Az első válaszom az lenne: jó. Mert jó volt. A zsúfolásig telt terem is utalt a bevezetőmben is említett súlyra, Orbán Ottó súlyára. A különleges helyzetet fokozta azonban nem csak az, hogy ezúttal egy elhunyt szerző születésnapjára gyűltünk össze, nem pedig szokásosan, halálának évfordulójára, hanem például az ünnepelt családtagjainak jelentős száma is. Kérdés ugyanis ilyenkor mindig a valós személy és az irodalmi „köz”-szereplő összeolvashatósága is. Mindenesetre: telt ház volt.

A moderátor Lator László, négy meghívott vendége Oravecz Péter, Tolvaj Zoltán, Szabó T. Anna és Kántor Péter voltak. Jelenlétük oka természetesen adódott: a fiatalabb generációt képviselő Oravecz és Tolvaj köztudottan meghatározó mesterként és apafiguraként tekint Orbán Ottóra, amelyben, kissé talán más formában minden bizonnyal Szabó T. Anna is osztozott velük, míg Lator László és Kántor Péter régi barátjukra emlékezni jöttek el.

Az eseményt Sebő Ferenc nyitotta meg énekkel és zenével – üditő volt hallgatni.

Lator László rövid bevezetőjében kiemelte Orbán Ottó költői szerepjátszó mivoltát, formai bravúrokat és színészkedést egyaránt lehetővé tevő őstehetségét, mint költői karakterének lényegét.

A előadók sorát kezdő Oravecz Péter a korai, Cape Comorin című vers kapcsán beszélt saját Orbán Ottóhoz fűződő viszonyáról illetve Orbán Ottónak a hinduizmussal és a hinduista világkép kettősségével való kapcsolatáról. A legérdekesebb, költői szépségű mondat, amikor a halált, mint a két valami közötti átjáró-semmit határozza meg a hinduizmust ismertetve, vonatkoztatva ezt Orbán Ottóra és az ő kettősségére. Legyenek azután bármilyen gyönyörűek a mondatok, a kisördög azért elkezd bennem motoszkálni rövid előadásának végére – hogy tudniillik egy életművet biztosan lehet így olvasni, egy embert pedig biztosan nem, viszont itt az utóbbiról is többször szó van, és.

De kérdezni nincs lehetőség. A következő előadó, a szintén a fiatalokat képviselő Tolvaj Zoltán, személyes érintettéségét kevésbé expliciten, de azért persze kiemeli, lévén ezért is van itt, viszont inkább ahogy mondja, amit, azon érződik, hogy ez az alkalom benne most egy minimum templomkárpitmeghasadás. Elsősorban Orbán Ottó stílusgyakorlatokat és hommage-okat tartalmazó kötete, a Mesterségről kapcsán beszél arról, mennyivel élvezetesebb lenne például az irodalomtanítás, egy ilyen kötet szövegeinek segítségével, illetve, hogy ő maga milyen sokat is tanult akár csak ebből az egyetlen könyvből is. Oraveczhez hasonlóan felidézi Orbán Ottó legendás indiai útikönyvét - Ablak a földre - hozzátéve egy személyes tapasztalatát, amikor valaki sértődötten visszaadta neki, mikor indiába készülve kölcsön kapta tőle – Orbán Ottó ugyanis a lényeget látta, nem a műemlékeket.

Szabó T. Anna először is Orbán Ottó nyelv iránti fogékonyságáról beszél, a szójátékokról és a „légettyűről”, arról az elevenségről, ahogy versei anyagához állt hozzá. Ezután felolvassa a Hőség című verset is, a Feket ünnep kötetből, mely jól példázza, a szövegnek milyen sok rétegét és mennyi stílust használt folyamatosan Orbán Ottó – a klasszikus bukolikától az impresszionizmuson át a plakátfeliratokig. Számára ez a sokszínűség Orbán Ottó lényege.

Az utolsó előadó, Kántor Péter azt hozza, amit várok tőle – és úgy, mármint olyan színvonalon. Személyessége természetes, megilletődöttsége nyugodt. Röviden beszél Orbán Ottóhoz fűződő barátságáról – Nagy László mutatta be őket egymásnak – és ismeretségükről. Ismét csak az varázsol, ahogyan mondja, és nem is az, amit. Megjegyzi, hogy a hinduista párhuzam szép, de nem igaz: „Ottó egy ember volt, nem volt kettő. Ilyen volt.” Majd elővesz egy kötetet, a Kocsmában méláz a vén kalóz címűt és felolvas egy olyan verset, amitől mindenkiben megáll az ütő. Aztán csendesen hozzáteszi „az Ottó ezt nagyon szépen tudta”.

Az esemény pedig ezzel véget ért, fogadással várták a hallgatóságot a hátsó teremben.

Ha Orbán Ottóról beszélünk, irodalmunk kevés valódi csodagyerekeinek egyikéről van szó, a „velőt rázóan szemtelen kamaszról”, a későbbi „csodaöregről”, arról az emberről, aki betegségével hihetetlenül dacolva, olyan friss szellemmel alkotott élete legsötétebb pillanataiban, ahogy az a Boreász sörényében vagy az Éjnek rémjáró szaka ciklusban hibátlanul ragyog azóta is, a magyar irodalomban valaha volt egyik legnagyobb figuráról és legszabadabb szellemről. Én hallgattam volna róla még egy jó darabig - másoktól is, és igen, másképp is.

Az történt ugyanis, hogy a jószándékú igyekezetben valahogy sikerült ezt az embert és ezt az életművet múzeumi darabbá miniatűrizálni. Az előadók között nem jött és nem is jöhetett létre párbeszéd, ami komoly hiányosságnak tűnik innen, ahol ülök. Koherencia híján csak fragmentumokat kaptunk, amik ha összeálltak volna, történhetett volna valami nagyon fontos, ez azonban sajnos elmaradt. Arra, hogy Szikszai Rémusz versmondása milyen bántóan felkészületlen volt, nem is szívesen térek ki. O.O. tíz legnagyobb verséből kettőt, meg pár kisebbet adott elő, vagy úgy is mondhatom: mészárolt le - pedig még meg is örültem, amikor az elején megláttam. Többet vártam tőle.