„Barcelonába legalább egyszer mindenkinek el kell mennie.” – Én is többször hallottam már ezt a mondatot, s mivel az úti célom barcelonai átszállással érhettem csak el, gondoltam engedek a csábításnak és maradok néhány napot. Katalónia fővárosának arculatát Gaudí művészete hatja át, ám nem csak épületeinek vonzáskörzetében érdemes szemfülesnek maradni. Gaudí 1906 és 1912 között készült, az organikus építészet egyik mintapéldányaként számon tartott épülete, a Casa Milá (vagy más néven La Pedrera) leginkább különleges, egyenes falszakaszt nélkülöző, kőbányát idéző homlokzatáról és a habarccsal, színes kerámiamozaikokkal valamint márvánnyal díszített, hullámzó teraszáról híres. Az épület 6+1 emeletéből a teraszon és a földszinti fogadótéren túl két és fél emelet látogatható. Ebből másfél emelet Gaudíval foglalkozik, az első emelet pedig a mindenkori időszakos kiállításnak ad helyet (ami egyébként ingyenesen tekinthető meg, és ahová a legtöbb turista el sem jut – így marad hely és levegő azoknak, akik igen). Ott jártamkor az 1992. évi olimpia játékok kabalafigurájának és ezzel együtt minden más promóciós anyag szülőatyjának, Javier Mariscalnak válogatott munkái foglalták el ezt az emeletet. Mariscal Spanyolországban (és feltételezem, így van ez másutt is) a barcelonai olimpiai játékokkal vált híressé, ez a gyűjtés pedig rádöbbent arra, hogy több figyelmet kell szentelni ennek az ötletes, magát legtöbb képzőművészeti ágban kipróbáló művésznek.

Nagy kár, hogy az installációk tervezői nem gondoltak arra, hogy megpróbálják közelíteni, legalább valamilyen általános szöveggel vagy jelképtárral a hely apropóján egymással kölcsönhatásba lépő Gaudít és Mariscalt, pedig érdekes párhuzamokat is fel lehet fedezni a két művész munkássága és attitűdje között. Ilyen közös vonás például az élénk színek és kombinációjuk gyakori használata, a játékosság, a meghökkentő és szabálytalan, de a funkcióra odafigyelő formák keresése; vagyis különcségük és az organikus felfogás, hiszen Mariscal művei is szorosan kapcsolódnak környezetükhöz, a 21. századi városi kultúrához. H&M épületterve, szatyorrajzai és tisztán kereskedelmi célú weblapok készítése talán a legjobb példák erre.

 

A kiállítás bevezető szövege teljesen lefedi azt, amit a felfedezésre váró tér elénk tár: Mariscal multidiszciplináris világába, kreatív alkotói folyamatába merülünk bele úgy, hogy közben saját tapasztalatokat szerzünk, mintegy vásártéri, vagy inkább játszótéri sétát téve. Gaudí játékos, ide-oda kanyargó és hajlongó, majdnem labirintust idéző tere kiváló terepet nyújt ennek a kirakodóvásárnak, aminek „ideológiai térképét” már a bejáratnál megkapjuk – vagyis külső és belső körökből álló, a kezdetet és a jelent ilyenformán egymásba kapcsoló időtáblát, mely jelzi, hogy hat tematikus-időbeli csoportra osztott területen halad végig a látogató.

Az első két szakasz az 1950-ben, Valenciában született művész 1970-es évekbeli szárnypróbálgatásiból mutat apró részleteket, melyeknek inkább meglepő mennyiségük, valamint stílusbeli határozottságuk ad jelentőséget, mintsem kidolgozottságuk vagy jelentésességük. Mariscal ebben az időszakban rengeteget rajzolt, jóformán vázlatokkal és skiccekkel kommunikált, azokon keresztül fogadta be a világot. Ebből a hatalmas mennyiségű, fekete-fehér skiccgyűjteményből kap a látogató a nyakába egy nagy adagot: a képek, papírok és a fecnik betakarják a falakat és a plafont, s a terem belsejébe is belógatott papíráradaton keresztül vághat csak utat magának a nézelődő, hogy a következő szakaszban ugyanerre az alapelvre épülő, de már ellenállóbb anyagból való akadályokkal találja magát szemben. Itt „betűképek” hevernek szanaszét, melyek létrejötte láthatóan továbbra is a rajzmániából és a megérteni akarásból eredeztethető, de már felmerül egy újabb probléma, méghozzá a nyelv kérdése, a valami megfogható alkotásának vágyával karöltve. Mariscal a nyelvet is, a betűket is rajzokkal szeretné felfoghatóvá és megfoghatóvá tenni: hatalmas, kézzel készített, színes, pár vonallal vagy éppen képregényszerűen telerajzolt háromdimenziós betűk kaotikus kombinációja érintésre, sőt akár átmászásra, „használatra”, vagyis fizikai élmény- és ismeretszerzésre invitál.

