A Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében elsőként Matteo Strukult hallgathatták meg az érdeklődők, akivel Bánki Éva beszélgetett. A szerző olasz nyelven válaszolt a kérdésekre, azonban a biztosított tolmácsgépeknek köszönhetően ez nem okozott problémát a hallgatóságnak. A magyar olvasóközönség eddig többek között Az eretnek és A velencei temető című művekkel, valamint a Medici-tetralógiával ismerkedhetett meg. 

A moderátor első kérdése a történelmi regények világához kapcsolódott. Kiemelte, hogy a történészeket és a detektíveket összeköti, hogy mindegyik a múltat rekonstruálja. A velencei temetőben nem egy tudós vagy krónikás fejti meg a rejtélyt, hanem Canaletto, a híres látképfestő. Strukul kifejtette, hogy mi miatt választotta egy művész karakterét a rejtély feltárására a regényben. A velencei temető inkább kalandregény, mintsem krimi, amelyben Canaletto akaratán kívül egy intrikába keveredik. A történet kezdetén Canaletto három alakot fest meg Velence egy rosszhírű negyedében, ahol az alakoknak nem lett volna szabad megjelenniük. Azzal, hogy a vászonra vitte őket, akaratán kívül bonyodalmak sorozatába sodorta önmagát. Strukul elárulta, hogy a festő rajongott a részletekért, és nem beállított figurákat, hanem hétköznapi embereket és jeleneteket ábrázolt a vásznon. 

Ezt követően a 18. századi Velence ellentmondásait hozta fel a moderátor. Strukul egyetértett azzal, hogy ebben az időszakban valóban hanyatlott a város, ugyanakkor sok szempontból a virágkorát is élte. Goldoni színháza, Vivaldi zenéje és Canaletto festészete jellemezte a 18. századi Velencét. „A művészet menedék lehetett a művészek számára az élet nehézségei elől” – összegezte a szerző. Ezek az alkotók bizonyítják, hogy a művészet mindig is megmentett bennünket. Ezért találta Strukul érdekesnek a már hanyatló Velence világának ábrázolását. Ez egy spirituális és vallási krízis is volt, a művészek pedig próbálták az egyház erkölcsi hanyatlását ellensúlyozni. A hanyatlás és virágzás paradoxona lehetővé teszi, hogy több szinten lehessen elmesélni egy történetet. „A művészetnek van még ereje, hogy felgyújtsa a fényt. Abban bízom, hogy ez mindig így marad. Talán emiatt írok ilyen regényeket” – zárta le a gondolatot Strukul.

Az eretnek című regény főhőséről, Michelangelóról is szó esett, aki Strukul bevallása szerint sosem volt elégedett a munkájával, és akinek sok keserűséget okozott, hogy az egyház akkoriban milyen értékeket képviselt. A Sixtus-kápolnában végzett munkálatai nagyon megviselték, szinte teljesen megvakult, ahogy hosszú ideig háton fekve dolgozott azért, hogy létrehozhasson valami rendkívülit. Strukul véleménye szerint „poétikus, ahogy művészetet alkottak a hanyatlás közepette”.

Bánki felhívta a figyelmet Strukul alkotói sokszínűségére. Forgatókönyv- és képregényírással, egyetemi oktatással is foglalkozik, valamint a Chronicae nemzetközi történelmi regény fesztivál művészeti vezetője. „Egy írónak folyamatosan meg kell újulnia” – reflektált Strukul az elhangzottakra. Az irodalmi fesztiválok lehetőséget nyújtanak arra, hogy összehasonlítsuk az irodalmainkat, új olvasókhoz jussunk el, megismerjünk más stílusokat és valóságokat. Számára rendkívül fontos, hogy milyen más nyelveken lehet történetet mesélni. Egy film, képregény, videojáték is lehet művészeti nyelv, hiszen mindegyik mögött egy történet rejtőzik. 

A képregények vonalán továbbhaladva említette a moderátor a Vlad című képregénytrilógiát, amely magyarul még nem olvasható. Strukul elmondása szerint mindig is szeretett volna Vlad Tepes karakteréről írni egy történetet. Nagyon szerette Bram Stoker regényét, ugyanakkor rá kellett jönnie, hogy az ír szerző bár megalkotta az irodalmi vámpírt, de semmit sem tudott Vladról és az ő történetéről. A gróf mindent a megfélemlítésére épített fel, Strukul számára pedig sokkal érdekesebb volt a hazáját védeni próbáló Vlad harcos arca.

