irodalom
2012. 01. 22.
Túra a szakadékhoz
Csaplár Vilmos: A magyarok. Kalligram, Pozsony, 2011. 232 oldal, 2800 Ft
Már a provokatívnak szánt cím, és az alcím (Az államalapítástól a 2010-es választásokig) hangzatossága, nagyvonalúsága feltűnővé teszi Csaplár Vilmos új könyvét, A magyarokat.
Rátekintve a szerző több korábbi munkájára (esszében: A demokrácia álarc az ördög ábrázatán; Az Isten; regényként: Pénzt, de sokat!; Kurva vagyok; Zsidó vagyok Magyarországon; Igazságos Kádár János; Hitler lánya), a témaválasztás nyersessége, borítékolható feszültsége, illetve a közelmúlt iránt való fokozott érdeklődés nem okoz meglepetést.
A könyv azonban nem igazán mutat túl ezen a pillanatnyi, előzetes borzongáson. A legkínosabb talán az, hogy – valódi, zavarba ejtő, kemény mondatok híján – még provokációként sem erőteljes. Nem világos, hogy – az evidenciákon túl – mire is igyekszik rávilágítani, hol van a fókusza, milyenek a személyes közelítés tapasztalatai.
Jórészt olyan tájékoztató, ismeretterjesztő műfajok körül mozog, mint a turista útikönyv (ezt erősíti több ponton Csaplár – közös, előzetes tudást nem feltételező – steril hangja: „a kuruc háborúk (Thököly Imre, majd nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc vezetésével) néven ismert ellenállás” (22.); „Az egyik csatában a kozákok a magyarok Európa-szerte szabadsághősként ismert és kedvelt költőjét, Petőfi Sándort is megölték” (25.); „A tizenkilencedik századi nagy magyar költő, Arany János” (63.)), vagy a történelem tankönyv. Egyfajta gyorstalpaló jellege van ennek a túl könnyed gördülékenységnek.
Persze ez a retorika sem egyenletes, de még zavaróbb, hogy egyes pontokon az érvelés már indokolatlanul terjengős. Ennek legfeltűnőbb példája a Kádár-rendszer gazdaságpolitikáját tárgyaló szakasz (88–111.), amely szaktanulmányokat citálva lép bele strukturális kérdésekbe. E kitérőtől eltekintve a könyv nagy részére jellemző, hogy egy politizáló, baráti összejövetel által is levonható konzekvenciákat állít, amelyek mögé néha még az értelmiségi fanyalgás jellemző fordulatai is odahallhatók. (Több szempontból felületes és elfogult lehet a kínálkozó párhuzam, de talán mégis elmondható, hogy azok lesznek lelkes beszélgetőtársai A magyarok című szövegnek, akiknek kevés a türelmük, az idejük, az empátiájuk elmélyülni György Péter Apám helyett című – lenyűgöző – könyvében.)
Van azonban Csaplárnak néhány – a magyar történelemre rápróbálható – modellajánlata, amelyek izgalmasak is lehetnének, ha nem csíraállapotban halnának el. Az egyik ilyen az állampolgári passzivitás, nemtörődömség, felelőtlenség kérdése – tudniillik, hogy csak azoknak lehet a feje fölött (össze-vissza) dönteni, akik hagyják. (A Monarchia hozzászoktatta a magyarokat „ahhoz, hogy egyrészt gyarapodik, másrészt nem felelős a sorsát meghatározó feltételekért, tehát minden bajnak más az okozója, és oldja is meg más” (32.); „ha a behódoltakon elég hosszú ideig uralkodik valaki, és legalább behódoltként hagyja őket élni, a behódoltak berendezkednek.” (64.)). Ennek a kinyilvánítása szükséges, a probléma pedig – a könyv végkicsengését ismerve – aktuális, A magyarok azonban a szimpla rögzítésnél tovább nem nagyon kíván lépni és nem is léptethető.
Hasonlóan hamar, kidolgozatlanul fullad ki a XX. századi magyar politikai vezetők szerepükhöz való rituális viszonyulásának áttekintése. Horthy ezt nem volt képes átélni, így „a háborúból való kiugrási kísérlet szánalmas alibi cselekvéssé silányult” (34.). Az így megváltozott körülmények között Szálasi viszont nagyon is fogékony volt a rítusra, „olyan volt, mint egy rablógyilkos, aki a kivégzését úgy éli meg, mint áldozathozatalt azokért, akiket így kénytelen életben hagyni” (35.). Rákosi ilyen irányú leírása már homályos; Nagy Imre lesz a tétova, akit kiszemeltként csalogatnak bele a szerepbe (48.), rituálissá pedig az teszi, hogy nyugati típusú vezetőként viselkedik, ott, ahol ez lehetetlen (61.), valamint kivégzése által „a magyarok saját magukhoz való visszatalálásának egyelőre tragikus tartalmú szimbóluma” (62.) lesz. Az ’57-es május elseje „rítusának” Kádár Jánosa még kap némi figyelmet (ezt az epizódot a Tavaszi tárlat és a már emlegetett Apám helyett is részletesebben, pontosabban elemezte), további (és a jelenkori) figurákra Csaplár ilyen szögből azonban már nem néz rá, konklúzió nincs. A szabadság vagy rend dominanciájának korszakról korszakra történő különös váltakozásával hasonlóan rövidre zárva szembesülünk.
