bezár
 

irodalom

2010. 12. 16.
Spleen és irreál
Elhangzott 2010. december 15-én, a Műcsarnokban, Mohai V. Lajos Az emlékezés melankóliája című kötetének beemutatóján
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Spleen és irreál Szimonidész egyszer részt vett egy lakomán. Miután kihívták a palotából, beszakadt a mennyezet, agyonnyomva a házigazdát és vendégeit – a felismerhetetlenségig összeroncsolva őket. Szimonidész, a költő viszont el tudta mesélni, ki hol ült az asztalnál. Így neki köszönhették a hozzátartozók, hogy eltemethették a halottakat. Ahogy Cicero meséli, ez a mnemotechnika születésének története.
Mohai V. Lajos – elnézést a morbid hasonlatért –, úgy néz a múltba, mintha nem pislogna, nem lenne szemhéja. Elmerül az emlékezetben. A saját és a közös időben, aztán felrajzolja a teret, „képzeletben” visszatér a helyszínekre, és segítségül hívja a korábban működő, helyhez kötött ösztöneit is. Már-már meditáció ez: a szellem és a test meditációja.

Miért is beszélek a testről? Különösen fontos számomra, gyatra emlékezőtehetséggel megáldott ember számára egy szövegrész, mégpedig azért, mert egy látszólag ritka dologra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy az ember ösztönszerűen is képes emlékezni. Erre én először László Ervin Zene – rendszerelmélet – világrend című kötetében lettem figyelmes (Budapest, Gondolat, 1986.). (László zongorista, filozófus, foglalkozott a világpolitikával és világgazdasággal is.) A zongoraművész memóriája című tanulmányában ír hosszan az ujjreflexekről, az ujjmemóriáról. A mentális memória mellett felmutat egy másik, ösztönszerűbb emlékezetet, és ennek is köszönhető, állítja László, hogy egy zongorista egy átlagos koncerten a 88 billentyűn hozzávetőlegesen hatvanezer hangjegyet szólaltat meg. (Nem kell ahhoz zongoraművésznek lenni, hogy ezt a tételt verifikáljuk: ha valaki nem tudja visszamondani a PIN-kódját, még lehet, hogy a billentyűzetre téve a kezét elsőre bepötyögi a számokat.) Mohainál a Korai bánat című szövegben valami hasonlóról van szó: „Amikor még hazajártam, megpróbáltam apró, addig ismeretlen, rejtőzködő momentumokat fölfedezni a gyermekkoromból. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatomba, igyekeztem találni valami olyat, melyet addig elrejtett előlem a világ. Egy pontot, amely fölkelti a kíváncsiságomat, ismét működtetni kezdi az otthoni ösztöneimet. A fákat kezdtem el figyelni.” Az ösztönök szintjén megképződő emlékezetről beszél, arról, hogy ezek az elme számára is új felfedezésekkel járhatnak, így a tudatos emlékezés számára esetleg fehér foltokat is be tudhatunk vonni a mentális valóságunkba. Aztán arról ír, hogy mi ennek a feltétele: „Ha úgy alakul a sorsom, hogy életem mindenreggelén a kerttel ébredek föl, a fákról legfeljebb akkor vettem volna tudomást, amikor az évszakok lassan cserélődni kezdenek.” Eltávolodás nélkül az emlékezés nem létezik, illetve nyilván létezik, csak másra irányulna. Ha ott maradunk, akkor nem ugyanabban a világban vagyunk, mint akkor, ha elmegyünk – mind térben, mind időben. (Nem véletlen talán, hogy a szerelem, melyben az ember leggyakrabban érzi a goethe-i/fausti pillanatot, az idő megállításának szükségességét, kevés szerepet kap a kötetben.)

Mohai tudja, ha emlékezetkísérlete eredményre is vezethet, abból egyrészt szöveg lesz, mely saját életet kezd élni, és az azt értelmezni kezdő ember másképp viszonyul hozzá, mint a le nem írtakhoz – még a szerző is. Másrészt viszont azt sejteti, hogy az emlékek képesek „beavatkozni sorsunkba”. És mindezzel ellentmond, harmadrészt, az a tapasztalat, hogy az „emlékezés csapda is, a félbemaradt éden kísértése, mert a múlt elmosódik, föltámasztása sokszor hiú ábránd”, amint a Kishitűség kötelékeiben olvasható. Ez az eldönthetetlenség, az emlékezésbe vetett hit kényszerű labilitása, a bizonyosság hiánya is adja az emlékezés melankóliáját.

Mi irányítja a memória ismétlődésekkel építkező mozgását? Többnyire a pusztulás, az elmúlt dolgok, a halál. Mint ahogy Szimonidész kapcsán is láttuk. Mégis, Mohai V. Lajos történeteiből véleményem szerint nem az rajzolódik ki, ami volt, ami elmúlt, hanem az, ami a Mohai V. Lajos nevű szerzőnek most fontos: Nagykanizsa, a halottak, a temetők, a közép-európai lét Budapesten és Prágában, a magányosan vagy egy-egy társsal bejárt terek – ez mind a jelen, a jövő záloga. Ma már nem csak az ő halottai lettek a múlt részei, nagyon úgy tűnik, hogy maga Közép-Európa is egy elsüllyedt világ, egy elmúlt gondolat. Mintha a jelen nem engedné meg, hogy Nyugat és Kelet közt legyen valami, ami nem az arany közép, hanem a nyugati és a keleti emberétől különböző reflexekkel, ösztönökkel rendelkező emberek alkotta országok összessége lenne, egyfajta közös haza a magasban. Mohainál Közép-Európa nem csak azért olyan szürke, mert a Kádár- és a Husák-kor szürke volt – nem, de azért is, mert már csak az emlékezet horizontján lehet felfedezni, így a letűnt kor megidézése által férünk csak hozzá. Mohai a személyes emlékezéstől így jut el a közös emlékezésig. Akiről, amiről ír, azok letűnt szerettei, egy kutya, különféle „alakok”vagy „ürgék”, ahogy Esterházy Péter mondja, a természet, tájak, városok, és Közép-Európa. A kötet ezek megidézésének igényével jelentkezik, mint egy mai Szimonidész.

Csakhogy Mohai V. Lajos esetében, esetünkben nem volt semmiféle ünnepi lakoma.

Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája. PRAE.HU, Budapest, 2010
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Balogh Endre --

A prae.hu művészeti portál alapító-főszerkesztője, a PRAE.HU Informatikai és Kommunikációs Kft. ügyvezetője. 2009-2011 a József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) elnöke. Önálló prózakötete: A parazita (2008, FISZ).


További írások a rovatból

irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
irodalom

Saját utat törni Saját utat törni
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 2. nap
irodalom

Sok otthonom van Sok otthonom van
Kun Árpáddal a PesTexten Juhász Anna beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Más művészeti ágakról

Interjú Tero Kuitunen tervezővel, a Wild at Heart című kiállítás kurátorával
art&design

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről
Isabelle Duthoit improvizációs workshopja a Jazzaj szervezésében
Voicingers workshopok Budapesten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés