Nem emlékszem, hogy valaha is ennyit szenvedtem volna egy lemezkritikával: lassan fél éve megkaptam Csapó Gyula CD-jét, s azóta mindig összejön valami, kifogást találok, illetve amikor végre nekilátnék, fontosabb dolgok elterelik a figyelmemet. Most is így történt: hiába határoztam el, hogy végre befejezem az írást, hirtelen elment az áram a lakásomban, s most napok óta hiába várom, hogy egy jóindulatú villanyszerelő végre rendbehozza az életemet.

Bármi is történt, nincs több halogatás: sötétben, hidegben, hosszú zsinór végére hurkolva is befejezem amit vállaltam.

Aztán van még egy dolog, amivel mentegethetem „lustaságomat”: hogy őszinte legyek, nagyon nehezen tudok mit kezdeni ezzel a zenével, rengetegszer kellett meghallgatnom már csak azért is, hogy egyáltalán „értékelni” tudjam.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy rossz zene, hiszen akkor könnyű dolgom volna. De azt sem mondhatom, hogy egyértelműen jó. Van benne valami nagyon furcsa, valami nagyon szokatlan, mondhatni érthetetlen.

Mindez rögtön a műfaji besorolással kezdődik. Két hosszabb kompozíció található a CD-n, ám egyik sem világos, hogy hová tartozik, ahogy még mindig nagyon nehezemre esik bármiféle összefüggést látni a két darab között.

Van valami különös, mondhatni égi jel abban, hogy mióta a Rádió Zenei Stúdiója bezárt, a kortárs zenével is törődő lemezkiadók kénytelenek külföldre szakadt hazánkfiai többé-kevésbé magyar vonatkozású zenéit kiadni, ha elektronikával akarják színesíteni a hazai kortárs zenei palettát. Bár nem ugyanabba a sorozatba tartozik, Csapó Gyula zenéje leginkább Eötvös Péter nemrég a BMC kiadónál megjelent CD-jét juttatja eszembe. Azzal mégis könnyebb dolgom volt.

De csapjunk a húrok közé! A legtöbb problémám éppen a nyitó szerzeménnyel, a Nagy Iníciáléval van. A darab pontosan 31 apró, egyenként az 1 perces tartamot sem elérő részből áll. A CD-hez mellékelt bőkezű és alapos prospektusból megtudom, hogy élőben rögzített hangokról van szó, amit persze már az alcím is sugall: emberhangidőszobor.

A felvételeken a pápai Bartók Zeneiskola növendékei és tanárai, a pápai idősek otthona bentlakói és a pápai Bóbita Bölcsőde gyermekcsoportja hallható. A zeneszerző saját bevallása szerint az volt a célja, hogy „1) minden elérhető emberi korcsoport képviselve legyen hangjával a felvételeken; 2) általános tendenciáját tekintve a mű az emberi hangokat a legidősebbektől a legfiatalabbak felé tartó skálán vonultassa fel; 3) módosítás, mesterséges beavatkozás lehetőleg ne, vagy csak a legcsekélyebb mértékben érintse a felhasznált emberi hangokat”.

És itt kezdődnek a problémák számomra. Mivel élő, kevés elektronikus beavatkozást tartalmazó felvételek füzéréről van szó, van benne valamiféle rádiójáték, hangjáték jelleg. Azonban az egyes részek meglehetősen rövidek, amelyek között legfeljebb átfogó, mint lokális kapcsolat érezhető és egyáltalán nincs narratív jellege, szóval inkább valami „izé”.

Az emberi hangok rendkívül vegyesek: különösen az elején érzem, hogy képzett énekesekről van szó, sőt gyakran az érződik, hogy – legalábbis az egyszerre megszólaló – hangok igazodnak egymáshoz.

Csakhogy a szerző azt írja: „kompozíciós szempontból a legizgalmasabb feladatnak azt éreztem, hogy ezzel a kiszámíthatatlan anyaggal való kölcsönhatásban hozzam létre a mű egyedi formáját (ahelyett, hogy szerzőként mintegy diktáljam azt). Stratégiám része volt az is, hogy minden hang külön-külön került felvételre, megszólaltatói tehát nem hallhatták, milyen egyéb hangok társaságába is kerül majd az övék a darabban. Eredetileg az előadók mindössze azt az instrukciót kapták, hogy hosszan kitartott magánhangzókat mondjanak a mikrofonba. Ezáltal természetesen meghatározott hangmagasságú, énekelt hangok keletkeztek, ám a szereplők tudtán kívül”.

Továbbá megemlíteném, hogy már nagyon a darab elején hallhatóak gyermekhangok, tehát az idősektől a fiatal hangok felé húzódó ív valóban csak tendencia, és nem szigorú rendezőelv. Maguk a hangok egyébként – különösen az elején – kerülik a nyelvi besorolást: gyönyörűen zengő „zs” hangokat, illetve olyan beszédtöredékszerű részleteket hallunk, amelyekről nehéz eldönteni, hogy milyen nyelven vannak. Aztán egyszer csak bejön a „sárga csikó”, valamivel hosszabb és többé-kevésbé összefüggő beszédrészleteket hallunk, leginkább egy idős és kissé zavartnak ható férfihang tűnik ki, aki a problémáiról próbálna beszélni, ám mindig elakad a hangja. Majd „enchantée” halljuk, ami ha nem is épp sanzon, de azért eléggé francia. Végül kisgyermekek hangjaí csendülnek fel.

Első hallásra az egész nem tűnik többnek, mint vegyes salátának. Picit jobban odafigyelve viszont hamar észreveszi az ember, hogy az elektronikus beavatkozás nélküli hangok egymásba fűzéséhez bizony olykor meg kellett változtatni a felvételek hosszát, illetve levágni és eldolgozni a végét. Én legalábbis azt érzem, hogy miközben – és talán pont ezért – világosan természetes hangokat hallok, erősen érződik a kompozíciós (elektronikus) beavatkozás. Nem tudom, mennyire érthető az, amit mondani akarok: zengetett, effektezett hangok esetében nem feltűnő az, ha a hang nem lecseng, hanem elhalkul. Viszont ha hangsúlyozottan természetes felvételt hallgatunk, kiugrik a hangok természetellenes lezárása.

Nagyjából háromszor, négyszer kellett meghallgatnom ezt a darabot ahhoz, hogy összefüggést kezdjek érezni a (különálló) hangok között. Nem állítom, hogy különösebben járatos lennék az ilyen zenében, ám úgy érzem, hogy ennyi figyelmes hallgatás után véletlenszerűen egymás után fűzött hangok között is felfedeznék összefüggést.

Pont ezért nem tudom, nem tudhatom, hogy amit itt most elmondok, mennyire az én esetleges értelmezésem és mennyire valóban a hangok „értelme”, ám én valami nagyon erős kegyetlenséget érzek abban, ahogy az idősek hangját egyre fiatalabb hangok követik. (Amit különösen erősít a már említett zavart öregember hangja, akinek a problémáit – mint ez esetben is – senki sem hallgatja meg.)

A második szerzeménnyel valószínűleg az volt a bajom, hogy túl sok MIDI zenét hallgattam mostanában. Alaposan át kellett olvasnom a prospektust, hogy rájöjjek: a brácsa valóban élő hangszerhang, ahogy a többi hangszerhang is valódi. (Tudniillik MIDI segítségével is rendkívül realisztikus hangszerhangok szólaltathatóak meg.)

Ha hangszeres zeneként hallgatom, akkor viszont nem értem a darab címét (Zene brácsára és változó környezetre), pontosabban alaposan végig kell gondolnom, hogy miről is van itt szó.

„’Zenekar’ (legalábbis kiindulópontként) nem létezik, csak ’változó környezet’: az egyes játékosok különféle koncertáló kamaraegyütteseket alkotnak. Ezek ... mint átmeneti utastársak – sokféle összetételben, szerepben s alakban veszik körül a szólóhangszert, és megannyi követhető és folyamatos hangszín-létformát élnek végig a darabban (még a kadenciában is, ahol a fagott különös jelenléte túlmutat a brácsa kizárólagosságán). A szólóhangszer olykor szinte összeegyeztethetetlen minőségek között közvetít, s ezáltal lesz főszereplővé”.

Tisztán hangszeres zeneként hallgatva a darabot az a furcsa, hogy a hangszeres játékosok többnyire egyáltalán nem úgy „gondolkodnak”, ahogy ezt zenekarban szokás. Nem csak a szokatlan dallam- és ritmikai fordulatok miatt (amely néhol dodekafóniára emlékeztet, néhol minimál zenére) és a rendkívül szokatlan hangszerelési ötletek alapján. Valahogy olyan érzésem van, mintha számítógépen kitaláltak volna valamilyen zenét, amelyet aztán hangszeres játékosok játszanak el – a komputer nem a megszólaltatásban, hanem a zenei gondolkodásban érhető tetten.

Ugyanakkor Rivka Golani valóban zseniálisan játszik, s a darab is rendkívül jó, érthető a nemzetközi sikere. Csak azt nem értem, hogyan került a két teljesen különböző kompozíció egymás mellé.

Itt viszont abba is hagyom az „okoskodást”. Ugyanis egyrészt rendkívül örülök annak, hogy ilyen zenék megjelennek, elérhetőek Magyarországon, leginkább pedig annak, hogy ezek magyar (származású) zeneszerző művei. Ugyanakkor még jobban örülnék, ha e megjelent hangfelvételek átgondolt, összefüggő alkotások lennének, ahol egy-egy CD-n belül is érződik a koncepció.

Minden olyan embernek ajánlom ezért ezt a felvételt, akit érdekel a magyar kortárs zene sorsa, különösen ha van benne némi prediletáció az elektronikus megoldások iránt. Viszont figyelmeztetem arra, hogy e CD-vel nem lesz könnyű dolga, s az sem szavatolt, hogy teljesen elégedett lesz a meghallgatása után. Ha a különös szépséget szereti azonban a hallgató, akkor mindenképpen pozitív élményben lesz része – s ki tudja, talán valami olyat is felfedez, amire én nem voltam elég nyitott.

Csapó Gyula

Csapó Gyula (1955) mind tanulmányai során szerzett, mind művészi és tanítási tapasztalatainak skálája egyedülálló. Nemcsak a gazdag magyar zenei tradíciót szívta magába olyan muzsikusoktól, mint Kurtág György, Eötvös Péter, Simon Albert, Jeney Zoltán vagy az Új Zenei Stúdió más tagjai, hanem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kapott zeneszerzés diplomája után már Darmstadtban, Párizsban (I.R.C.A.M.), majd Morton Feldmannál tanult (Ph.D., 1989, S.U.N.Y. at Buffalo, U.S.A.). Olyan amerikai zeneszerzőkkel került szoros kapcsolatba, mint John Cage vagy Christian Wolff, és számos észak-amerikai egyetemen tanított (McGill és Princeton University). 1994 óta a University of Saskatchewan zeneszerzés- és zeneelméleti professzora, de habilitációja óta időről időre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is tart kurzusokat.

Csapó Artisjus-díjat kapott 2009-ben az Év Komolyzenei Műve címet elnyert és a jelen lemezen hallható Versenymű brácsára és változó környezetre c. művéért, melyet már a 2008-as Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott Rivka Golani, a mű megrendelője. További Csapó CD-felvételek: Kézfogás lövés után (Budapest Music Center CD 13); Sivatagi induló (A Desert March, Open Space 7, USA). Munkáját több ízben támogatta a Collegium Budapest (1996-97), a Canada Council, a Saskatchewan Arts Board. The Burdocks, Continuoum, KORE Ensemble, Charles Ives Ensemble, Rivka Golani, Trio Lignum, Arcus Temporum Fesztivál, a Fort MacLeod Festival is megrendelői sorába tartoznak.

Zenéjét világszerte játsszák (Julian School és Lincoln Center, New York, Muziekgebouw, Amsterdam, Huddersfield Contemporary Music Festival, Royal Festival Hall, London, Birmingham Conservatory, Anglia, The Music Galery, Toronto, Berlin, Frankfurt, Dammstadt, Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál, Szombathely, CBC Radi Montréal, The Montréal New Music Festival vagy a Tessara Autumn Festival, Tokio, Japán).

Rivka Golani

Rivka Golani brácsaművész korunk egyik vezető brácsaművésze és muzsikusa. A brácsa-technika fejlődéséhez való hozzájárulása előkelő helyet biztosított neki a hangszer történetében, és inspirációs forrásul szolgált nemcsak más előadóművészek, hanem sok zeneszerző számára is, akiket mesteri tudása arra motivált, hogy brácsára komponáljanak.

