A Stewart-család – papa, mama, egy szem gyerek – a yuppie-k gondtalan, tökéletesre csiszolt életét tengeti, úgy tűnik, a szülők mégsem kerülhetik el, hogy szembenézzenek a középkorúak életválságával és házasságuk kiüresedésével. Catherine (Julianne Moore) arra kezd gyanakodni, hogy férje, a köztiszteletnek örvendő művészprofesszor, David (Liam Neeson), megcsalja őt fiatal diáklányaival. Mikor férje (direkt) kihagyja a születésnapjára rendezett meglepetés partit, és a másnapi sms-ből Catherine számára nyilvánvalóan kiderül, hogy David nem egyedül töltötte az éjszakát, úgy dönt, leteszteli férje hűségét. Mi mást is tehetne, minthogy felbérel egy hivatásos prostituáltat, a közelben dolgozó, fiatal Chloet (Amanda Seyfried)?

Chloe egyetemistának adja ki magát, és megismerkedik Daviddel egy kávéházban, majd a Catherine-nel való egyre szaporodó találkozások során nemcsak egy pornószínész közönyösségével számol be Daviddel való nyers szexuális kalandjairól, de látszólag a két nő, az anyafigura és az elveszett lány is egyre bensőségesebb kapcsolatot alakítanak ki – amely természetesen leszbikus ágyjelenetben kulminál. Ám ahogy Catherine kezdi megsejteni Chloe titkát, és balga kisherceg módjára igyekszik eltaszítani magától a megszelídített lényt, nemcsak férje mondatait, megmozdulásait kell alávetnie hazugságvizsgálatnak, hanem az egyre instabilabbá váló Chloetól a család integritását, majd puszta létét is meg kell védenie.

A Chloe első blikkre egy roppant izgalmas, eredeti alapötletet – igaz, másodjára – kibontó, vizuálisan pazar csomagolású alkotás. Ráadásul, akinek volt szerencséje az eredetihez, a Coco Chanellel (világ?)hírnevet szerző Anne Fontaine egyik első, kissé egyenetlen vonalvezetésű darabjához, a Nathalie…-hez, az tudja, hogy jócskán akad rajta helyrepofoznivaló. Hogy az újrafelhasznált, ám egyben újra is gondolt forgatókönyv csak alkalomadtán, véletlenszerűen tartalmaz egoyani motívumokat (például az erotikus töltet, a prostituált-diáklány személye az Exoticával rokoníthatja, a felbukkanó telekommunikációs eszközök a 2008-as, merész hangvételű Adorationt, a rejtélydramaturgia és a tömegfilmes szemléletmód Az igazság fogságábant idézik), az viszont korántsem véletlen, hiszen a kanadai direktor készen kapott scriptből dolgozott, amit az indie körökben jól csengő névnek számító Erin Cressida Wilson jegyez. Adózhatunk Egoyan régi művészfilmjeinek egyperces néma csenddel, de a Chloe mégis inkább „Wilson-film”, így nem érdemes rajta számon kérni az egoyani szemléletmód hiányát – maximum a direktor választását lehetne kritizálni.

Erin Cressida Wilson eddig – Steven Shainberg rendezővel kézen fogva – két női önmegvalósítás-történetet álmodott vászonra, a Zongoratanárnőhöz hason ívű tematikával bíró, karikaturisztikusan elrajzolt szereplőkkel eljátszatott, groteszk dramedy-be hajló A titkárnőt, és Amerika ikonikus, rögrealista fotográfusának „fiktív biográfiáját”, A Szépség és a szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréját. Mindkét film kifejezetten bizarr meseszövéssel regélte el társadalmi és személyes korlátaiból, a fojtogató normákból kitörő, és céljait, vágyait megvalósító hősnői történetét, amelyhez szürreális felé hajlított vizuális esztétika és játékos, csipkelődő, de mindenképpen „kellemetlen” humor társult. A Chloeból sajnos mindez, így, ilyen sorrendben hiányzik.

Pedig Wilson vehemensen látott hozzá a játékidő első felvonásában, hogy saját képére formálja a kihagyásos, elliptikus szerkesztésre, és az általa eltakart egyetlenegy, sovány titokra épülő originált. Figyelmének fókuszpontjába értelemszerűen a történet különce, az önmagát kereső prostituált került, akinek szerepét, problémáit és vágyait jócskán felnagyította. Míg az eredetiben egy hideg, manipulatív szépség szerepelt, addig Wilson Chloeja gyermeki, buja, de már-már öntudatlan szexuális kisugárzással bíró, kétségbeesetten magányos alak, aki akaratlanul is kivívja a néző szimpátiáját. Kissé elkent-esetlen módon, de a történet kezdeményezője is Chloe lesz, akinek sorsába dramaturgiailag is tökéletesen illeszkedik az olcsó hollywoodi fogásnak tekintett leszbikus ágyjelenet, amelyet egyébként Fontaine is bele akart szőni történetébe, bevallása szerint csak színészei tiltakozása miatt nem sikerült megvalósítania azt.

Sajnos Wilson a tőle elvárt felnövés-felszabadulás történetet nem bontja ki, helyette a középkorú család, a több évtizedes házasság kálváriája felé kanyarítja el történetét, és míg a film első felében Chloeval kéne egyre inkább azonosulnunk, utána Catherine női válságtörténete, önbizalomvesztése kerül középpontba, kettétörve a film ívét. Ahogy Chloe egyre inkább a családot veszélyeztető elemmé, hisztérikus, ám szexuálisan delejező csitrivé redukálódik, úgy kerülünk egyre közelebb definíció szerint a domestic thriller műfajához – és nem az erotikus thrilleréhez, habár tagadhatatlan, hogy könnyű az átjárás a két zsáner felségterülete között.

A domestic thrillerek gyakran a gyerekvállalás után beköszöntő, a hosszú párkapcsolatok garantált hozadékának tekintett félrelépések, házastársi elhidegülések kérdéskörét járják körül, igaz, konzervatív erkölcsi üzenettel és esztétikával, mindig a család intézménye mellett teszik le a voksot. Azonban nem a nézők, hanem a film, annak is súlyos identitászavara az oka, hogy senkinek nem jut eszébe a Végzetes vonzerő és 90-es évek eleji társai mentén, azaz domestic thriller fedőnevű műfajfilmként nézni a Chloet. Egoyan midcult-próbálkozása a második félidőben a már említett Adrian Lyne-klasszikus, és a Szerencsétlen baleset, illetve Az ördög háromszöge ügyetlen, bátortalan ötvözetéhez hasonlít, de a thriller-elemet, a fizikai veszélyt olyan banálisan – és csak egyszer – játssza ki, hogy az egyébként szolidan érzelgős film fináléja végérvényesen giccsessé és nevetségessé válik. A gyermeki Chloe képtelen komolyan vehető antagonistaként funkcionálni, jellemfejlődés vagy átalakulás nincs (pedig itt közös pontra lelhetett volna a műfaji követelmény és a wilsoni történetkezelés), ezért hamvába holt kísérlet Chloe meztelenségével veszélyeztetni a család épségét.

A Chloe igazi tragédiája saját határozatlansága, mivel se midcult Egoyan-filmként, se indie merészségű Wilson-forgatókönyvként, se hagyományos domestic thrillerként nem működik, még ha mindegyikbe bele-bele is kap. Azért szerencsére az irónia nem veszett ki a világból, a zavaros orientáltságú Chloe ugyanis a tavalyi év legsikeresebb „specialty filmje” – magyarul művészfilmje – volt Amerikában, ami valószínűleg a jól kidolgozott, speciális közönségre fókuszáló niche-marketingnek köszönhető, amely sikerrel találta meg Amanda Seyfried domborulatainak rajongóit, illetve Julianne Moore leszbikus szerepeinek egyre növekvő fanklubját.

Chloe – A kísértés iskolája (Chloe)

Rendező: Atom Egoyan

Forgatókönyvíró: Erin Cressida Wilson

Operatőr: Paul Sarossy

Szereplők: Amanda Seyfried (Chloe), Julianne Moore (Catherine Stewart), Liam Neeson (David Stewart), Max Thieriot (Michael Stewart)

Forgalmazó: Corner Film

Bemutató dátuma: 2011. április 28.