Zárásként Bánki  A Velencei temetőben is tetten érhető horrorra kérdezett rá. Strukul szerint az irodalomban mindig van egy rész, ami a vérhez és az erőszakhoz kötődik; ez nem zsánerválasztás, hanem emberi dolog. A történelmi regényekben ábrázolt borzalmak nem horrorelemek, hanem tények. Strukul elárulta, hogy jelenleg egy trilógián dolgozik, amelynek középpontjában a 17. század Velencéje és egy összeesküvés áll.

A beszélgetést követően nem hagytam el a dísztermet, kíváncsian vártam a következő programot, amely során Hász Róbert kérdezte Vetle Lid Larssen norvég szerzőt, akinek A csillagtudósok című regénye magyarul is olvasható. A beszélgetés különlegességét az adta, hogy a moderátornak 2013-ban megjelent A vénusz vonulása című regénye ugyanazt a 18. századi expedíciót dolgozza fel, mint A csillagtudósok, amely 2026-ban jelent meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában.

Kezdésként Larssen ismertette a történetet, amelyben a tudomány és a misztikum találkozik. Az események középpontjában a Nap és Vénusz 1768-as együttállása áll, főszereplői Hell Miksa, bécsi udvari főcsillagász, és Sajnovics János.  Egy több ezer kilométeres utazás vár rájuk zord tájakon át, amelynek célja, hogy felmérhessék a Nap és a Föld távolságát. Számos problémával kell szembenézniük, mint a logisztika, az elszigeteltség és a rettentő hideg. Ráadásul akkoriban Norvégiában üldözték a jezsuitákat, így folytonosan veszélyben érezhették magukat. Hász megjegyezte, annak ellenére, hogy Magyarországon ismert Sajnovics személye és kutatásai, maga az expedíció nincs benne a köztudatban. Larssen válaszából kiderült, hogy akkor még, amikor belekezdett a regény írásába, Norvégiában is ismeretlen volt a kutatók 18. századi kalandja. Elárulta, hogy teljesen véletlenül ismerte meg ennek az expedíciónak a történetét, ami azonnal megbabonázta. A történetben rendkívül fontos a becsvágy, a siker és az elismerés, valamint a féltékenység. 

„Az eredeti sztori annyira jó, hogy sok mindent nem kellett hozzátenni” – foglalta össze. Larssen a racionalizmus és a kereszténység párhuzamát említette, hiszen a tudós szereplők számára alapvető a racionális gondolkodás, ugyanakkor egy olyan kor emberei, amelynek építőköve a vallásosság.

Hász érdekességképpen elárulta, hogy a két regényben teljesen más a szereplők külső megjelenése, Sajnovics karakterének ábrázolása pedig A vénusz vonulásában sokkal pozitívabb. Véleménye szerint a regény igazságszolgáltatás Hell számára, mivel Hell számításainak pontosságát sokan megkérdőjelezték, a legújabb mérések azonban megerősítették eredményeinek pontosságát. 

Larssen megjegyezte, nagyon izgalmasnak tartja, hogy maga a történet számára norvég, számunkra pedig magyar. Elárulta, hogy elsősorban történetmesélőként gondol önmagára. „A regényíró megengedheti magának a szabadságot” – reflektált arra, hogy egy olyan szereplő, aki fontos Hász művében, A csillagtudósokban szinte teljesen jelentőségtelen.

Ezt követően Hász rámutatott A csillagtudósokban található tudományos (biológiai, botanikai) leírások zsenialitására. Larssen szerint mindig veszélyes, amikor az ember sok információval tölti meg a könyvét, de bízik benne, hogy ez itt jól működött. 

A moderátor utolsó kérdése Larssen jelenlegi olvasmányára és irodalmi munkájára vonatkozott. A szerző bevallása szerint véletlenszerűen választja ki az aktuális olvasmányait. Elárulta, hogy Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye igazán lenyűgözte. Jelenleg egy új regényen dolgozik, ami egy fiatal norvég tanárnőről szól.

Hász remek kérdéseinek és Larssen könnyed, humoros stílusának köszönhetően szinte elröppent a programra szánt idő. Larssent ismét egy norvég szerző követte a színpadon. Száraz Eszter Erlend Loe-t kérdezte, aki 2006 után idén másodjára lehetett a PesText vendége. A Scolar Kiadó jóvoltából két új könyvét is magyarul ismerheti meg az olvasóközönség: a Vesszőfutás és az Amit a világról tudni kell című műveket. Száraz kérdésére válaszolva Loe elárulta, hogy fiatal korában eladta a basszusgitárját azért, hogy vehessen egy számítógépet és írhasson, így kezdődött az íráshoz fűződő szoros viszonya. 

Száraz megjegyezte, hogy sokakban él egy sztereotíp kép a skandináv országokban élőkről, és az ottani jólétről. Kiemelte, hogy a tökéletesben sem feltétlenül érzik jól magukat az emberek, adott esetben Loe szereplői sem. Giaever, az Amit a világról tudni kell főhőse Loe első olyan szereplője, aki elégedett az életével. A főszereplő egy haldokló öregember, aki a fiának próbálja átadni élettapasztalatait. A mű fontos eleme a generációk közti kommunikáció, bemutatja, hogy az idősebbek nem értik, hol tartanak a fiatalabbak, és nem beszélik a nyelvüket. A moderátor rávilágított arra, hogy a regény monológ formájában íródott. A szerző bevallása szerint tudatos írói döntés volt, hogy minden szereplőt Giaever papa szemszögéből látunk, és hogy az idős apa monológban adja át a fiának tudását és családjuk több száz éves történetét. Szintén az átadni való tapasztalat részét képezi a szomszédos Iunker család gyűlölete. Loe azt is elárulta, hogy a regény alapötlete személyes élményeken alapul. Száraz következő kérdése Loe könyveinek humorára vonatkozott. A szerző elmondása szerint írás közben nem szokott nevetni a humoros részeken, de igyekszik szórakoztatóan írni. Ezt követően a moderátor a lehetséges párhuzamokra kérdezett rá a szerző és Iunker papa olvasást kedvelő fia között. Loe elárulta, hogy az ő szülei szintén intellektuálisak, de a többi családtagja és nagyszülei mezőgazdasággal foglalkoznak, így a családban valóban furcsának számított, hogy írással foglalkozik. „Büszkék voltak rám, de kicsit misztikus dolog volt számukra, hogy író került a családba” – foglalta össze.

Loe művei abszurditásának és sötét humorának révén Száraz a kritikai fogadtatásra kérdezett rá. A szerző megerősítette, hogy a komoly és melankólikusabb hangvételű műveket gyakran jobban értékelik a kritikusok. Számára természetes, ha az abszurd irányba megy el írás során. „A világ sokkal abszurdabb, mint amit én ki tudnék találni” – állapította meg.

Ezt követően Száraz Roy Jacobsentől idézett, aki szerint „Norvégiában születni főnyeremény”. Loe úgy gondolja, hogy „szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha megszületünk és a lehetőséget megkapjuk”. 

A Vesszőfutás című regényről is szó esett, amelynek már a címe is különleges, magyarul kicsit finomkodóbb, eredeti nyelven viszont köntörfalazás nélkül utal a mű központi elemére. A regény főszereplője Tander, akinek a cselekmény kezdetén leesik a pénisze. A szokatlan élethelyzetbe került férfi próbálja feldolgozni és megoldani a szituációt. A Vesszőfutás a maszkulinitás, identitás és hiányérzet kérdését járja körül. A regény fordítója, Lőrincz Balázs Bendegúz is jelen volt a beszélgetésen. A Vesszőfutás kapcsán kérdezett rá Száraz arra, hogy manapság mennyire nehéz férfinek lenni. Loe nem gondolná, hogy különösebben nehéz férfinak lenni, de bevallása szerint ritkán ír konkrétan a maszkulin-feminin különbségekről. “Az én könyveimben ez nem annyira fontos, emberekkel foglalkozom” – összegezte. Zárásként a moderátor Loe aktuális elfoglaltságaira kérdezett rá. A szerző elárulta, hogy jelenleg több projekten is dolgozik, többek között egy könyvön és egy tévésorozaton.

A beszélgetés végeztével a magyar, olasz és norvég irodalom közti kapcsolódási pontokon töprengve léptem ki a folyosóra, ahol a programok között és közben egész délután lehetőség nyílt dedikáltatni a szerzőkkel, vagy csak megvásárolni a köteteket.

Fotók: Vörös Dóra Rebeka / PesText