Mario Vargas Llosa Nobel-díjával immár fél tucatnyi latin-amerikai író mondhatja magáénak a Svéd Akadémia olykor megkopott, az aranyszín alól feltűnő vörös rézszínnel elijesztő, mégis rangot adó elismerését. Ha végignézzük a sort az 1945-ben kitüntetett chilei költőnő, Gabriel Mistraltól, aki magasröptű gondolatiságáért és a verseiben ábrázolt emberi érzelmekért kapta a kitüntetést, az 1967-es és 1971-es díjazotton, Miguel Ángel Asturiason és Pablo Nerudán, a latin-amerikai csodás való ábrázolásának guatelamai mesterén, valamint a baloldalisága miatt mártírrá váló chilei költőn, akik igazi gourmand-ként egykor megkóstolták Magyarországot (1969), Latin-Amerika irodalmi áttörésének nagy mesterén, García Márquezen (1982) át az 1990-es kiválasztottig, a mexikói Octavio Pazig, aki idejekorán szakítva földrészének értelmisége között máig dívó „hasznos idiotizmussal”, utóbb felelős értelmiségiként írt és nyilatkozott meg, túllépve szűkebb pátriájának gondjain, akkor Vargas Llosának nincsen miért szégyenkeznie, s még azt sem mondhatjuk, hogy túl későn kapta volna meg az elismerést, hiszen Paz 76, Asturias 68 és Neruda 67 éves volt, amikor a Nobel-díjjal kitüntették.

Mégis azt kell mondanunk, hogy alaposan elkésett Vargas Llosa kitüntetése, mert egyike volt azoknak az íróknak, akik igen fontos szerepet játszottak a latin-amerikai irodalom szakmabeliek között máig „boom”-nak nevezett hatalmas áttörésében, hiszen Jorge Luis Borges és Julio Cortázar, Alejo Carpentier, Miguel Ángel Asturias és García Márquez művei után és mellett talán Vargas Llosa volt az, aki a legtöbb olvasót ejtette rabul regényeivel. A lassan-lassan vizuális rágógumivá váló, cselekménytelenné sivárosuló francia újregények közepette szinte megváltásnak hatott az 1960-as évek derekán megjelenő latin-amerikai próza, amely történeteket mesélt el, és ügyesen adagolt egzotikumával kielégítette az olvasók kalandvágyát. Hogy mennyi volt ebben az áttörésben a tényleges érdeklődés az amerikai földrész déli felének világa és írói tehetségei iránt, s mennyi az írói és a kiadói tudatosság, az máig viták kérdése. Mindenestre Vargas Llosa és García Márquez regényeinek sikere mellett szerényebben húzódik meg a kubai Alejo Carpentier, a „csodás való” egyik első művelője, vagy a mexikói Juan Rulfo, hogy az olyan autentikusan a földrész valóságához kapcsolódó írókról ne is beszéljünk, mint a perui José Maria Arguedas, akinek Mély folyók című regényét csak udvariasságból, tapintatból vagy kötelező olvasmányként olvassák.

Vargas Llosa, földrész- és sorstársához, García Márquezhez hasonlóan megjárta Európát mielőtt véglegesen íróvá ért volna. Talán ez a tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy az európai olvasó (amely akkor még etalonnak számított) ízlésének megfelelően adagolja műveiben a regényes és egzotikus elemeket. Tény ugyan, hogy első sikeres regénye, A város és a kutyák (1963) a Leoncio Prado katonaiskolában szerzett nyomasztó tapasztalatok feldolgozása, mégis sok szállal kapcsolódik a Törless iskolaéveiben, az Iskola a határonban, vagy az angol Ha című filmben bemutatott világhoz, következő regénye, A zöld palota (1966) pedig tapogatózó közelítés az őserdőhöz, a latin-amerikai irodalom egyik nagy toposzához, amely még García Márquez Száz év magányában is csak óvatosan adagolva, mondhatni ostyába csomagolva jelenik meg.

Ebben az 1966-os regényben az író már felvillantja a bonyolult cselekmény-építkezés iránti hajlamát: következő regénye, a Négy óra a Catedralban (1969) gondosan felépített, egymás mellett futó, egymásba hajló cselekményszálakkal, amelyek néhány kávéházi beszélgetés során kerülnek elő, Peru egész modern kori történelmét idézi fel. Ez a technika vezet majd el az olyan bravúros, két különálló történetet egybefogó regényekhez, mint a Júlia néni és a tollnok (1977)  vagy A beszélő (1987), amelyekkel az érett író megmutatja képességét a megújulásra. A kezdetben hazája történelmi és politikai kérdései iránt érdeklődő Vargas Llosa, aki a Négy óra a Catedralban című munkában arra a regény központi figurája által megfogalmazott kérdésre keresi a választ, „Mikor cseszte el Peru a sorsát?”, a későbbiekben is megőrzi a történelem és a politika összefüggéseinek vizsgálatát, mint a Háború a világ végén  (1981) című regényében, ahol a 19. század utolsó éveiben Brazíliában megjelenő vallási szekta létrejöttének körülményeit elemzi, vagy mint az Édenkert a sarkon túlban (2003), ahol Gauguin sorsa váltakozik a regény lapjain egy utópista szocialista munkásnő életének történetével.

Azonban a politikai és történelmi kérdéseket vizsgáló Vargas Llosa annak ellenére, hogy pályája kezdetén a latin-amerikai irodalmat tanulmányozó Luis Harss-sal folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy távol áll az irodalomtól az irónia és a humor, képes volt meghaladni önmagát a Júlia néni és a tollnokban, a Szeretem a mostohámatban, vagy a Don Rigoberto feljegyzéseiben megcsillogtatja humorát és finom iróniáját, s olykor sikamlósabb témákról is ír, felidézve ezzel ifjúkorának kedvelt erotikus-pornografikus olvasmányait.

A Nobel-díj odaítélése és átadása közötti időszakban (és utána is), a díjazottat mindenki kitüntető figyelmében részesíti: így van ez Vargas Llosa esetében is, aki talán kénytelen lesz lemondani novemberre tervezett magyarországi utazását, egyebekben viszont minden marad a régiben, az író – ahogy ezt a friss interjúiban elmondta, s némelyik regényében is utal rá – délelőttjeit továbbra is írással, délutánjait pedig valamelyik könyvtárban történő szorgos olvasással tölti, az olvasói pedig, legalábbis itt, Magyarországon, menetrendszerűen megkapják következő regényét, mert a magyar könyvkiadás és olvasóközönség már 1967, az író Kölykök c. elbeszéléskötetének magyar nyelvű megjelenése óta tudják, amit a Svéd Akadémia csak most mondott ki.