Aki e három közül leginkább az élettel akar foglalkozni, az megtakaríthat magának két órát, ha elblicceli az Azutánt. Aki megnézte, és nem akar túl sok időt eltölteni a filmről írt eszmefuttatások olvasgatásával, az meglátogathatja ezt a haiku-filmkritikusi oldalt. Ha pedig valakinek tényleg arra fájna a lelke, hogy megtudja, mi is van élet és halál között félúton, az továbbra is kölcsönözze inkább ki a tékából az Egyenesen át című opuszt. A többiek kedvéért térjünk rá a kritikára...

Marie Lelay francia tévériporter, amolyan felsőosztálybeli entellektuel, aki egy ázsiai cunamiban majdnem életét veszti. Érdeklődése ezután a túlvilág, és az arról szóló tudományos kutatások felé fordul. Marcus és Jason londoni munkásosztálybeli tizenéves ikrek. Nem elég, hogy anyjuk drogos, egyikőjük még egy közúti baleset áldozata is lesz, így az egyedül maradt félembernek új szüleivel és testvére hiányával is szembe kell néznie. George visszavonult médium San Franciscóban. A kamuzást másokra hagyja, neki tényleg (igaznak tűnő) látomásai vannak bárkivel kapcsolatban, akit kezével megérint, ám ezt a képességét nem áldásnak, hanem átoknak tartja, így egy szimpla gyári melóba és egy esti olasz szakácstanfolyamba menekül. Hogy a három karakter találkozni fog-e Londonban a finálé során, és George segít-e feldolgozni testvére halálát az ikersrácnak, és megtalálja-e magát azáltal, hogy találkozik a hasonló gondolkodású Marie-vel? Nem árulom el.

Roger Ebert kritikája szépen összegzi, miért szokás vagy lehet szeretni Eastwood filmjét. Többek közt, mert visszafogott, csendes és humánus; mert nem megy bele ezoterikus humbugokba és nyitva hagyja a tudományos (fejsérülés szolgáltatta) magyarázatot a látomások esetében, így kétértelmű marad a túlvilág létezésének kérdésére adott felelet; mert bátor, és valós traumatikus katasztrófákat sző történetébe; mert realisztikus, plauzibilisen szálazza össze a három történetet; mert nem követi a hollywoodi formulákat, nem erőszakol konfliktusokat szereplői életébe, és ezért nincs is „nagy megfejtés”.

Igaz, hogy a különleges, nehezen verbalizálható élmények rendre kikezdik a klasszikus narratívát, ettől függetlenül a politikai témájú filmjeiről (A királynő, Frost/Nixon) híres Peter Morgan scriptje korántsem eredeti. Divatot követ, csak éppen az európai (vagy európaias amerikai) filmekét, a többszálú, majd a végén összecsomózott narratívával bírókét (mint a Bábel, az Ütközések, A másik oldalon, vagy minden második Robert Altman-film), de bár ne tenné. Nyilván azért volt erre szükség, mert olyan univerzális témával, mint a halál (illetve a halálközeli élmény, a közeli rokon halálának feldolgozása) egy ember történetén keresztül nem lehet vagy nem érdemes foglalkozni, az Egyenesen át vagy a szintén hallgatag, ám sokkal izgalmasabb Túlvilág című Hirokazu Koreeda-film is csoportokat állít fókuszpontjába, ahol az egyéni sorsok puzzleként simulnak egymáshoz.

Az Azután viszont egy lerövidített minisorozatnak tűnik, az egyenként talán 40 percet kitevő sztorik nem csak kiszámíthatóan követik egymást, de önmagukban meglehetősen szegényesek, és egymásra olvasva sem húzzák alá, vagy mélyítik el kölcsönösen a másikat. Lehet, hogy a néző majd unalmasnak találja, hogy nincs konfliktus, a narratíva pedig sehová se tart (a Bábel, az Ütközések vagy minden második Altman-film megnézése után azért már sejtheti, hogy de igenis tart, oda, ahol összeérnek a történetek). Az értő néző meg majd nyílván értékeli a hollywoodi giccs elkerülését (mintha valaminek az elkerülése, a tagadása már önmagában pozitív érték volna), majd lát, nem csak néz, és pláne elgondolkodik majd azon, hogy mit is látott.