E néhány szempont következtetéseinek máig kiterjesztése helyett, a rendszerváltás utáni Magyarország jellemzése nem nélkülözi – még ha visszafogottan is – a konteók, háttéralkuk feltételezését, a szegény ember feje fölött zajló játszmák unalomig ismételt frázisát.
Csaplár a megosztottság (a könyvbe érdemi feszültséget erőszakolni akaró fogalom) okait a történelmi sémákba való beleragadásban, a köztük, árokból szakadékká tágult törésvonalak betemethetetlenségében látja. Ez, ebben a formában, az aktuális magyar belpolitikai állapotokra koncentrálva, legalább egy évtizede a napi (politikai) közbeszéd része (és A magyarok csaknem végig ezen a szinten áll meg). Itt mégis elmarad (pedig Csaplár, a könyv zárlatában különösen érezhetően, igyekszik rögzíteni sokat nem vállaló, mégis „esélyes” jóslatokat) olyan szimbolikusnak tűnő küszöbmondatok helyi értékének meghatározása, mint „A haza nem lehet ellenzékben”. A szerző, a zárásban, a sémákkal már nem rendelkező fiatalok sorsát is szűkre szabva, besorozva látja: „Fölnőttek az 1989 után születettek. A FIDESZ-KDNP rájuk és a korábbi fiataloknak arra a részére épít, akiknek a zsigereiben nem él vagy felejthető nyomot hagyott a séma.” (228.) De ezek a fiatalok – ahogy itt már céloztam erre – találhatnak hagyományt arra nézvést, hogy a sémák, hogyan hagyhatók figyelmen kívül; az ő szempontjukból: hogyan temethetők be ezek az árkok, szakadékok. A magyarokban viszonylag gyorsan lerendezett demokratikus ellenzék mozgalma és a szamizdat Beszélő egyszerre térnek ki olyan – a sémák szerint összeférhetetlen – kérdésekre, amelyekkel talán – a mából nézve – az (újra) egyetlen kiutat nyújtó nemzeti szabadelvűség programját körvonalazzák.
Csakhogy Csaplár nem kínál (nem pontosít, részletez) semmit, amire építeni, amiben kapaszkodni lehetne, de még azt sem siratja, amiről kénytelen lemondani. A távol – amerre elnéz – is csak az egyre borúsabb félhomályban csücsül.
A könyv azonban nem igazán mutat túl ezen a pillanatnyi, előzetes borzongáson. A legkínosabb talán az, hogy – valódi, zavarba ejtő, kemény mondatok híján – még provokációként sem erőteljes. Nem világos, hogy – az evidenciákon túl – mire is igyekszik rávilágítani, hol van a fókusza, milyenek a személyes közelítés tapasztalatai.
Jórészt olyan tájékoztató, ismeretterjesztő műfajok körül mozog, mint a turista útikönyv (ezt erősíti több ponton Csaplár – közös, előzetes tudást nem feltételező – steril hangja: „a kuruc háborúk (Thököly Imre, majd nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc vezetésével) néven ismert ellenállás” (22.); „Az egyik csatában a kozákok a magyarok Európa-szerte szabadsághősként ismert és kedvelt költőjét, Petőfi Sándort is megölték” (25.); „A tizenkilencedik századi nagy magyar költő, Arany János” (63.)), vagy a történelem tankönyv. Egyfajta gyorstalpaló jellege van ennek a túl könnyed gördülékenységnek.
Persze ez a retorika sem egyenletes, de még zavaróbb, hogy egyes pontokon az érvelés már indokolatlanul terjengős. Ennek legfeltűnőbb példája a Kádár-rendszer gazdaságpolitikáját tárgyaló szakasz (88–111.), amely szaktanulmányokat citálva lép bele strukturális kérdésekbe. E kitérőtől eltekintve a könyv nagy részére jellemző, hogy egy politizáló, baráti összejövetel által is levonható konzekvenciákat állít, amelyek mögé néha még az értelmiségi fanyalgás jellemző fordulatai is odahallhatók. (Több szempontból felületes és elfogult lehet a kínálkozó párhuzam, de talán mégis elmondható, hogy azok lesznek lelkes beszélgetőtársai A magyarok című szövegnek, akiknek kevés a türelmük, az idejük, az empátiájuk elmélyülni György Péter Apám helyett című – lenyűgöző – könyvében.)
