A lány, aki a tűzzel játszik Larsson mára kultikussá vált – a szerző korai halálának köszönhetően az egyetlen, s ettől talán még kultikusabb – műve, a Millenium-trilógia második részéből készült. A sorozat első kötetének svéd címe – Férfiak, akik gyűlölik a nőket – akár ennek a résznek is lehetne a címe. A második részben ugyanis még több olyan férfi bukkan fel, aki gyűlöli a nőket, és akivel szemben újra elszántan lép fel a főszereplő lány. Ennek keretében ezúttal is egy fontos társadalmi problémát hoznak szóba az alkotók. Míg az első részben a neonácik léte jelent meg a filmben – a mozgóképes verzióban végül is csak mellékszálként, hiszen a gyilkost igazából csak a nőkkel szembeni gyűlölet hajtotta –, addig itt egy másik, manapság igen népszerű téma jelenik meg. Ez a kelet-európai fiatal nők nyugatra – jelen esetben Svédországba – csábítása és szexuális kizsákmányolása.

Mégsem mondhatnánk, hogy a prostituáltak, illetve az ő rendszeres, részben ismert közéleti személyiségek közül kikerülő látogatóik ügye lenne a történet legfőbb szála. Ez inkább csak egy mellékvágány, amelyet megemlítenek, éppen úgy, mint A tetovált lányban a svéd neonácik létét. Ehelyett főszereplőink most is egy sorozatgyilkosság ügyében nyomoznak – a különlegesség csupán az, hogy egyikük, Lisbeth, az öntörvényű sárkánytetoválásos lány is a gyanúsítottak között van. Furcsa nyomozás ez, mert a nézőben a filmidő egyetlen perce alatt sem merül fel a gyanú, hogy a lány bármit elkövetett volna, ellenben láthatunk éppen elég rosszarcú figurát, hogy tudjuk, ki is lehetett a konkrét gyilkos. Így hát columbós módon ismét nem az a kérdés, hogy ki tette, hanem az, hogy miért és hogyan buktatjuk le.

Az első jó húsz percet kiteszi az, hogy az alkotók megpróbálják képbe hozni a nézőt. Erre nagy szükség is van, mivel a film nem hollywoodi módra készült, tehát háromnál több név bukkan fel benne. Tény, hogy az első fél-egy órában az ember még minden név és arc esetében igyekszik felidézni, hogy az illető az előző részben jó, rossz vagy semleges volt-e. De végül sikerül megbirkózni a kihívással, és ez a sokneves, sokszereplős krimi is követhető lesz. Másfelől az előző rész gyakori, részletes és sokszor naturális felidézése azért is elengedhetetlen, mert a Millenium-trilógia részei szorosan összefüggenek: korábbi események ismét fontos szerepet kapnak, sőt, van, amire csak most érkezik pontos, érthető magyarázat. Feltételezhetjük, hogy a harmadik kötetből készülő filmben még további magyarázatok várnak ránk, ugyanis ennek a filmnek a végén „elfelejtették” elárulni nekünk, hogy kezdetben miért is üldözték személyesen Lisbethet a gonosz emberkereskedők.

Az új rendezővel leforgatott második film – az elsőt még Niels Arden Oplev jegyezte – tökéletesen illeszkedik az előző részhez. A karakterek felfogása, a képek, vágások, a film hangulata alapján nem érzünk törést a jelenlegi film és az előzőből bevágott jelenetek között. Daniel Alfredson munkája talán csak abban különbözik elődjéétől, hogy A lány, aki a tűzzel játszik rövidebb és ennek köszönhetően feszesebb, mint az első rész. Ezúttal nem érezzük azt, hogy felesleges, a nézők idegeit borzoló szálak kerültek a történetbe. Minden a helyén van, és aminek nincs még teljes magyarázata, arról elhisszük, hogy a harmadik részben a helyére fog kerülni.

Azonban, míg a történet szépen kikerekedik, egyre élesebbé válik az ellentét a történet két egyértelmű főhősének megrajzolása között. Míg Lisbethről egyre több derül ki, egyre árnyaltabb lesz a karaktere, addig a főszerkesztő-újságíró Blomkvist joviális, egyszerű figura marad. Éppen ezért a lányt játszó Noomi Rapace játéka jóval árnyaltabb, habár sokkal nehezebb szerepe van: sokszor csak nézésével, járásával kell kifejezni az érzéseket, hiszen az introvertált, bujkáló Lisbeth nem mesél lényegében senkinek sem saját magáról. Mégis elhisszük Rapace játékát, igazán sikerül megelevenítenie a tetovált lány karakterét. Michael Nyqvist feladata kétségkívül másképp nehéz: ő nem tud múltat építeni karaktere mögé, így aztán Blomkvist sajnálatos módon üres, okoskodó figura marad, pedig éppen hogy hatékony, erős újságírónak kellene lennie.

Összességében azonban A lány, aki a tűzzel játszik nem több egy izgalmas, szerteágazó, de azért még követhető kriminél. A skandináv krimikben gyakran visszatérő és nagyon is értékes társadalomrajz éppen csak felvillan, a hangsúly az autós üldözésekre, a bokszmeccsekre és a nagy leszámolásokra kerül. Nagy kár, mert ezzel éppen az vész el, ami Larsson erőssége: a társadalommal szembeni kritika.