A harmadik és a negyedik szakasz az „Igazi világ” gyűjtőnevet kapta, mely az 1980-as és 90-es évek termését fogalja magába. Ez a legizgalmasabb rész, mely az előzőleg látott, a tanulóévekben kialakított jellegzetes formavilág kontinuitását, ugyanakkor Mariscal „multiságát”, sokoldalúságát bizonygatja. A harmadik szakasz, vagyis a „Grafika az utcán” 90 darab felfüggesztett, színes rajzokkal tarkított bevásárlószatyrot, nem messze ugyanezeket a márkákat vagy logókat (mint például Camper, H&M vagy New Yorker) plakátszerűen reklámozó posztereket, 272 magazinképet és egy falnyi élénkszínű arcot tartalmaz. Mariscal munkái a lehető legszorosabban kapcsolódnak a mindennapi tevékenységekhez, mint például a vásárlás, evés és könnyű kikapcsolódás színtereihez, ám azokat harsány színekkel és elnagyolt, de erős vonalvezetéssel marginális pozícióba helyezi, a hangsúlyt az érzékelés felé tolva. Így tereli a figyelmet a mechanikus tevékenységekről a megtapasztalt formákra és színekre. Figurái sosem durvák vagy szexualitással átitatottak, mintha mind vidám, játékos gyermekrajzok lennének. Ez az ártatlanság az oka ugyanakkor művei bizarrságának is, hiszem Mariscal mindenről beszél, csakhogy mindezt egy huncut mosollyal a szája szélén, egy felnőtté válás elleni szűrővel ellátott ceruzával teszi.

Innen egy különböző színű és anyagú textilekből készült alagúton vezet tovább az út, amelyen átkelve végképp nem lehet elkerülni az anyagokkal és színekkel való érintkezést – ez a kirakodóvásár tapogatós része. A következő, negyedik szakasz a mindenfelé kikacsintó és már saját iskolára, intézményre vágyó művész alkotásaiból ad éppen csak ízelítőt. Találunk itt egy hatalmas vitrint tele Cobi számtalan variációival és az olimpiai játékokra tervezett egyéb promóciós anyagokkal, melyek átfolynak egészen I. János Károly jelenlegi spanyol király portréjára, de újrahasznosított fémdobozokból összerakott motor, színes darabokból álló székek és használati tárgyak (Garris kollekció), klasszikusabbnak mondható, de a kerettel és egy-egy beépített tárggyal rendre eljátszadozó festmények, képregény részletek, vakoknak szóló festmény és videojátékhoz hasonló viedoinstallációk is helyet kaptak. Ezek a kissé ötletszerűen összegyűjtött darabok egyetlen célt érnek el: fricskát adva arra figyelmeztetnek, hogy Mariscal tehetséges és sokszínű, egyetlen tárlatba bele sem lehet zsúfolni legfontosabb munkáit.

Az utolsó két szakasz a „Fikció világa” nevet kapta, mivel ezek a művek kapcsolódnak leginkább közvetett módon a minket szorosan, tárgyalakban körülvevő világhoz – s ezek már elzártan, Mariscal saját stúdiójában készültek. A „Vizuális költemények” kartonból kivágott és makettszerű térbe beragasztgatott fekete-fehér figurák, hátterükből egy-egy audiovizuális felvétel kandikál ki, mely általában egy párbeszédet és egy egyszerű, fekete-fehér rajzfilmetűdöt sugároz. A tartalmukról sajnos jóformán semmit nem sikerült kiderítenem, de a sötét háttér előtt kirajzolódó kis jelenetdarab, a képernyő vibrálása és a furcsán magas hangok szomorkásan, fáradtan mókázó hangulatot árasztanak.

Az utolsó szakaszban Mariscal hamarosan megjelenő egész estés rajzfilmjének alakulásába kukkanthatunk bele (Chico & Rita). Egy hatalmas kódexet lapozgatva munkafázisok, interjúk (spanyolul és angolul) és néhány részlet vetítődik ki a falra, a kódex lapjaitól függően. A rajzfilm érdekessége, hogy a nagyváros ábrázolása nagyon is kedves és szerethető, zsúfolt és rendkívül színes, mintha profi gyermekrajzokat látnánk magunk előtt leperegni. A tárlat a Teljes holdvilág nevű installációval búcsúzik, ahol a vizuális költészet és a textilalagút eszközeit kombinálva egy éjszakai hangokkal teli erdőben kalandozik a látogató, vagyis a félhomályban kanyargó anyaglabirintus bizonyos pontjain kartonból kialakított kis házacskákba kukucskálhat be.

Magam is biztosan állíthatom, hogy Barcelonát legalább egyszer látni kell, s most még néhány hónapig egy szerencsés találkozás folytán egyetlen épületben, képzőművészeti kalandtúrán keresztül, sűrített élménycsomagot kaphatunk a várost meghatározó jelenségekről – Gaudíról, az olimpiai játékok hozadékáról, a nagyvárosi élet modern kereskedelmi és kiszolgáló egységeiről –, s egy kortárs spanyol képzőművészről. A bevésődés garantált, a további érdeklődés pedig természetes módon következik a látottakból.