Van azonban Csaplárnak néhány – a magyar történelemre rápróbálható – modellajánlata, amelyek izgalmasak is lehetnének, ha nem csíraállapotban halnának el. Az egyik ilyen az állampolgári passzivitás, nemtörődömség, felelőtlenség kérdése – tudniillik, hogy csak azoknak lehet a feje fölött (össze-vissza) dönteni, akik hagyják. (A Monarchia hozzászoktatta a magyarokat „ahhoz, hogy egyrészt gyarapodik, másrészt nem felelős a sorsát meghatározó feltételekért, tehát minden bajnak más az okozója, és oldja is meg más” (32.); „ha a behódoltakon elég hosszú ideig uralkodik valaki, és legalább behódoltként hagyja őket élni, a behódoltak berendezkednek.” (64.)). Ennek a kinyilvánítása szükséges, a probléma pedig – a könyv végkicsengését ismerve – aktuális, A magyarok azonban a szimpla rögzítésnél tovább nem nagyon kíván lépni és nem is léptethető.
Hasonlóan hamar, kidolgozatlanul fullad ki a XX. századi magyar politikai vezetők szerepükhöz való rituális viszonyulásának áttekintése. Horthy ezt nem volt képes átélni, így „a háborúból való kiugrási kísérlet szánalmas alibi cselekvéssé silányult” (34.). Az így megváltozott körülmények között Szálasi viszont nagyon is fogékony volt a rítusra, „olyan volt, mint egy rablógyilkos, aki a kivégzését úgy éli meg, mint áldozathozatalt azokért, akiket így kénytelen életben hagyni” (35.). Rákosi ilyen irányú leírása már homályos; Nagy Imre lesz a tétova, akit kiszemeltként csalogatnak bele a szerepbe (48.), rituálissá pedig az teszi, hogy nyugati típusú vezetőként viselkedik, ott, ahol ez lehetetlen (61.), valamint kivégzése által „a magyarok saját magukhoz való visszatalálásának egyelőre tragikus tartalmú szimbóluma” (62.) lesz. Az ’57-es május elseje „rítusának” Kádár Jánosa még kap némi figyelmet (ezt az epizódot a Tavaszi tárlat és a már emlegetett Apám helyett is részletesebben, pontosabban elemezte), további (és a jelenkori) figurákra Csaplár ilyen szögből azonban már nem néz rá, konklúzió nincs. A szabadság vagy rend dominanciájának korszakról korszakra történő különös váltakozásával hasonlóan rövidre zárva szembesülünk.
E néhány szempont következtetéseinek máig kiterjesztése helyett, a rendszerváltás utáni Magyarország jellemzése nem nélkülözi – még ha visszafogottan is – a konteók, háttéralkuk feltételezését, a szegény ember feje fölött zajló játszmák unalomig ismételt frázisát.
Csaplár a megosztottság (a könyvbe érdemi feszültséget erőszakolni akaró fogalom) okait a történelmi sémákba való beleragadásban, a köztük, árokból szakadékká tágult törésvonalak betemethetetlenségében látja. Ez, ebben a formában, az aktuális magyar belpolitikai állapotokra koncentrálva, legalább egy évtizede a napi (politikai) közbeszéd része (és A magyarok csaknem végig ezen a szinten áll meg). Itt mégis elmarad (pedig Csaplár, a könyv zárlatában különösen érezhetően, igyekszik rögzíteni sokat nem vállaló, mégis „esélyes” jóslatokat) olyan szimbolikusnak tűnő küszöbmondatok helyi értékének meghatározása, mint „A haza nem lehet ellenzékben”. A szerző, a zárásban, a sémákkal már nem rendelkező fiatalok sorsát is szűkre szabva, besorozva látja: „Fölnőttek az 1989 után születettek. A FIDESZ-KDNP rájuk és a korábbi fiataloknak arra a részére épít, akiknek a zsigereiben nem él vagy felejthető nyomot hagyott a séma.” (228.) De ezek a fiatalok – ahogy itt már céloztam erre – találhatnak hagyományt arra nézvést, hogy a sémák, hogyan hagyhatók figyelmen kívül; az ő szempontjukból: hogyan temethetők be ezek az árkok, szakadékok. A magyarokban viszonylag gyorsan lerendezett demokratikus ellenzék mozgalma és a szamizdat Beszélő egyszerre térnek ki olyan – a sémák szerint összeférhetetlen – kérdésekre, amelyekkel talán – a mából nézve – az (újra) egyetlen kiutat nyújtó nemzeti szabadelvűség programját körvonalazzák.
Csakhogy Csaplár nem kínál (nem pontosít, részletez) semmit, amire építeni, amiben kapaszkodni lehetne, de még azt sem siratja, amiről kénytelen lemondani. A távol – amerre elnéz – is csak az egyre borúsabb félhomályban csücsül.
Szerzők
-- Fehér Renátó --
További írások a rovatból
irodalom
Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége
