál. A második rész karakterdrámaként viszont roppant felszínes, sőt, mi több, kínos. Pedig a történet kb. első 30 perce nem ezt ígéri.

Stone az őskövületté vált pénzcézár és az ifjabb, lelketlen utód közötti pengeváltásban remekül érzékelteti a monetáris csalások személyiségromboló erejét, az öröm viszont csak eddig tart. A hibátlanul teljesítő Frank Langella és a szintén remekelő Josh Brolin konfrontációja után a Tőzsdecápák 2. gyors kanyart vesz, majd a Wall Street-i irodáktól a nyugati parti erőművekig húzódó ipari zsargonsorozatot prezentálja. Grafikonok, számítógépek előtt ücsörgő irodai szolgák tömkelege, osztott képmezők modoros használata, és a válságot profetizáló alkalmazottak hangorkánja kerül előtérbe, és állíthatnánk, hogy a politizáló Stone visszatért, csakhogy a plusz töltet hiánya utólag száraz dokumentarizmussá, érzelmi kötődést blokkoló síkká nyomorítja a gazdaságpolitikai filmes oldalt. Stone ugyanis idővel a Gordon Gekko lánya (Carey Mulligan) és a szerető (Shia LaBeouf) háromszög-vázlatának ad prioritást. A családi melodrámát viszont rengeteg hiteltelen momentum vágja tönkre. LaBeouf és Mulligan szerelmespárja negédes körmondatokban vallják be egymásnak az érzéseiket, amit nem egyszer a tolakodó zenehasználat is idegesítővé fokoz, valamint a sokáig központi fontosságot élvező apa-lány viszony felmelegítését is egy huszárvágással beemelt összeborulás segíti elő.
 

Sorolnám még az erőltetett szimbólumhasználatot, amellyel Stone jóllehet, még fájdalmasabb kegyelemdöfést visz be saját világválság-olvasatának. A központi motívum a buborékok repkedése lesz, egyszerre fejezve ki a vagyonos népesség mesterségesen pumpált, majd csak ideig-óráig duzzadó zöldhasú-tartalékait, illetve a szebb jövő kozmikusságát. Továbbá a pénzügyi apokalipszis az összedőlő dominók asszociatív montázsaival válik bosszantóan didaktikussá, és ezen óvatlanságok révén már a legkisebb súlyát is elveszíti a világ összeomlását és a családi hajcihőket párhuzamba állító elbeszélési stratégia. Ráadásul Stone a végső pillanatokban – ugyanolyan oktalan módon, mint Douglas és Mulligan békekötésénél – a gyors hurráoptimizmus mellett voksol. „Nem érdekes, hogy egyes fickók tönkremennek. Mi, a kemény amerikaiak a cukormázas szeretet-imázsunkkal fent tudunk maradni” – vallhatná a rendező, ha filmjével a közönség arcába üvölthetné a nagybetűs Üzenetet, és ugyanilyen lendülettel Stone már a szcenika terén is lekoppintja a World Trade Center záróképsorát.
 

A Tőzsdecápák: A pénz nem alszik voltaképpen önnön címének nyomatékosítója. A grandiózus boldogságot megörökítő utolsó jelenetek a nagy jenki feltörekvés-szellem kábulatát viszik a piacra, hogy a mozit gyártó stúdió kasszájába zúduljon a tőke. Némi sütnivalóval azonban rájöhetünk a vakításra, és magát a filmet az öreg Gordon Gekko egyik utolsó kifejezésével nyugodtan allegorizálhatjuk zöld lufinak. Luftrúgásnak, amely hamiskás tanulsága révén talán ismét sok dollárt hoz a filmet működtető kapitalista gépezet konyhájára, de valójában csontig átvilágítja önmagát és nem sokáig engedélyez zöld utat a buborékok szállingózásának.

Tőzsdecápák: A pénz nem alszik

(Wall Street: Money Never Sleeps)

Színes, szinkronizált amerikai filmdráma, 2010, 127 perc.

12 éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendezte: Oliver Stone

Írta: Allan Loeb, Stephen Schiff

Zene: Craig Armstrong

Operatőr: Rodrigo Prieto

Vágó: David Brenner, Julie Monroe

Szereplők: Michael Douglas (Gekko), Shia LaBeouf (Jake), Carey Mulligan (Winnie), Josh Brolin (Bretton), Frank Langella (Zabel)