bezár
 

zene

2011. 09. 09.
Búcsú a szférikus progresszivitástól
Yes: Fly From Here, 2011, Frontiers Records
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vajon mire gondolnak a nyugdíjas zenészóriások? Mit éreznek, amikor 90125-ször állnak színpadra? Van még kiírnivalójuk önmagukból? Vágyuk arra, hogy túllépjenek magukon, ambíció zenei énük újradefiniálására, vagy csak kényelmes-tisztes örömzenélni szeretnének, szépen-csendben, méltóságteljesen? Vajon álmodnak még elektronikus hangjegyekkel?
Nem egészen értem, hogy a Yes zenészei, a progresszív rockzene kvázi-szupersztárjai, millió eladott lemez és veretes renoméjuk több évtizedes stabilizálása után mit is akartak idei kiadványukkal? Vagyis azt hiszem, értem, csak az túl kevés, a sztori némiképp ellentmondásos, a végeredmény pedig nem igazolja a névhez méltatlan kerettörténetet.
 
Az egész az öregedéssel kezdődött. Igen, betegséggel, amiből Jon Anderson, a Yes ikonikus hangszál-csodája hosszú ideig nem tudott kilábalni. Se turné, se lemez, de utóbbi már úgyse jött az évtized eleje óta. Plusz az öregedés a hangszál-csodát is megfosztotta a szépen csengő, de kiérdemelt utótagtól. Anderson sose a kényelmes középtartományban mozgott, ahol az öregedéssel csak érhetne az orgánum, mint a jó bor; az ő több méter magas hangja mindig valahol a látható égbolt és a mennyország határán keringtek, néha követhetetlen távolságokban, de mégis mindig erőteljesen szurkálva a hallgató lelkét, transzcendálni, csak transzcendálni, mondogatta, miközben a folyamszerűen epikus, többtucat perces Yes-kompozíciók vallás, spiritualizmus és társai témáinak ölén vizslattak a tökéletes harmónia vezércsillaga alatt.
 
Yes – Roundabout (live)
 
De ez még a ’70-es évek rockzenei genezisének lázában volt, amikor még lehetett nagyot mondani irónia nélkül, amikor még a Yesnek muzikális identitása és stabil zenei körképe volt. A ’80-as évek őket is átformálták, annyira nem is bánták, már oszlottak is volna fel akkor, Anderson is lelépett, készült nélküle az akkori új lemez, a Drama, amely újra beindította a Yes akadozó karrierjét, ők pedig az elektronikus hangrögzítési eljárások pionírjai avatták magukat.

Közben a popzene szépen beszüremkedett szerzeményeikbe, együtt lépkedtek a korral. Így aztán a ’80-as évek elejétől kezdve már nem univerzumukból, másvilágokból facsarták ki harmóniáikat, amelyek grandiózusága gyakran zavarba ejtette mezei hallgatóját, fölébe nőtt, elemésztette – ez a káprázat ára, a határátlépésé… ezután már dráma volt, az ember és érzelmei, a magányos szív birtokosa, de még ezt is elegánsan tették: ha kellett, impozáns dinamikával, kurázsival és technikai parádéval.

Azóta viszont váltakozik a misztikus Yes-arc, hol a múltba réved, hol maira próbálja átfesteni profilját – legutóbb épp filmzenésre hangszerelte magát, élő nagyzenekarral, alkalomadtán politikai elkötelezettséggel (Magnification).
 
Yes – Yours Is No Disgrace (live)
 
Azóta viszont kirakták Andersont, nemes egyszerűséggel és egy-két évvel ezelőtt, aki járhatja saját vallásos útját, a Yes pedig továbblép, ha nélküle, hát nélküle, az Internet csodája pedig ezúttal mindössze az a szócsata, amit tisztes öregemberek üzengettek egymásnak a világhálón, zenei magazinokban, honlapokon keresztül.

Aki megvál ikonjától, akár zenei, akár személyes indokokból, annak nyilván ambíciói vannak, új zenét akar komponálni – hogy is állhatna egy ember a „magnifikáció” útjába? Ráadásul humorérzéke is akadt Chris Squire basszusgitárosnak és társainak: Anderson helyére azt a Benoit Davidet igazolták, aki korábban a közepesnél egy fokkal jobb AOR bandában (Mystery), no meg egy Yes-emlékzenekarban vokalizált.

Bizony, a tribute bandák korában mindenki helyettesíthető, örökös replika és másolódás – hasonmásokból sosem akadt hiány, még az „utánozhatatlan” Ozzy helyére is tucatszámmal jelentkeznének az identikus hangok.

