Mára igen erős lett az átfedés a színpadi művek, a regények és a filmek között. Regényt adaptálnak moziba, abból írnak darabot, drámából írnak filmet, regényből színdarabot, vagy esetleg egy filmet írnak át színpadi formába. Utóbbi viszonylag ritkán fordul elő, az egyik legjújabb Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen Az ünnep című dán dogmafilmjének átirata, David Eldridge jóvoltából. A darabot alig két éve mutatták be Londonban, azóta több színházba is eljutott, mindenütt zajos sikerrel fut, mind a mai napig.

Budapestre tavasszal érkezett, és Eszenyi Enikő (most rendezői minőségben) kezében landolt. A Vígszínház társulata októberben mutatta be, nálunk is zajos siker. Az apát, a családja fölött uralkodó despotát Hegedűs D. Géza játssza. A legtöbb ítész, kolléga, néző és színházrajongó egyöntetű véleménye, hogy rég nem látták ennyire jónak, erősnek, igaznak, hogy végre megtalálta egy darab.

- Tavaly épp Nórát játszottunk Enikővel. Egy jelenet előtt együtt vártuk, hogy bemenjünk. Akkor mondta, hogy ősszel ezt fogja rendezni, és szeretné, ha én játszanám a főszerepet. Láttam a filmet, tudtam, miről van szó, és nagyon örültem neki. A próbákat már májusban elkezdtük, együtt megnéztük a filmet, Enikő meghívott egy pszichológust, egy családon belüli erőszakkal foglalkozó szakembert. Eljött a Gundel Étterem főpincére is, segített, hogy minden pontosan úgy történjen, ahogy a szabályok megkívánják. Ez egy nagyon előkelő dán család, akik összegyűlnek megünnepelni a családfő ötvenedik születésnapját, fontos volt tudnunk, mit kíván az etikett, akár a pincérek, akár a vendégek részéről. Nyáron ezek a beszélgetések leülepedtek, elraktározódtak mindenkiben, eltettük jó helyre, amit láttunk, hallottunk.

- Ez megkönnyítette a munkát?

- Mindenképpen, hiszen ez egy olyan téma, amibe nem lehet csak úgy fejest ugrani. Az őszi próbakezdésre lett egy bizonyos „előismeretünk” egy olyan témáról, aminek az igazi mélységeit csak akkor kezdtük föltárni. Finom, plasztikus karakterépítés folyt a próbafolyamat alatt, ez nagy alázatot követelt mindenkitől, egyszerre tiszteltük mások munkáját, és koncentráltunk a magunk feladatára. De maga szituáció is kényszerítő volt, hiszen több ízben hosszú időn keresztül ülünk egy asztal körül. Ilyenkor mindig fönnáll az a veszély, és ott tátong a csapda, hogy azt hiszi az egyik a többiekről, hogy „Ó, nem kell akkora terhet cipelnem a vállamon, hiszen itt vannak a többiek, ők is cipelik!” Pedig az a jófajta színház, ahol mindenki hihetetlen erővel képviseli a maga problémáját, igazságát, feladatát, drámai helyzetét, mert úgy lesz izzó, egységes és átütő.

- Mikor volt legutóbb ilyenben része?

- Ennyire „egymásra-figyelő előadásban”? A Zsótér Sándorral való munka ilyen szempontból rokonítható. Legutóbb a Kék madár volt ilyen számomra, ahol folyamatosan mindenki a színen van, és lehet, hogy csak egyvalaki beszél, de mi is jelen vagyunk, várva, hogy a mi szólamunk beleszövődjön a zenei egészbe. Nagyon nagy önfegyelmet, alázatot, egymásra figyelést igényel. De ez jó, pazar élmény a közös játék! Az ünnep próbaperiódusának első felében szorongtam egy kicsit, hogy maga a téma nem lesz-e annyira provokatív, hogy megriassza a nézőinket. Ritka az a darab, ami ennyire felnőtt módon, szókimondóan, és ilyen radikális szembefordulással, rákérdezéssel és problémafelmutatással partnernek tekinti a közönséget. Ahogy az előadás alakult, és egyre jobban kiadta a maga arcát, egyre bizonyosabb voltam abban, hogy bármennyire brutális az életbeli helyzet a darabon belül, de oly árnyaltan és teljesen próbálja megragadni a világot és az emberi viszonyokat, hogy partner lesz a közönség. Jó megélni az előadások során az iszonyú csöndet. A döbbenet, és a pillanatról pillanatra való érzelmi áthangolódás csöndjét. Ez a darab tele van kiszámíthatatlansággal.

- Szereti a váratlant?

- Azok a jó előadások, emberi alakok, karakterek, akiknek nem kiszámítható a következő lépésük. Mind a színésznek, mind az előadásnak folyamatban kell gondolkodni, nem szabad törődni a végkifejlettel. Sokszor rajtacsíp az ember színészeket, sőt, egész előadásokat azon, hogy már az elején sugallják a darab végét. Pedig csak az egyik pillanatból következik a második, abból a harmadik… Azt sem tudjuk, egy perc múlva mi fog történni, nem hogy azt, mi lesz a vége! Ki tudja? Most sem tudjuk, hogy amikor a beszélgetés után kilépek a színpadra, mi lesz. Minden pillanatban adódhatnak váratlan helyzetek, állandóan problémákat kell megoldanunk, miközben fontos feladatokra koncentrálunk. Miközben épp az életem bűneivel szembesítenek az előadásban, foglalkoznom kell a vendégekkel, italt és vacsorát kell adnom, meg kell beszélnem dolgokat… Az a szép az egészben, hogy az életünk sem hagy belemerevedni, belekomorodni, önmarcangolóvá süllyeszteni bennünket. Mindig sok-sok probléma megoldása van a nyakunkon, közben pedig vannak fő dolgaink, amin úrrá kell lennünk.

- A próbák során mi fölött kellett úrrá lennie?

Igazából nem volt olyan jelenet vagy rész, amivel jobban megszenvedtem volna, mint egy másikkal. Nagyon természetesen végigdolgozott, végigélt próbafolyamat volt, színészi minőséget jelentett, csodálatos kollégákkal, akik maximális hőfokon voltak-vannak jelen, figyelve egymás minden rezdülésre. Mindez köszönhető Enikőnek, aki nagyon okosan, jól beosztva a próbafolyamatot, időnket, energiánkat, végig tudott vezetni minket a premierig. Ha az ember próbál, a kollégák általában az kérdezik: „Na, hogy álltok?” És én mindig azt válaszoltam: „Pont úgy, ahogy kell.” Ez nem egy közhely, mert pontosan tudja az ember, hogy most nem tarthatok máshol, hiszen még nincs annyi ismeretem az alakról, a viszonyokról. Ha nem én próbálok, nézem a többieket, mert rám is visszahat. Az ünnepnél az volt a legnehezebb, hogy ez nem egy folyamatosan követhető fejlődéstörténet, hanem finom vágásokkal összeillesztett jelenetsorokból áll. Pontosan tudnom kell, hogy most itt tartok, de eltelik jó pár jelenet, és a következő alkalommal, amikor színpadra lépek, egészen máshol kell tartani. Azt az utat, amíg odáig eljutok, nincs alkalom a közönség előtt bemutatni. Ezt formában, érzelemben, indulatban, gondolatban az ember beépíti az alakításba. Nem hiszek az „önnemző” alakításokban, mosolyogni szoktam, ha másoktól olyanokat olvasok, hogy „én, én, én…” Ha nem nézel a partnered szemébe, nem tudnál „én, én, én” lenni! Ez egy igazi csapatmunka. Azon is mulatni szoktam, ha valakit kiemelnek, és a partnerét meg sem említik, holott a partnere nélkül a kiemelt ember se lenne senki. Én sem lennék Helge a kollégáim, a rendező, a fordító, a kellékesek, a fodrászok, az öltöztetők nélkül. A gyorsöltözéseknél mindig megdicsérem őket, mint a Forma-1-nél, ahogy kereket cserélnek: remek, ez most 8,6 alatt megvolt!

- És közben ott a szemellenző, nehogy véletlenül kiugorjon!

- Pontosan! És már mehetek is be. Ha valami erős pillérekre épül, akkor az markánsan tartja magát, nem tud összezuhanni. Figyelünk egymásra, nem lehet kiiktatódni, ez az előadás mindenkit beránt, bárhonnan is jöjjön. Szó szerint ünnep minden este, amikor ez megy! Volt olyan előadás, amikor nem fértek be a nézők, a Vígszínházból kellett még pótszékeket hozni. Diadalmenet, jó érzéssel tölt el, hogy a közönség így szereti, és a szakmai visszhangja is nagyon jó, a színházi szakírók is döntő többségben értékként kezelik a munkát. Jó benne lenni.

- Min múlik az, hogy valami ennyire jól sikerül?

- Nem lehet receptszerűen elmondani. Egy olyan hasonlattal tudok élni, ami nem az én agyamból pattant ki. Sok szellemi mestere, színházi őse van az embernek, többek között annak tekintem Hevesi Sándort, akinek föllelhető írásait mind olvastam. Ő írja egy helyen, hogy olyan a mi munkánk, mint mikor Kolumbusz Kristóf elindult Indiába. Mindent tudott a hajózásról, ismerte a tengert, a csillagászatot, tudott tájékozódni, birtokában volt az addigi földrajzi ismereteknek, nagy tapasztalatú hajós volt. El akart hajózni Indiába, és felfedezett valami mást. Amikor elindulunk egy próbafolyamat elején, van egy képzeletbeli képünk, hogy hová akarunk eljutni. De nekünk is van egy személyes életanyagunk, ránk is hat a dráma, egymásra is hatunk, találkozunk a rendező és az író gondolataival... A próbák során ez az egész elkezd formálódni egy virtuális térben – amit nevezhetünk idegrendszernek, pszichológiai, vagy intellektuális térnek –, ahol egyszer csak megszületik valami, ami nyilván más lesz, mint ahogy az olvasópróbán elképzeltük, és a közös munka során végül kiadja az arcát, a lelkét, érzelmeit, szívét, kondícióját. És estéről estére ugyanez ismétlődik meg, mikor lefektetett szabályok alapján újra és újra találkozunk a közönséggel. Minden nap jövünk valahonnan a világból, és hozzuk a magunk életét, de mégiscsak vannak játékszabályok, alappillérek, lélektani lépcsőfokok, intellektuális támpontok az előadásban. Mi pedig – mint etikus művészek – bizton számíthatunk egymásra. Nagyon szeretem ezt az előadást, nagy szenvedéllyel viszonyulok hozzá, minden porcikáját kiélvezem, kiízlelem, és úgy fogyasztom el, mint azt a bizonyos vacsorát. Persze engem is bedarál és fölfal a feladat a végére. Amennyire szenvedés, annyira megváltás és megváltódás.

- Színészként, pszichésen is annyi idő megtörni, mint ahogy Helge egy este alatt „megöregszik”?

- Abszolút így van, a kettő pontosan fedi egymást. Egy ötvenéves ember az élete csúcsán van, de ezt úgy kell fölmutatni, hogy a teljes élet és a megsemmisülés közötti poklot végig kell járni. Én magam is apa vagyok, de közben fiúként, tanítványként sok markáns, erős személyiséggel találkoztam. Az ember először hálás, aztán szeretne önmagává válni, teljes, öntörvényű individuummá. És nyilvánvaló, hogy amint eszmélkedünk, és saját talpunkra állunk, ez akár tagadássá is elmehet, erős ütközeteket is indukálhat az életben. Ha valaki olvassa a darabot, valószínűleg megvan a véleménye erről az emberről. De ahhoz, hogy valóban hasonló véleménnyel legyen a közönség, ahhoz az ő igazát kell maximálisan kibányászni, és a legnagyobb erővel képviselni. Nekem az a dolgom, hogy minél hatalmasabb léptékben mutassam be ezt a szörnyeteget, mert akkor fogom elérni a célomat, hogy a dráma igazsága úgy szűrődjön le a nézőben, hogy ez az ember maga az ördög. Ez a mi szabadságunk is egyben, hogy bejárhatunk olyan utakat, amit egyébként a személyes világomban soha nem járnék be. És minél bátrabb egy színész, annál mélyebben, zsigerig hatolóan tud belenyúlni az emberi létbe.

- Sokan mondják, hogy ez az előadás visszahozta a Várkonyi-érát, hogy föllelhető benne az a bizonyos, sokat emlegetett „vígszínházi stílus”.

- 1973-tól vagyok itt, ha a főiskolás éveket is figyelembe veszem. És azt kell mondanom, hogy a színház olyan, hogy nem készülhetnek mindig remekművek. Arra törekszünk, hogy amit csinálunk, a lehető legjobb legyen. Nálunk esténként a két színházban majd’ kétezer embert kell leültetni. Ide mindenki eljöhet, minden generáció megkaphatja a maga szellemi igényének, ízlésének, elvárásának megfelelő produkciót. Mindig is ez volt a hivatása a Vígszínháznak, mióta – száztíz évvel ezelőtt – kinyitotta a kapuit. Sokszor szolgálnunk kell, és tudjuk, hogy egy-egy sikeres, szórakoztató jellegű produkció hátán születhetnek meg a színházunk történetének ékkövei. Számtalan ilyen produkcióban volt részem ez alatt a sok év alatt. Van, ami sikerül, van, ami kevésbé sikerül, van, ami bukta. Most épp nagyszerűt csináltunk. De ez a jó, soha nem merevszünk meg, nem lehet kihűlni, megöregedni, a színház nem süppedhet önmaga tükörképének szemlélgetésébe egy-egy siker után. Mert ma azt mondják, jó vagy, holnap meg azt, rossz vagy. A lényeg, hogy csinálni kell. Lehetőleg jót és jól...