film

Csiger Ádám

2011. 08. 02.

Harry Potter és a műfajok kérdése

A Harry Potter regények és filmek műfajisága 1. rész

A Harry Potter-regényeket és filmeket általában a fantasy zsánerébe sorolják, sőt egyenesen iskolapéldáiként hivatkoznak rájuk. Ritkán emlegetik a horror műfaját e művekkel kapcsolatban, pedig ha tipikus, újat nem mutató fantasy-történetekről lenne szó, nem lennének ennyire sikeresek. A Harry Potter-regényekben és filmekben a fantasy a horrorral keveredik, a világraszóló siker mellett megcáfolva egy műfajelméleti paradoxont is.

Harry Pottert nem kell bemutatni, de a 7 regény és a 8 filmadaptáció műfajiságáról érdemes megemlékezni. Egy alkotás műfajisága talán legfontosabb jellemzője, alkotók és műélvezők egyaránt régóta így kódolják és dekódolják a fikciós történeteket. A H. P.-széria azért különleges, mert két domináns műfaj, a horror és a fantasy keveredése figyelhető meg benne (melyek közül a horror „látens”), ezek ráadásul elvileg kizárják egymást.

Király Jenő szerint a fantasy és a horror (mint a fantasztikus fikció két fő zsánere a sci-fi mellett) tökéletes ellentétek, mert előbbi „jóindulatú” varázsvilágot tételez, melyben „minden megtörténhet, kivéve a legrosszabbat”, míg a horror legfőbb ismérve, hogy a „legrosszabb” megtörténik benne. Ehhez (Bettelheim és Tudor elméleteire építve) azt is hozzátenném, hogy a fantasy gyerek/családi közönséget tételező, eszképista-romantikus és fejlődéstörténetet leíró műfaj (a tündérmese nyomán), a horror viszont realista, a valódi világunknak megfelelő univerzumban játszódik, melybe a fantasy természetfelettije ártó szándékkal tör be; a zsáner emellett felnőtteknek való, konzervatív és pesszimista, vagyis ha valami elromolhat, az el is romlik. A H. P. a fantasy egyik alműfajaként számon tartott dark fantasybe is sorolható, amennyiben ezt a fantasy és horror ötvözeteként definiáljuk. E keveredés a H.P. változatos megítélését (az ifjúsági tartalomhoz képest magas korhatár már a regények esetében, és sok elmélet, melyek szerint káros hatással lehetnek gyerekekre) is megmagyarázhatja, sőt szerintem sikerüknek is ez lehet a titka. Esszémben a két zsáner kontextusában a regények és filmek (többnyire közös) fabuláját (univerzum, hős, történet- és antagonistatípusok, ideológia alapján), majd formaiságát elemzem, végül kitérek a regények és a filmverziók releváns különbségeire is.

Definíciók

„A fantasy alkotások releváns jegye, hogy a cselekmény kitalált környezetben játszódik, ahol a természetfeletti elemek jelenléte (varázslat, mágia és nem evilági, fiktív lények) természetes adottság, azok szerves részét képezik az adott világnak.” (Molnár László: A fantasy. In: Zsánerben). Király ezt „motivált fantasztikumnak” nevezi, mivel nem kapunk magyarázatot a fantasztikus jelenségek létezésére, a valószerűtlen valószerű. Talán Katherine A. Fowkes definíciója a legjobb, aki szerint a műfaj legfőbb ismérve, hogy „ontológiai törést” érzünk saját, valódi világunk, valamint a mű univerzuma között. A horror Varga Zoltán szerint „rettegés, iszonyat, félelem kiváltását célzó műfaj, amely ezeket a hatásokat a monstruozitás megjelenítésével kívánja elérni, amely többnyire fantasztikus jelenség, de nem kizárólagosan az”. A horror tehát akár realista is lehet, a fenyegetés nem kötelezően természetfeletti, pusztán az apollóni egyensúlyt felborító dionüszoszi káosz, ami egy szimpla agresszor képében is megjelenhet. A természetfeletti megmarad abnormálisnak, így számos horror fabulájából hiányzik a fantasztikum, mert arra egy fordulattal racionális választ kapunk (pl. a hős őrült). A dark fantasy alulreprezentált a szakirodalomban, sorolnak ide hősként szörnyet felvonultató (Interjú a vámpírral), átlagnál sötétebb hangulató fantasy (A setét torony) vagy a természetfelettit veszélyként tételező (Hellraiser) opusokat, de én a fantasy és a horror keveredését értem alatta.

Világkép

Univerzuma alapján a H.P.-t a fantasy legesszenciálisabb alműfajába, a high fantasyba (mely teljesen alternatív mesevilágot tételez, pl. Gyűrűk Ura) sorolják. Nikki Gamble és Sally Yates szerint a H. P. a high fantasy legenyhébb formáját képviseli: másodlagos varázsvilágban játszódik, mely része az elsődleges, a néző valóságról alkotott tapasztalatával megegyező világnak, de attól elszigetelt helyen található (a Roxfort-birtok). Szerintem a H.P. a realistább, emiatt a horrorhoz húzó low fantasyként jellemzhető (melyben nincs külön varázsvilág, pl. Alkonyat), mivel a valódi és a varázsvilág nem választható ketté. A történetek hangsúlyos pontja a mesevilágba való be- és kilépés, ettől még lehetne high fantasy (ahogy a Narnia krónikái), itt viszont a varázslók és varázslények többsége titokban a valóságosnak megfelelő emberek között él, rejtőzködve, akár a vámpírok. A varázsvilág törvényei megegyeznek az elsődleges világéval (racionális magyarázatot kapunk a különbségekre, pl. az elektronikát zavarja a mágia), a fantáziavilágnak nincsenek „bennszülött” képviselői, minden karakter az elsődleges világból származik vagy tudatában van a létezésének. A Roxfort ráadásul a záró opusnak már nem fő helyszíne, csak a finálé játszódik ott. A varázslók külön világ helyett sokkal inkább titkos társaságot alkotnak, vagyis a H. P. alkotói úgy integrálják a fantasyt egy valóság-univerzumba, ahogy a szintén „felejtés-trükkökre” építő Men In Black esetében a sci-fivel történik. A fantáziauniverzum ráadásul – ellentétben sok high fantasyval – kevés eredeti, az alkotók által kitalált varázslényt vagy jelenséget tartalmaz, mivel arra a fikciós összeesküvés-elméletre épít, hogy a nem bizonyított létezésű, mitikus-legendás lények és jelenségek valójában léteznek.

A H.P. saga kiindulópontja a valóság (a hős eleinte nem tudja, hogy létezik mágia), a természetfeletti csak később érkezik, nyitánya alapján tehát a horror zsánerébe is sorolató. A fantasy mesevilágán belül általában nincsen külön természetfeletti, azaz nem történnek racionalizálhatatlan, a világ törvényeinek ellentmondó események, de ha mégis, akkor ezek pozitív dolgok. H. P. világában a jóindulatú csoda mellett létezik rosszindulatú természetfeletti is, sőt az a domináns. Egy reprezentatív példa: a hős a Titkok kamrájában hirtelen testetlen, erőszakos tartalmú hangokat kezd hallani, ráadásul környezetéből egyedül (horror-bonyodalom!). A hős nem mozog otthonosan a varázslóvilágban, így nem esik kétségbe, amíg varázsló születésű barátja fel nem világosítja: „Ha valaki olyan hangokat hall, amiket senki más, az még a varázslók világában sem számít jó jelnek.” A legtöbb H.P.-opusban egy-egy felfoghatatlan, a varázslóvilág törvényeinek ellentmondó esemény bontja meg a rendet, amelyre a történet megoldásában racionális választ kapunk. A Titkok kamrája végén kiderül, hogy a hős azért hallott testetlen hangokat, mert ért a kígyók nyelvén, és egy szörny-kígyó sziszegését hallotta.

Halottak térnek vissza (Voldemort, Féregfark), zavarbaejtő rémségek (antagonisták manőverei), furcsaságok történnek (álmok, látomások, képességek), ezek jelentik a valóság törvényeit látszólag felrúgó bonyodalmat. Az, hogy legvégül racionális választ kapunk a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségekre, nem érvényteleníti az addig kiváltott horrort, sőt az efféle logikus válaszok kifejezetten gyakoriak a horrorban, elég a Psycho végén elhangzó analízisre gondolni. A rémregényben és a horrorfilmben egyaránt gyakori a természetfelettire adott racionális magyarázat: gyakran a hős egyszerűen csak őrült, ritkábban pedig (pl. Ördöngösök) a természetfeletti összeesküvéssel és trükkökkel magyarázható. Lovecraft szerint a korai rémregények „együgyű magyarázatokkal” zárulnak, amilyen a testetlen hangok magyarázatául szolgáló hasbeszélés.

A zavarbaejtő rejtély a kriminek is bonyodalma, így különbséget kell tenni a bűnügyi filmek banális, és a fantasztikus-természetfeletti rejtélye között, ám a horrorban gyakori az előbbi is („whodunit” giallo és slasher), viszont az utóbbi sokkal inkább sajátja. A fantasyban nincs rejtély, sokkal inkább a suspense (feszültség, izgalom, azonosulás helyett a főhősért való aggódás) és a látványos akció (harc, háború) dominál, és egy hősi cselekedet annál emelkedettebb, minél jobban ismerjük a veszélyt, tehát a néző általában többet tud, mint a hős, ellentétben a horrorral. H.P. esetében elmondható, hogy a befogadó pontosan ugyanannyit tud, mint a hős, nincs suspense, sokkal inkább az azonosulásból fakadó horror-sokk (a hőssel együtt ijedünk meg) dominál. A legtöbb részben pusztán a prológus független a hőstől, viszont sok horror nyit hangulatot megalapozó sokkjelenettel, a Tűz serlege esetében ráadásul utóbb kiderül, hogy H.P. álmában látta a prológust, tehát ezúttal is azonosulásról, vagyis a hősre korlátozott elbeszélés miatt rejtélyről van szó suspense helyett. Noel Carroll szerint a horrorsztori felfedezésnarratíva, melyben titok van, a néző kíváncsi az ismeretlen horror-tárgy mibenlétére (avagy hogy fest a szörny, hogy lehet elpusztítani), de az információt késleltetve kapja meg. A tárgy nem csak ismeretlen, de irracionális is, a titok megismerése, a megmagyarázhatatlan racionalizálása vezet el a befogó katarzisáig. Mind a hét H.P.-opusra igaz ez az elmélet, a Titkok kamrája pedig iskolapéldája eleinte ismeretlen szörnye miatt.

A H.P.-univerzumban nem csak természetfeletti rejtély, hanem babonásság is létezik, ami szintén a horror sajátja (A horrorfilm cselekményét a problémák racionális-tudományos illetve tradicionális kezelése között támadt konfliktus mozgatja. “ – írja Judith Hess Wright.). Az Azkabani fogolyban a hőst egy fekete kutya kísérti, amely babonás környezete szerint a halál ómene. A földhözragadtabbak kinevetik e babonát, és a racionális választ adó megoldás őket igazolja: a kutya Sirius Black állati alakban. Arra is találhatunk példát, amikor a legenda igaznak bizonyul: Titkok kamrája esetében a történelemtanár mítosznak tartja a kamrát és a benne lakó bestiát, de legvégül kiderül, hogy tévedett. A H.P. világa tehát inkább horror-univerzum, mint fantasy-mesevilág, mivel hasonló törvények határozzák meg, mint valódi világunkat.

A H.P. meghatározó helyszínei alapján is sorolható a horror zsánerébe. A Roxfort-birtok elszigetelt varázsvilága relatíve banális és zárt hely, alig alkalmas a fantasyban megszokott kalandokra. Iskola mivolta miatt a varázsvilág viszonylatában hétköznapi, lakóit házirend szabályozza. A protagonista diákok magánnyomozásai és kiszökései normasértésnek minősülnek, ami a horror bonyodalma. A Roxfort kifejezetten biztonságos helyszín (a varázsvilág legbiztonságosabb helyeként is emlegetik), hisz a rettegett Dumbledore őrzi, így az itt történő borzalmak nagyobb súllyal esnek latba, mint egy nyilvánvalóan veszélyes fantasy-küldetés esetében. A Roxfort területén a diákokra számos veszély leselkedik, ám a rémségek az opusok bonyodalmait leszámítva ritkák. A fantasy helyszínei veszélyesek, izgalmasak és rendkívüliek, míg a horror banális és biztonságos helyeken játszódik (slasherek kertvárosai, tinihorrorok iskolái), és a H.P. helyszínei az utóbbiak közé sorolhatók.

Nem csak a varázslóiskola, hanem a varázslóvilág is nevezhető biztonságosnak. A fantasy (különösen a high és a „kard és varázslat”) háborús időkben játszódik, a varázsvilágot új hatalom fenyegeti (Gyűrűk Ura), vagy zsarnok uralja (Conan, a barbár). A H.P.-ben Voldemort megöli a hős szüleit, ő viszont rögtön bosszút áll, mivel ellenfele csodás módon életét veszti, amikor megtámadja a csecsemő hőst. A varázsvilágban tehát béke van, egészen Voldemort visszatéréséig, ami csak a 4. opus végén következik be. Voldemort csak az 5. opus zárásakor fedi fel magát a varázslók előtt, és a 7.-ben indít nyílt háborút. A záró opusra jutunk el tehát abba a háborús szituációba, amelyben a fantasyk általában játszódnak, addig viszont béke és nyugalom honol a varázslóvilágban, mely apollóni rendet a horror zsánerére jellemző dionüszoszi monstruozitás fenyegeti ideiglenesen, de végül mindig visszaáll a korábbi rendszer, a világ megváltása csak a záró rész végén következik be. A normalitást fenyegető szörnyet mindig legyőzik, legyen szó Voldemort szolgáiról (pl. Mógus) vagy igazi szörnyekről (Voldemort kígyói). Az állapotok ugyan változnak a művek sorozat-jellegének megfelelően, de a törvények nem; a változás inkább negatív, mint pozitív irányú (vagyis progresszív fantasy helyett konzervatív horror-narratíváról van szó), hisz a 2-6. opus végén a hősök helyzete súlyosbodik (pl. Black, Dumbledore halála miatt).

Sok esetben konkrétan a horror helyszínei jelennek meg: a Roxfort gótikus kísértetkastély, és a finálék is borzongató helyeken játszódnak (pl. temető). Középkori varázsvilága alapján a H.P. lehetne high/történelmi fantasy, viszont a múlt itt nem a fantasy romantikus módján jelenik meg, sokkal inkább a horror erőszakos múltjaként (pl. középkori büntetések a Roxfortban, konzervatív antagonisták), vagy külsőség marad, hisz a diákok úgy szocializálnak, ahogy egy realista tinifilmben tennék.

Folytatása következik!