bezár
 

irodalom

2011. 06. 17.
A borzongás retorikája
Orbán Ottó költészetéről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A borzongás retorikája “Alkonyodik, sokasodnak az árnyak, az alvilág kapuján kiömölnek a holtak.” - Ezzel a János-jelenések atmoszféráját idéző világvégi riporttal indítja Orbán Ottó a Hatvanadik évére című versét, hogy a következő sorban máris a borzongás retorikájának romantikus végfokával billentse át az olvasót az apokaliptikus áhítaton: “S pár korty habzó vért kunyerálnak, Denevérsivítás karcolja a holdat.”
A nyitány archaikus zsongását követő szakaszban egyből Orbán Ottó egyik gyakran visszatérő eszkathológiai toposzának lírai antikatarzisát élhetjük át, megpillantva az feltámadás Tim Burton-i horror-paródiába illő szarkasztikus képsorait. Eme motívumok szélsőséges kikarikírozására számtalan példát találhatunk a szerző korai költészetében. A Derű és vidámság biblikus allúziókkal teletűzdelt ellen-zsoltárában ugyanez a dühös árva, orphano furioso csillogtatja mephisztói szónoki képességeit. Egy gyakorta alakoskodó, lázadó egyéniség, aki saját alakoskodásáról mindig lerántja a leplet, egyszerre otthonosan mozogva a stiláris konvenciók és az avantgárd blaszfémia józan emberi mértékről tanúskodó területein, míg a korai darabokban pedig leginkább egyfajta rebellis dionüszoszi apoteózis megvalósítására törekedett.

Az Emberáldozat nyitányában a négy empedoklészi őselem sajátságait vette latba - a teremtéstörténet kezdetéhez hasonlóan -, kezdve a hozzá talán legközelebb álló elemi minőséggel, amely a létlogikának, a kimozdíthatatlanságnak, a konstansnak és szilárdnak, az organikusan szerveződő felépítmények természetes szépségének archetípusa: “Láttam a földet: gyökerekkel kígyózó ölét megnyitotta az élvezetnek, / a háborús idő csupaszon hentergett rajta, a fölhasadt / füstdunyhából pergett a halál, mint a toll.” Orbán Ottó korai költészetére bőven jellemző ez a textuális bacchanália, a képi komponensek egyenlítői burjánzása, és egyben az a döbbenetes képesség, ahogy saját fondorlatosan manierista eszközeit folyamatosan ellenpontozni képes. “Voltak valaha az élet, az édes, a kezdet méze, a téboly, az ostrom.” - Így folytatja a Hatvanadik évére írott verset, ezt a zaklatott, pszeudo-hexaméterben írott összegzést, melynek minden szakasza a szerző életútjának egy-egy fontos állomását rejti.

Mert hogy milyen is lehetett Orbánnál a kezdet méze? Nyilvánvalóan tömény költészet, vadméhek tavaszi táncához hasonló. Méz, melynek túlcsordultát a kaptárba dermedő lép keserű kristályrácsai szabályozták. Hiszen a kezdeti évek organikus képrobbanásaiban, a drámai maszkok alatt még közvetlenül - nem megannyi rájátszás és stílusparódia formájában - tűntek fel az őt motiváló hatások. “Dübörög a fény, mint őrült vízesés.” Mintha József Attila Ódájának közbülső tartományát szelnénk át, ám Orbánnál a vénuszi entitást hordozó Érosz általában egy barbárabb - Tiamat és Gaia földistennő- korpuszokat idéző - organizmusban öltött testet, máskor pedig egyszerűen “Händel gyémánt zenéje izzik / a rokokó tejszínhabokban.” A Hatvanadik évére folytatásában Orbán Ottó kedvenc Blake-toposzát, a gyönyörre éhes tigristestet, és a bujaság klastromának bűnlajstromát találjuk.

Lemondóan élcelődő flashback ez, akárcsak a Vogelweide dallamára írott versben az eltünedező Lukács uszodai napozóágyak emléke, ahol a 60-as évek Nők Lapjának őzike-testű címlaplányai fürdőztek a fényben, akárcsak Csokonai Feredés című opuszában az egykori
Hélikon valóvilág-villájában bekamerázott nimfák. Gunyoros és patetikus regiszterben rímelnek egymásra az imént idézett Orbán-versek kulcssorai, Vogelweide és Csokonai szellemében: “Ó jaj, hogy eltűnt minden” - “Ma mind némák s haloványak.“ Aztán újabb hangnemváltás. Komor távlati moralizálás a társadalmi jövőképet illetően, ami nem volt idegen Orbán - mondjuk úgy - politikai költészetétől, bár Petri szamizdatjainak direktségétől messze eltért. Míg Orbán a “század botrányának” szemszögéből egyfajta Adornótól kölcsönzött negatív esztétikai minőséget és a globális dögvész rémképét örökölte, addig Petri a helyi államapparátus csikorgó zaját hangszerelte át személyes utcazajjá, polgári filozófiává.