Persze a vicc az, hogy az új Yes-lemez kapcsán elsősorban Benoitot érheti dicséret, aki befejezve az emlékzenekarosdit, nem akar Anderson-klón lenni, inkább folytatja az AOR-vonalat és biztonsági játékával kellemesen érzelmes melódiákat csöpögtet a számokba. Ám a dalok többségét ez sem menti: nincs patetikus tragédia, nem született rossz lemez, csak amolyan langymeleg, ami szépen elcsordogál egy napszítta vasárnap délutánon.
 
Yes – Owner of a Lonely Heart
 
Merthogy a folyamatosan változó Yes-tagság nem új dalokat komponált, hanem a múltjához nyúlt vissza, és előkapott egy, a ’80-as években, a Drama-érában élőben játszott, ám korongra nem rögzített szerzeményt.

Talán nem is véletlen Anderson menesztése: az ex-énekes ugyanis nyilvánvalóan nem akart hozzányúlni a hozzá semmilyen szinten nem kapcsolódó Drama-s dalokhoz, azokat élőben sem játszották, nemhogy végre lemezre vegyék a kb. húszperces, ám korántsem emészthetetlen, könnyedebb passzázsokra bontott Fly From Here c. opust. De a sztorinak még így sincs vége.
 
A Fly From Here ugyanis nem klasszikus Yes-dal. Az a Geoff Downes billentyűs és Trevor Horn producer-énekes jegyzi, akik a Draman működtek közre utoljára, csöpögtettek némi kreativitást és még több nemes egyszerűséget a Yes muzsikájába, majd ahogy az lenni szokott, távoztak. Horn ezúttal csupán producer, vokáljai csak a háttérben szólnak.

Downest viszont anno a Yestől szokatlanul játékos Into The Lens-t komponálta a Dramára – s a filmes tematikával most sem fukarkodik, a Life on a Film Set a 2011-es korong egyik legizgalmasabb darabja, szimpla, de hatékony lamentáció, a gyakori hajlításokkal operáló vokáldallamok is az Into The Lens zsenialitását idézik fel.
 
Yes – We Can Fly
 
Maga az öt tételes Fly From Here viszont nem idézi a korai epikák varázslatát: sem összetettségben, se dallamformálásban, sem atmoszférában – csupán egy kellemes, ám kissé elnyújtott, különálló tételeiben is megálló darab, amit vissza-visszatérő leitmotívumai tesznek elsősorban érdekessé. A záró Into The Storm a régivonalas Yes-rajongókat kenyerezheti le, dinamikája a ’70-es évekbe repít, az egymásra simuló melódiaívek is a klasszikus Yes-receptből repetáznak (talán nem véletlenül a klasszikus éra sztárbillentyűsének, Rick Wackmennek a fia, Oliver is betársult a dalszerzésbe), ráadásul a címadó dal főmotívumát is visszacsempészték a fináléban.

A maradék három dal - amely a kiadványt elválasztja a kislemez-hossztól, és elvileg legitimálná azt mint rendes Yes-sorlemezt -többnyire töltelékdal: a Solitaire a jelenleg az Asiaban munkálkodó Steve Howe akusztikus ujjgyakorlata, az Hour of Need egy háromperces, felejthető ballada, míg (a) The Man You Always Wanted Me to Be Squire szerzeménye, amelyben sajnos magához ragadja a mikrofont, bár basszusgitárja végre az előtérben dorombol, és végre egy kis tempót is csempésztek a sorok közé.
yes
A Fly From Here összességében áramvonalasra szabott, könnyen emészthető, pihent rockzene, amelyre a progresszív jelző csupán jó (vagy éppen rossz) indulattal ragasztható.

Anderson nélkül végre kiadhatták a majd’ 30 éves címadó dalt, a megvalósulás sztorija és a végeredmény viszont több mint ironikus – s mi a Yest korántsem az iróniájáért szerettük.

Amennyiben viszont a zenészek tényleg komolyan gondolják a jövőbeni közös alkotást és zenélést, csak az örök kérdés marad. hova tovább?
nyomtat

Szerzők

-- Soós Tamás --


További írások a rovatból

A 180-as Csoport című kötet bemutatója
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről
Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” koncertje a Müpában, 2023. október 26.
Dukay Barnabás és Szécsi Lőrinc művei Pécsen

Más művészeti ágakról

irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap
art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés