bezár
 

220VOLT

2012. 02. 22.
1952 – Anyám copfja
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
1952 – Anyám copfja Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyven éves. Kihúzom, mosolygok, 21 éves vagyok.

Anyám 1951 áprilisában copfba fonja a haját, és nem gondol arra, hogy négy év múlva kisfiút szül egy férfinak, aki hamarosan elhagyja, örökre. Nem gondol arra, hogy "kíméletlen emberharcos" lesz belőle, kétszeres Októberi Díjas(1), aki megízleli a magány és a kínhalál minden stációját. Nem tud semmit arról sem, hol és mikor él. Állnak Pista bátyával az oroszlámosi fényképész lencséje előtt, komoly, szinte szomorú tekintettel, varratott szövetzakóban, kihajtott nyakú, fehér ingben, szorosan egymás mellett, mint két reményvesztett Engel. Mutti derékig érő, koromfekete haja két copfba fonva, de csak a bal látszik, kifut lenn a fotóból. Nagyon szépek. Mit sem sejtenek még az eljövendő világ könnyed fazonigazításairól.

Pedig, zajlik az élet, nem is akárhogyan: szerveződik az "önigazgatású szocializmus", amikor ők, a két "deklasszált elem", már nem járhatnak gimnáziumba. Gizit cipésznek taníttatják, Pistát műszerésznek. Mutti majd kitör, Batya behajol – lesz még minden: kitüntetés, börtön, csupasz kavicsok az Adria partján. Keményen különbséget kell tenniük a jugoszláv to je život (ez az élet) és tvoj je život (tiéd az élet) között...

Sváb testvérek (Oroszlámos, 1951)

Nagyapám, Morloch Anton, sváb kőműves és parasztember, akit kitagadnak tehetős középgazda famíliájából, mert elveszi szegény nagyanyámat, a magyar Nagy Matildot. Évekig vándorol a Délvidéken, amíg a család utolsó előtti szálláshelyére, Oroszlámosra érkezik. Kevés földet vesz a Podlokány határban, és csendesen gazdálkodik. 1952-ben egy sváb, aki túlélte a partizánok boszniai lágerét, okosan teszi, ha meghúzza magát. Ezért a Tata és a Nagyi két gyermekükkel 1957-ig itt laknak, majd végleg Szabadkára települnek.

Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) akkoriban 3133 lakosú bánsági falu, a magyar-szerb-román hármashatár közelében. A fennmaradt legenda szerint az 1003 körül erre táborozó Csanád vezérnek álmában oroszlán jelent meg, innen származik a neve. Csanád a Marosváron talált görög apátot és tíz szerzetest itt telepítette le, és Szent György tiszteletére monostort alapított számukra. Mindenesetre, nyomorult egy hely, máig: szegénység, igénytelenség, világvége kocsma. Sem monyostor, sem oroszlány.

Nálunk nem volt "családi legendárium" – nem beszéltünk a múltról, életünket az évszakok változásai irányították. Nagyapáék tavasszal búzát és kukoricát vetettek, nyáron gyümölcsöt szedtek és árultak a piacon, ősszel szőlőt szüreteltek, bort élesztettek, télen sült krumplit meg ököt ettünk, és Tata felolvasta a Nagy Indiánkönyvet. Még Bibliánk sem volt, csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott, és 1889. április hó 17-től írták bele szálkás kézírással, fekete tintával a lakodalmak, születések és temetések évszámait. Ezért én most csak anyám hajáról tudok írni.

A színe fakó, és már régen nincs befonva, mire megismerem. Hetedikben elcsenem L’Oréal hajlakkját, és szigorúan oldalra választott sérómat, penge tetűsétánnyal, vastagon lefújom vele. Így megyek a Kizúr István Elemi Iskola tornatermébe, az első táncos délutánra, Olaszból hozott, harántcsíkos rövid ujjú ingemben, aminek plasztik cipzárját többen megcsodálják. A Led Zeppelin dübörög szalagos magnóról, megdöbbenek: nem ismerem ezt a zenét, nem tudok rokizni, nem tudom, de megmarad bennem egy érzés.

Mutti leérettségizik a szabadkai egészségügyi iskolában, munka mellett végzi nappalin a két évet. A lányosztály úgy dönt, hogy mindenki daueroltassa be a haját, és ugyanabban a bizsu nyakláncban fényképezkedjen a tablóra. Anyámat bosszantja a snassz és személytelen külső, de nincs más választása. Megbocsátó tekintettel néz 1971-be, pedig a fotó minőségi, és a hangulat, általában, derűs. Csak a frizura túl perfekt, és a fény eszméletlen.

Anyám tablóképe (Szabadka, 1971)

Hazautazok Pestről minden hónap végén, hozom a szennyes ruhát, viszem a kosztot. A második évet végzem a bölcsészkaron, és már nem mutatom meg az indexemet, mert a tanulmányi átlagom 4,57-ről 3,9-re esett vissza. Mutti nem kéri számon, csak elhiszi, amit mondok, amit hazudok. Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyven éves. Kihúzom, mosolygok, húsz éves vagyok.


Kevés a pénzünk, kell az egyetemre, ezért a Mutti aranyat csempész Triesztből. A banda vezetője Kis Zoli haverom nagymamája, aki minden vámost ismer. Zoli anyja, Ilona néni frizernő, maszek fodrászatot tart, eldugva a házuk udvarában. Számító, kikapós nőcske, aki nem szeret kockáztatni, de néhány olcsó, 14 karátos ékszerért cserébe hónapokig mossa, vágja, tupírozza anyám haját. Akkoriban a hidrogénszőke a divatos.

Anya ötvenévesen teljesen megőszül, de nem ez a legszörnyűbb. Rákot kap, a kemoterápia után kihullik a haja. Leoperálják a fél mellét, szinte teljesen kopasz. A barátnői parókákat ajándékoznak neki: van közöttük barnásszőke, szőkésbarna, vöröses. Egyik sem tetszik neki, nem szereti feltenni őket. Együtt kávézunk, megbeszéljük az utolsó onkológiai eredményeket. Kánikula van, próbálok vidám lenni. Vedd le, Mutti, azt a hülye parókát, úgysem látja senki – mondom neki. Megigazítja, és régi barátsággal rám nevet: Nem azért viselem, mert szégyellem, hanem mert növesztem. Hogy majd megint befonhassam...

Öröklöm a parókáit is, nincs szívem kidobni őket. Éveken át hurcolom, lakásról lakásra a négy túlélőt. Mit kezdjek velük? Már összecsomósodtak, színüket vesztették, semmire sem valók. Azután tavaly nyáron meghív egy szerb barátom Kéméndre, a művészeti fesztiváljára. Nincs ötletem, de jó lenne újra látni, olajos sligovicát iszogatni vele. Átutazzuk a Vajdaságot Marival, és az exjugó-angol-olasz társasággal bolond happeninget kerekítünk. Az Utolsó dadaista szimfóniában törött fülű nyúl vagyok, Mari meg mint Marilyn, valami csapzottszőke parókában a frufruját igazgatja...

Mari mint Marilyn (Odžaci, 2010)

Minden, ami vagy: a lelked, a szíved, az eszed, de főleg a tested időtlen történeteket hordoz magában. Ezért nincs mit vigyázz, mikor egyszer copfba fonod a hajad.


 LÁTSZATOK ÉS CSONTOK

Látszatok és csontok, megértésükre törekszem.
A hús csak látszat, a csont az igazi arkhe:
kemény csontjaid az igazán lényegesek,
mert elrejtve bár, de egyenesen tartanak.
Az izmok, szervek, vér- és ideghálók, a bőr, és végül
az álarc és viselkedés-smink – csak divatos gúnya;
mindig a kor piaca szerint változik.

Halhatatlan csontok.
Jelet hagysz rólunk a földben, fölöslegeset.
Csontjaidig értem volna.

(1979)


1 Októberi Díj (Oktobarska nagrada) = a jugoszláv Munka Érdemrend

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

220VOLT

1967 - az ördög tinnitusza 1967 - az ördög tinnitusza
Életrajzi töredék
220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)
220VOLT

Fűh #2 Fűh #2
Szívás > Paplak (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

irodalom

Civilizáció és zsigeri reakciók Civilizáció és zsigeri reakciók
Interjú Terézia Morával véletlenekről, önismeretről és arról, hogyan lesz mindebből irodalmi siker
art&design

Ne legyen diszkrét Ne legyen diszkrét
Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" / Reök-palota, Szeged
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
színház

Az ördög báránybőrt visel Az ördög báránybőrt visel
Az Ördög a Városmajori Szabadtéri Színpadon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés