Január 29-én, szombaton délelőtt Özpetek sajtótájékoztató keretében beszélgetett hivatásos közönségével a KINO moziban. A rendező elsőnek megjegyzete, hogy az eredeti Mine vaganti címhez mennyire kevés köze maradt akár a német, akár a francia, akár a spanyol forgalmazók által adott címeknek. Garancsi Ági, a Szuez Film vezetője és a KINO mozi igazgatója magyarázatul hozzáfűzte, hogy a szószerinti fordítást, a Kósza aknák címet azért vetették el, mikor a magyar címen gondolkodtak, mert ki szerették volna fejezni a film játékosságát, könnyedségét, vidámságát is, és mindeközben olyan címet kerestek, ami a lehető legtöbb hazai mozinézőt szólítja meg, így jutottak a Szerelem, pasta, tengerhez. Özpetek hozzátette, hogy azoknak, akik pénzt, munkát és szakértelmet áldoznak egy-egy országban a film forgalmazására, megvan a teljes joguk ahhoz, hogy saját megítélésük szerint, a helyi viszonyok ismeretében adjanak címet filmjének – majd viccesen kijelentette, hogy ha a film nem hoz jól a mozipénztárakban, az a cím hibája lesz, ha igen, akkor az pedig természetesen az ő érdeme.

Az eslő hallásra valóban meglepő címen való elmékedés után hamar jóval fontosabb kérdések felé terelődött a szó. Özpetek esetében annyira megszokott volt már, hogy Rómában forgatja filmjeit, hogy el is nevezték az olasz sajtóban a római rendezőnek. A Szerelem, pasta, tenger helyszínéül azonban egy egészen más vidék, a Csizma sarkában elhelyezkedő Puglia régió szolgált, ezen belül is Lecce megyéje és városa. Özpetek elmesélte, hogy először 2001-ben járt Pugliában, Salentóban egy díjátadás kapcsán, és azonnal elvarázsolta ez a vidék, olyan erővel hatott rá, mint amikor az ember egy olyan másik emberrel találkozik, aki azonnal leveszi a lábáról. A rendező elmondta, itt nemcsak a táj, a tenger, az ízek csodálatosak, hanem az emberek is – vagy talán főleg az emberek. Megőriztek valamit a abból a '70-es évekbeli olasz attitűdből, hogy még kíváncsiak a másik emberre. Özpetek a berlini fal ledöntésére és a World Trade Center tragédiájára utalva  mondta: az utóbbi években bizonyos falak leomlottak, az emberek között pedig láthatatlan falak épültek. Ezeket a láthatatlan falakat Leccében, Pugliában nem érezte. Azóta a rendező Lecce városának tiszteletbeli polgára lett, így megoldódott a régi, sokat hánytorgatott dilemma – mondta ismét viccesen – és se nem török, se nem olasz, hanem leccei rendező lett.

A következő kérdés Özpetek figuráira irányította a figyelmet, egész pontosan az idős generáció filmjeiben vissza-visszatérő képviselőire. A Szerelem, pasta, tenger egyik fontos karaktere a nagymama figurája – ő a legnépszerűbb a közönség körében. Özpetek kifejtette, hogy szerinte a 70 év feletti emberek sokkal nyitottabb mentalitásúak, talán mert sokkal tapasztaltabbak. Hozzátette, hogy ma már az interneten bármit meg lehet tudni a XX. századról, de ez nem hasonlítható ahhoz, ha valaki olyan meséli el, aki megtapasztalta. Azt is elárulta a rendező, hogy a nagymama figuráját természetesen az ő nagymamájának alakja is ihlette.

Ezután felmerült, hogy Özpetek minden filmjének van ugyan főhőse, de egy ponton minden filmjében mégis egy csoport válik a történet "főszereplőjévé". A kérdés arra irányult, hogyan tudja ezt elérni a rendező, milyen technikával dolgozik, hogyan instruálja színészeit. Özpetek erre bepillantást engedett munkamódszerébe, elmesélte, hogy a forgatókönyv első összeolvasása mindig az ő otthonában, az összes színész részvételével zajlik. Így mindenkinek tudomása van a másik szerepekről és a szereplőkről is, még akkor is, ha a filmben esetleg nincs is közös jelenete egy-egy karakternek. Eközben az összeolvasás közben nemcsak közösséggé kovácsolódik a színészi gárda, de elemzik, értékelik is egymás szerepét – ezek alapján a benyomások és tapasztalatok alapján Özpetek rendszerint átírja még a könyvet. Emellett a munkamódszer mellett Özpetek azt tartotta a hatás titkának, hogy a színészeket nagyon kell szeretni: "ők földönkívüliek, nem ebből a világból valók, és ezeket a földönkívülieket nagyon kell szeretni".

Özpetek arra a kérdésre, hogy milyen magyar rendezőket ismer vagy szeret, Szabó István nevét mondta, és kiemelte a Mephisto, a Csodálatos Júlia és A napfény íze című filmjeit. Azt is hozzáfűzte, hogy kiskorában Törökországban és Olaszországban is sokat hallotta: a magyarok szépek. Most azt is megtudta – árulta el a rendező, először járva a magyar fővárosban –, hogy Budapest csodálatos város.

A török-olasz rendező elmondta, szerencsésnek érzi magát, hogy egyszerre két kultúra is a bölcsője, van alkalma megtapasztalni a török és az olasz kultúra közötti hasonlóságokat és különbségeket, van alkalma meglátni azt is, hogy mi az az őshasonlóság az emberekben, ami miatt élethelyzeteik is hasonlóak.

A terveibe is beavatta közönségét a rendező: 35 év alatt, amíg Rómában élt, Isztambul rengeteget változott, méghozzá pozitív irányban, és Özpetek legközelebb ebben a városban akar forgatni. Szeretné úgy lefényképezni Isztambult, hogy rá tudjanak csodálkozni nézői is, úgy, ahogy ő rácsodálkozik.

Jelenetkép a Szerelem, pasta, tenger (Mine vaganti) című filmből