A film szerkezetével és alapvető elképzelésével való probléma egyszerűbb, mint maga a film: egyrészt Morgan mindegyik kultúrából a legtipikusabb társadalmi szegmenset választotta, és a hozzájuk kapcsolt konfliktus is ugyanilyen tipikus, ezért többnyire elcsépelt, kikövetkeztethető marad. Másrészt a filmnek valójában van főszereplője, nevezetesen George, akinek életében akad konfliktus is, plusz karaktere érdekes, és tisztességes amerikaihoz méltóan, a film végére még aktivizálódik is. Az ikerfiúk és a francia bemondó- és írónő története így inkább George sztorijának kibontakoztatását hátráltatja, amelyik azért nem kerüli el annyira a hollywoodi kliséket, hogy ne kerekedjen tökéletes happy end a végére az életigenlés álcája alatt, és ne szövődjön bele másfél szerelmi szál. De legalább ez utóbbi atipikusan, bájosan és szerethetően zajlik: az olaszkonyhán való, bekötött szemmel zajló ismerkedés az egyik legizgalmasabb és eredetibb közeledési kísérlet, amit utóbbi években vásznon láthattunk.

Igaz, cunamit és a londoni metróbeli robbantásokat sem láthattunk nagyjátékfilmben, és lehet, hogy ez akár nézőriasztó bátorságnak is számíthat, az viszont már pusztán esztétikai kérdés, hogy utóbbi katasztrófa nem ágyazódik bele a dramaturgiába, bármilyen más, hétköznapi eseménnyel behelyettesíthető lenne, következménye pláne nincs, így inkább öncélúan meredezik a történetben. Ahogy az is esztétikai kérdés, hogy Eastwoodék igenis állást foglalnak filmjükben a túlvilággal, vagy az „itteni” és „ottani” között félúton levő valamivel kapcsolatban, hiszen az összes szereplő „vízióját” ugyanolyan stilizációval, ugyanazokkal a CGI-effektekkel, színekkel és alakokkal ábrázolják. Magyarul, objektíve létezik, ha más nem, valami tudatműködés a halálon túl. Ezzel az állítással önmagában nehéz mit kezdeni, mást pedig nem nagyon mernek mondani, visszatáncolnak az elől, hogy a felvetés után bármit kezdjenek is a lehetőséggel. A túlvilág egy elmosódott CGI-effekt, és kész. Sőt, az elhunyt kissrác szerint olyan, mint egy klassz játék, akárki lehetsz, egyszerre több ember is. Csak szintet nem tudsz visszalépni.

Hogy a halállal (a halálfélelemről ne is beszéljünk) nem bíbelődik túl sokat a film, nem gond, csak a trailer után kissé csalódás. De mint minden halállal foglalkozó alkotás, beszélgetés, gondolat, ez is az életről szól, csak éppen a halál felől nézve. Ebbe már filozófusoknak vagy orvosoknak is beletört a gondolat-bicskája, Morgan történetei pedig megmaradnak annak a gondolatnak a sztoikus rezignáltságánál, hogy míg megbarátkozunk a halállal, vagy a gondolatával, bizony elvesztünk néhány dolgot, meg barátot, lehet, hogy piszok magányosak is leszünk, de aggódni nem kell, az élet szeretetéhez mindig vissza lehet térni.

Halállal élni bizony nem könnyű, erről mondani valami értelmeset viszont egyenesen nehéz, de pár filmnek (pl. Túlvilág, Puszta formalitás) sikerült legalább érdekesen csomagolni gondolat- és hangulatvilágát, az Azutánnak nem. Ettől még nem lesz rossz film, csupán langyos: a témafelvetése okán felkeltett elvárások súlya alatt roppan össze. De csak csendben, pátosz nélkül. Arra a fajta visszafogott, szolid függetlenfilmre hajaz, ami kedves, aranyos, de nem sok érzelmet kavar – mivel nem akar szenzációhajhász lenni, ezért inkább semmilyen. Igen, van benne kiváló és kiválóan visszafogott színészi játék, igen, humánus és ráadásként még szerethetően sztoikus is, de ha valaki azt ígéri, hogy az életről, a halálról, meg a kettő közti valamiről fog mesélni, akkor mindez édeskevés.

Azután (Hereafter)

Színes, amerikai filmdráma, 129 perc, 2010.

Rendező, producer, zeneszerző: Clint Eastwood

Forgatókönyvíró: Peter Morgan

Executive producer: Frank Marshall, Tim Moore, Peter Morgan, Steven Spielberg

Operatőr: Tom Stern

Szereplők: Matt Damon (George Lonegan), Cécile De France (Marie LeLay), Thierry Neuvic (Didier), Frankie McLaren (Marcus / Jason), George McLaren (Marcus / Jason)

Forgalmazó: Pro Video Film

Megjelenés dátuma: 2011.05.25.

Képarány: 16:9

Szinkron nyelv: magyar DD 5.1, cseh DD 5.1, angol DD 5.1

Felirat nyelv: magyar, román, izlandi, héber, görög, cseh, arab, angol

Extrák: Cunami - A katasztrófa megidézése, Az Azután helyszínei, A néma szereplők kiválasztása, Az Eastwood-élmény