Több mint 250 mű íródott számára, amelyek közül 65 brácsaverseny – ez egyedülálló a zenetörténetben. Szólistaként világszerte fellépett vezető zenekarok, például a BBC Szimfonikus Zenekar, a Boston Szimfonikus Zenekar, Hallé, a Rotterdami Filharmónia, a Royal Concertgebouw, a Royal Filharmonikus Zenekar, az Izraeli Filharmonikusok, a Tokiói Metropolitan Zenekar, a Montreali Szimfonikusok, a Torontói Szimfonikusok és sok más együttes élén. Inspiráló tanárként Rivka a világ minden tájáról vonzza a növendékeket mesterkurzusaira. Rivka a londoni Trinity College of Music kinevezett professzora.

Rivka számtalan CD-felvételt készített sok olyan kiváló zenekarral, mint a Royal Filharmonikusok, a Toronto Szimfonikus Zenekar, a Berni Szimfonikusok, a Budapesti Rádiózenekar, a BBC Sinfonietta és mások. Hangfelvételei sorának egy fontos mérföldköve Bach összes cselló szvítjét felölelő sorozata, amelyben a Chaconne és a kromatikus fantázia is szerepel.

Rivka festőművész is. Képei világszerte kiállításokon szerepelnek, többek között Izraelben, Kanadában, Angliában, Hollandiában, Berlinben és Bad Kissingenben (Németország). Rivka izraeli születésű, a tel-avivi Zeneakadémián tanult a remek brácsatanár és zeneszerő Pártos Ödönnél. 23 éves korában az Izraeli Filharmonikusok tagja lett. Az 1970-es évek közepén Kanadába költözött, ahol szólista pályafutását megkezdte. Jelenleg Londonban él. Rivka brácsája a híres hangszerkészítő, Erdész Ottó munkája. Rivka a Fort MacLeod Zenei Fesztivál (Alberta, Kanada) művészeti vezetője. A Kanadai Zenei Központ (Canadian Music Center) nemrégiben a „Kanadai Zene Nagykövete” címmel tüntette ki.


„Bár a mű nagy kihívás és sokat követel az előadótól, mágikus ereje lenyűgözött. A Rádiózenekarral való munka inspirálónak bizonyult és nagyon örültem, hogy e mű magas színvonalát a zeneszerzőnek ítélt Artisjus-díjjal méltányolták. Reményeim szerint ezt a zenei élményt az egész világgal meg fogjuk osztani” (Rivka Golani a Versenymű brácsára és változó környezetre című műről).

A Nagy Iníciálé (2005-2009)
Emberhangidőszobor (egyre fiatalabb emberi hangokra és számítógépre)

A mű a Pannonhalmi Főapátság által rendezett Arcus Temporum Fesztivál megrendelésére készült, bemutatója 2005 augusztusában ezen a fesztiválon történt. E CD-n rögzített formáját 2009. augusztus 3-án nyerte el. Művemben arra törekedtem, hogy 1) minden elérhető emberi korcsoport képviselve legyen hangjával a felvételeken; 2) általános tendenciáját tekintve a mű az emberi hangokat a legidősebbektől a legfiatalabbak felé tartó skálán vonultassa fel; 3) módosítás, mesterséges beavatkozás lehetőleg ne, vagy csak a legcsekélyebb mértékben érintse a felhasznált emberi hangokat.

Kompozíciós szempontból a legizgalmasabb feladatnak azt éreztem, hogy ezzel a kiszámíthatatlan anyaggal való kölcsönhatásban hozzam létre a mű egyedi formáját (ahelyett, hogy szerzőként mintegy diktáljam azt). Stratégiám része volt az is, hogy minden hang külön-külön került felvételre, megszólaltatói tehát nem hallhatták, milyen egyéb hangok társaságába is kerül majd az övék a darabban.

Eredetileg az előadók mindössze azt az instrukciót kapták, hogy hosszan kitartott magánhangzókat mondjanak a mikrofonba. Ezáltal természetesen meghatározott hangmagasságú, énekelt hangok keletkeztek, ám a szereplők tudtán kívül. Pontosan e módszer révén teremtettem meg a mikrointervallikus intonációk jelen gazdagságát.

Teljesen váratlan kerültek viszont be a darabba az öregek hihetetlen történetei, spontán éneklései, franciául énekelt „chanson”-jai, mondókái, a bölcsődések csoportos játékai során elhangzott sikolyok és kontrollálhatatlan megnyilvánulások.

A felvételek tartalmazzák mindazon zajokat és zavaró tényezőket is, amelyek elkészítésükkor a körülmények folytán elkerülhetetlenek voltak, vagy az egyes felvételek egyéb értékei miatt ezeket nem tekinthettem zavarónak. Minden esemény (beleértve a digitális zajokat és az egyes felvételek tökéletlenségeit is) a szerző által vállalt esemény. Nem „steril” hangfelvételt akartam, sőt egyenesen kívánatosnak tartottam, hogy minden egyes felvétel belevigye a nagy egészbe egyedi körülményeinek és terének auráját.

Versenymű brácsára és változó környezetre (2004-2009)

A művet Rivka Golani felkérésére a Saskatchewan Arts Board (Kanada) támogatásával 2004-ben kezdtem el írni és 2009-ben nyerte el mai formáját. A mű tételszünetek nélküli zenei egység, amely mégis kollázsszerűen vágott, fragmentált anyagokkal dolgozik egyetlen időív alatt.

„Zenekar” (legalábbis kiindulópontként) nem létezik, csak „változó környezet”: az egyes játékosok különféle koncertáló kamaraegyütteseket alkotnak. Ezek ... mint átmeneti utastársak – sokféle összetételben, szerepben s alakban veszik körül a szólóhangszert, és megannyi követhető és folyamatos hangszín-létformát élnek végig a darabban (még a kadenciában is, ahol a fagott különös jelenléte túlmutat a brácsa kizárólagosságán). A szólóhangszer olykor szinte összeegyeztethetetlen minőségek között közvetít, s ezáltal lesz főszereplővé.

A zene végletei – az időben ponttá zsugorodott „függőleges” és a zenei térben időtlenül lebegő „vízszintes” formák – között a szólista közvetít. A „vízszintes” szakaszok „buborékok a csend felületén” (Cage szóhasználatával), és leggyakrabban a cseleszta, Glockenspiel, xilofon és vonós üveghangok színeit ötvözik ismétlődő, időtlen formulákba. A „vertikális” elemek ezekbe a „hangzó édenekbe” hasítanak bele, s lökik tovább a művet a maga útján; a vágások ereje alól csak a brácsa marad a kivétel. A darab végén viszont a szólóhangszer, miután az – itt már – teljes zenekar ollójának többszörösen ellenállt, egy „pillanatnyi örökkévalóság” – a cseleszta és a hárfa utolsó hangjai – számára, melyek itt „vágásként” jelennek meg – önkéntesen teret nyit.



HUNGAROTON / Bartók3

Csapó Gyula
(1955)

A Nagy iniciálé – emberhangidőszobor (2005.2009)
(egyre fiatalabb emberi hangokra és számítógépre)

1. V-ének I
2. 2. „Sárga-ja-csikó” (Matild-dünnyögte nóta)
3. A buszsofőr szub-basszusa
4. V-ének II
5. Hoquetus I (férfiak)
6. V-ének III (inkarnáció)
7. Hoquetus II (nők)
8. Hoquetus III (vegyes hangok)
9. Kórushurkok rákmenetben, chanson-töredékek
10. Boszorkányszombat, „Georgette”
11. Glosszolália, „Georgette”, sámánének
12. Sámánének, csuszamló felütések
13. Beszédoszlopok
14. Matild csasztuskája
15. Sámánének, csuszamló felütések, Matild
16. Sámánének, csuszamló felütések, férfihangok
17. Kórusoszlopok II, töredékek, a nagy felütés
18. Fény
19. Férfi torokhang-képletek
20. Tritóna I
21. „Nu descendant un escalier” szilárd alapokon
22. Tritóna II, a szegény kis buszsofőr panaszai
23. Basszus- és fiú-képletek, akkordok, utolsó akkordok csökkenő fényben
24. Fiú-képletek idős férfihangokon, csatlakozó fiúk felszálló ágban
25. Fény, „Nu descendant un escalier” foghíjas lépcsőkön
26. Váltakozó akkordok, magánhangzó-utazás, égi fény
27. Fiú- és férfi-képletek
28. Vegyes alászállás, fenékig
29. Tücsök-kóda; bölcsődések
30. Bölcsődés fiú mondókája „milyen jó anya...”
31. Bölcsődések mennyei sikolya

A pápai Bartók Béla Zeneiskola növendékei és tanárai, egyéni közreműködők, a pápai Idősek Otthona bentlakói, a pápai Bóbita Bölcsőde gyermekcsoportja

Versenymű brácsára és változó környezetre (2004-2009)
32. (1-130)
33. (131-201)
34. (202-280)
35. (281-460)
36. (461-518)
37. (519-575)
38. Cadenza (576-622)
39. (623-659)