Azonban a film az impozáns alapötlet ellenére is saját vermébe esik: míg alig leplezett válságfilmként passzírozza a néző arcába tömör társadalomkritikáját, az univerzálissá növesztett hollywoodi időfilozófia csak egy újabb, bár az átlagosnál érdekesebb akciómozit eredményez.

Andrew Niccol hiába új-zélandi, és hiába tekinti magát – kompromisszumokra hajlandó – szerzőnek, mégis rendre ízig-vérig amerikai mítoszokkal dolgozik. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz: egy műfaji vagy kulturális mítoszt kritizál, miközben a másikat revízió nélkül játszatja újra. A Gattacában például az amerikai tökéletességmánia és versenykultúra lesz az, ami alkoholistává, önbizalomhiányossá vagy pszichológiai ronccsá degradálja az embereket – vele szemben viszont a felvett identitás toposza, és az alulról jött, álmodozó átlagember mítosza a legemberibb embert termeli ki ebben a disztópiában. A S1m0neban – amelyben egy Niccol-alteregó rendező, a hollywoodi stúdiórendszerben álmodozó művész egy digitális, tökéletes színésznőt kreál, és vele arat sikereket – nemcsak a sztárkultusz, a hírnév- és szenzációhajhászó attitűd, hanem a digitális és embertelen kultúra is a direktor céltáblájává válik. A csípős kritika viszont egy identitáscserés vígjáték formájában pereg le előttünk, ami profetikus hangütése ellenére is kiszámítható és közhelyes révbe ér. Niccol rendezései inkább papíron mutatnak jól (talán nem véletlen, hogy a Gattaca mellett legsikerültebb alkotása a Truman show forgatókönyve), a végeredmény pedig elgondolkodtató hatása ellenére is inkább hiányérzetet kelt.

A Lopott idővel sincs ez másképp: tipikus Niccol-film, annak minden előnyével és hátrányával. Főhőse Will Salas (Justin Timberlake), önérzetes munkásember, aki a gyárban mindig csak annyi időt keres, hogy napról napra tudjon élni. Amikor édesanyja, az időtőzsde kizsákmányoló mechanizmusainak áldozatul esve idő előtt elhalálozik, Salas úgy dönt, megdönti a rendszert. Ebben a világrendben 25 éves korukban indul el az emberek időórája, és innentől kezdve egész életük csak futás az időért: még egy szimpla buszút is halálos lehet, ha az időtőzsdén éppen felszálláskor emelik meg a kamatokat, és megy fel a buszjegy ára. A névtelen nagyváros, mint a való világ, időzónákra oszlik: a különböző időkerületek különböző gazdagságú lakosoknak vannak fenntartva, és a magasabb zónákba csak több évtized árán lehet eljutni. Azonban a világot irányító időmilliomosok is be vannak zárva saját zónájukba, ugyanis az időlopás csupán egy kézfogásba kerül: aki lenyomja szkanderben a másikat, az egyben az életidejét is elcsaklizza. A filmsztár külsejű, divatszalonokból menesztett időmilliomosok így testőr nélkül meg se mozdulnak, magukat izgalmaktól és élettapasztalattól mentes halhatatlanságra ítélik.

Salast egy olyan időmilliomos ajándékozza meg pár évszázaddal, aki megunta ezt az életnek csúfolt biztonsági játékot, és egy olyan elkényeztetett fruskával, nevezetesen Sylviával (Amanda Seyfried) kezdi el rombolni a rendszert, aki 26 évesként végre ki akar szabadulni az örök tinilétből. Logan futása-rajongó Bonnie és Clyde-ként kezdenek el időbankokat rabolni, és szétosztogatni az elrabolt éveket, miközben nemcsak a gettóbeli időmaffiózók, hanem az időrendész (Cillian Murphy) elől is menekülniük kell. Valójában mást se csinálnak, mint menekülnek, rohannak, azt viszont profin, Sylviának tűsarokban és miniszoknyában is megy, a kötelező szexjelenetet pedig kutyafuttában is lezavarják. A nagy rohanásban viszont a rendezőnek arra nem jut ideje, hogy a miértekre választ adjon, a dolgok állását tényként szögezi le, így az időfilozófiája is egy átlagthriller sekélyességi szintjén mozog. Ennél csak az a nagyobb baj, hogy a script rendületlenül hányja a logikai bukfenceket, és a klisék mellett se tud elmanőverezni (például hogy-hogy nem rabolják ki a szegények az időbankokat, ha senki nem őrzi őket?).

Míg Niccol ezúttal a kapitalizmus igazságtalanságát ostorozza a felszínen, addig a film végén beköszöntő utópia azt az esélyegyenlőséget állítaná vissza, ami az amerikai álom egyik alappillére (ahogy a Gattacában a tökéletes-selejt tengely, úgy most a gazdag-szegény kettőse alkotja az osztálytársadalmat, aminek nincs helye az amerikai álom égisze alatt). A direktor láthatóan válogatós az amerikai mítoszokkal szemben, ám többé-kevésbé inspiratív filmje most is gátlástalanul hódol be a hollywoodi idő- és világképnek, amit, halkan megjegyezhetjük, szintén a kapitalizmus logikája működtet. A színészek popikonok vagy sorozatsztárok (Alex Pettyfer, Olivia Wilde), kékszeműek vagy szőkék, akik a plázák időmilliomosait, a shoppingolókat vonzhatják be a multiplexekbe. Persze lehet, pont ez volt a cél, és ezért billent a film mérlege inkább a thriller-mechanizmus végtelenségig való kiaknázása, mintsem az elmélyültebb világábrázolás felé: csak annyi gondolatot fecskendezni a filmbe, ami még pont lecsúszhat a műkólával.

A Lopott idő azért bukhat el, mert az akciószálat kerülő, és inkább atmoszféra- és karakterépítéssel bíbelődő Gattaca, illetve eme film első félórája is egy komplexebb, elmélyültebb filmet ígért. Ugyanakkor a Lopott idő azért lepheti meg a nézőket, mert olyan gátlástalan szórakoztatás, amelynek kivételesen koncepciója is van. Hiába, hogy a főszereplő pár színészi alakítása csapnivaló (Timberlakenek továbbra is csak a rosszfiú karakterek állnak jól), hiába az akcióklisék, a gyorsan felskiccelt világkép és szabályai mégis végig fenntartják az izgalmakat. Még akkor is, ha a Lopott idő pont akkor pörög, amikor világrendjét, koncepcióját taglalja, és akkor fut üresjáraton, mikor magas fordulatszámon rohan az akciódús happy end felé.

Lopott idő (In Time)

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi/thriller, 101 perc, 2011.

Rendező és forgatókönyvíró: Andrew Niccol

Operatőr: Roger Deakins

Szereplők: Justin Timberlake (Will Salas), Amanda Seyfried (Sylvia Weis), Cillian Murphy (Raymond Leon), Olivia Wilde (Rachel Salas), Alex Pettyfer (Fortis)

Bemutató dátuma: 2011. október 27.

Forgalmazó: InterCom