Ám Orbán Ottó sem csupán műhold-távlatból képes sugározni eseményeket. A kiskori óvóhelyen átélt fülrepesztő légitámadás borzalmai, a szomszédban lakó rémült ügyvédnő langyos kádvízében hatástalanná váló bomba, az orosz katona, aki megfelezte vele a háborús zónában a feketekenyeret, a suhanó kozmikus gavallér meditációi, aki Ford márkájú bérautójának abroncsával írt verseket a sztráda betonjára San Franciso és Minnesota között, mind ugyanúgy személyes költészetének drámai mélyerezetét képezik, mint amikor édesapjának arcát utoljára látta kirajzolódni a csukódó ajtórésben, még a végzetes munkaszolgálatra való elhurcoltatás előtt. A rétegződő őrület ellenszerét, a versmedicina hatásmechanizmusát olvashatjuk ki a Hatvanadik évére következő soraiból is: “Nem értettem az üzleteléshez, / és nem volt mit magasba emelnem, / sem eszme, sem eszmény, sem hadijelvény; / csak a vers, ez az átkozott zenegép / zúgott a fülembe a némák nyelvén, / egy pendítetlen húr hírnökeképp.” Az angéloszok - avagy hírhozók - ez esetben is némák és pendítetlenek, a végső csend üzenetét proklamálják, akárcsak Orbán többi judeo-keresztény allúziója során.

A zárlathoz közeledve a szöveg hangnemét mégis rilkei szárnysuhogás járja át: “Így lettem én a rönk meg a szél, / röghöz kötött világcsavargó.” - Valami lecövekelt entitás, akit rendre megpróbálnak kicsavarni a földből, saját szabadságért lázadó rögeszméiből. Figyelemre méltó kettőség Orbán Ottónál, ahogy a fenntartás és pusztítás kettős elvét egyidejűleg jutalmazza a versbeszéddel, többek közt a Cape Comorin című többtételes indiai útiversben: “Síva? Bráhma? Visnu? Háromságukon én csak röhögök / s szintúgy a keresztény változaton, az egész szent asztaltáncoltatáson. / Én tudom, hogy bennem ez halhatatlan, / ez a peronról kifutó vonat, / amit a sérelem megörökített.” Talán ezen a ponton válik élessé a rönk és a szél egymásra utaltsága, az akadálytalan haladás vs. paralízis, amint a XX. századi magyar költészet egyhelyben táncoló Sívájának és egyben utazó nagykövetének
életét megbénította a Parkinson-kór elleni keserves küzdelem: “Jimmy Ironfist Parkinson nehézsúlyú boxbajnok, gyilkos erejű és minden várakozást felülmúló állóképességgel bíró versenyző. Az ő menetei nem tizenkét menetesek, tízezer menetnél ő alább nem adja, másképp szólva, a mérkőzés élethossziglan tart, és csak kiütéssel érhet véget.”

Az imént idézett Agyafúrt költő c. karinthyánus pamfletben megható öniróniával űz gúnyt a betegség hétköznapjaiból, ám kései lírájának komor intonációja az öreg Vörösmarty borúját, Ravelien zaklatott introverzióját idézi. Mind az intézeti árvaságból, mind a paralizált test elhagyatottságából továbbra is a költészeti munka makacs folytonossága jelentett kiutat: a “Szellemhang mely kedves a szájnak, a fülnek”, és amely a Mária-siralom és a körúti argó elegyéből jött végső soron létre, valóban képes volt médiumát lent tartani a földön a legkínzóbb és a legfelemelőbb pillanatokban is - saját sorsának ádáz szemtanújaként. Hiszen Orbán Ottó egyik mesterségről vallott példázata nagyjából így szól: ha a költészet luftballon, akkor Pilinszky az égig érő zsinór, Weöres pedig az elszabadult léggömb. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor talán maga Orbán Ottó az, aki kezében tartja a zsinórt, miközben pontosan érzi, mennyi ballaszt szükséges a levitációhoz és az ereszkedéshez. Mert bár többnyire iróniába csomagolta a megrendülést, mégis Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve korról korra lopta át a makacs melódiát. Hogy ne feledjük, a világ jelenségeinek polírozott felszíne alatt - legyenek azok légies természetűek vagy vaskosan materiálisak - egy tőről metszett reáliák - vérlázító tények kötik a kezeket, a beszéd iránti szenvedélyről adva nem csak néma hírt, hanem a borzongás retorikáján kicsikart evilági üdvösség kísérletét.


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna közös kötetének bemutatója a MERSZ Klubban
irodalom

Egyenlő távolságra mindenkitől Egyenlő távolságra mindenkitől
Berta Ádám: Magamat rajzolom középre, Cser Kiadó, Budapest, 2021.
irodalom

Egy Őrző levele Egy Őrző levele
Csepregi János, Dániel András, Kollár Árpád: Nyuca – bestiárium

Más művészeti ágakról

Interjú Varga Judittal a siker lehetséges jelentéseiről, a zenei egyetemek szerepéről és a női zeneszerzők helyzetéről
A Prae körkérdése zeneszerzőknek: Bartók György válaszol
színház

Már fél évszázada a Dunakanyarnál Már fél évszázada a Dunakanyarnál
50 éves a Szentendrei Teátrum


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés