bezár
 

film

2012. 10. 30.
Időn belül és kívül: Tíz éves a Tíz perc-szkeccspáros
Tíz perc: Trombita, Tíz perc: Cselló (2002)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Időn belül és kívül: Tíz éves a Tíz perc-szkeccspáros Habár idén egy évtizedes, jelen sorok papírra vetője a szkeccsfilmek non plus ultrájaként tekint rá (a kortárs füzérek közül talán a Kávé és cigaretta, és a The Hire című BMW-s promóció-sorozat érhet a nyomába). Gondolatok egy vízfodorként alakuló-formálódó absztrakcióról – a kreátorok szándékai szerint a Millennium beköszöntére reflektálva.
A nemzetközi csokor szellemi szülőatyja Nicolas McClintock producer, ő verbuvált tizenöt nemzetközileg respektált rendezőt, hogy mozgóképen fejtsék ki véleményüket az időről, emberekről, természetről, életről és halálról, sosem feledve a legelső komponenst – ha akarták, hát direkt, ha nem fűlött hozzá a foguk, hát indirekten ábrázolva, bár még így is akad közöttük művészlélek, aki fittyet hányt a megbízásra. Ekképpen lehet döntenie a recenzensnek: kinek melyik etűd válik be jobban, nevezetesen kinek melyik ad spirituális ajándékot, melyik értékelhetetlen experimentalizmust. Számomra az volt az elsődleges szempont, hogy a központi vállalás – röviden és velősen – "Ott Legyen": hogy tárgyiasulva-kimondva, avagy megfoghatatlanul-mélyből érkezve, az irreleváns. A magnak nem szabad sérülnie, ellenkező esetben dugába dől a munka, porig ég egy vár, ahogy tetszik, de mindenekelőtt: hitelét veszti egy izgalmas vállalás, ami, ha kihagyott ziccer, enyhe szomorúságot okoz a nézőnek. Beszélhetünk az elvontságról: ha vizuálisan, narratívan, az auditív szférában megragadjuk, isteni hatalmat tartunk szerzői kezünkben, a transzcendencia erejét. Elmulasztása sikerületlenség, hozzá nem értés, a filmnéző legdédelgetettebb vágyának tűzre vetése.


A Trombitában Hugh Masekela dél-afrikai trombitás zenéje az összekötő motívum – amint véget ér egy epizód, zöld vagy kék (megjegyzendő, pusztán ezek a pár másodperces képek is lebilincselő színvilággal bírnak) vízfelület vezet át a következőhöz, míg a Csellóban Claudio Bohórquez gordonkaművész dallamai készítenek fel a más-más tempóban és más-más autentikussággal szóló epigrammákra. Akadnak jobb, akadnak gyengébb mozgókép-költemények: véleményem szerint a Trombitában jóval több az emlékezetes, a Csellóban jószerivel egy-kettő, esetleg három, a többi mellémegy, vagy egy nemes szándékból eredő rossz végeredmény aláaknázza az egészet. 2002 derekán jött az első "ajándékdoboz" Cannes-ba, ez volt a Trombita, benne Aki Kaurismaki, Víctor Erice, Werner Herzog, Jim Jarmusch, Wim Wenders, Spike Lee és Kaige Chen mondandóival. Nagyrészt tartják magukat a lényeghez, mi több, a poétikával is csínján bánnak, ez óriási erőt kölcsönöz "előadásuknak". Kaurismaki hozza a hideg, édesbús, piagőzben, ételszagban, melankóliában fürdő hangulatot, a Kutya nem jut pokolra című dolgozat egy párját kereső férfiről szól, akit a vasúton alvás után szednek össze, majd rátalál cserzett arcú babájára, hogy aztán vonaton útra keljenek Szibériára. Jobb élet, mártózás a fagy delejében, boldogan élünk, míg meg nem halunk, ki tudja. Az állomás felé gyalogolva még kell eljegyzési gyűrű is, plusz a mélázó ritmus – Tarr Bélát idézve – különleges feszültséggel ruházza fel az eseményfolyamot, mi lesz, hogy lesz? "Néztem, megvan-e még a haza" – így, zárómondatként a férfi, hogy a film keserédes nyitott befejezésben csúcsosodjon ki. Ám a tortából sem Kaurismaki, sem a többiek nem hasítják ki a legnagyobb szeletet, ez tehetségüknél fogva vagy csúcsformájuk révén Víctor Erice és Jim Jarmusch reszortja lett.
 


Erice, a spanyol spirituális celluloid-mester (kis színes megjegyzés: a 2006-ban médiából érettségizőknek ezt a munkát vetítették) a színesből fekete-fehérré konvertált Életvonalban képekkel játszik, hangokkal kelt csodát, emberek életét mutatja be, akár egy versíró. Tíz perc 1940. június 28-ról egy spanyol faluban, Franco generalissimo regnálása idején, két nappal a kisfilmet jegyző Erice születése előtt. Egy újszülött hasi sérülésének vére szívvé változik, egy kisfiú órát rajzol a kezére és a kattogást hallgatja, mire a következő snittben egy kaszát fenő paraszt végzi dolgát. A kaszáló férfiak snittje önmagában egy olyan kép, amit kitehetünk a falra, egy öregasszony tésztát dagaszt, gyerekek utánozzák a motor hangját, míg egy autót kormányoznak – a kulcs: mozgást, életet adni a mozdulatlannak. Negyedóra sem telik el, majdnem némafilm sül ki a produktumból, vegytiszta spiritualizmus az úr – hiába hódít teret a fasizmus, az erről hírt adó újságcikket ellepi valami folyadék, mint bor a terítőt. (Erice most sem szándékozik politikus-szerző lenni.) Egy-egy pillanat jut csak a karakterekre, mégis többet megtudunk róluk, mint másról 2 óra alatt. Festészet felsőfokon, tíz perc, ahol elkeseredettség, halál, munka és remény fonódik össze egy epizodikus struktúrában. És közben mozog az óra, az idő mindenen rajta hagyja nyomát.

Jarmusch úgyszólván visszatér az ősforráshoz a Lakókocsi. Belső. Éjjel.-ben Fekete szeretője beszél valami semmiséget a reszelős hangú Tom Waits-nek a Törvénytől sújtva elején, a magyar-amerikai néni parancsolgatása és az amerikai hipster szlengje vegyül a Florida, a Paradicsomban. Fekete-fehér édesborúk ezek. A rövidfilm szintén. Itt az american independent cinema királynője, Chloe Sevigny a lakókocsijában vár a felvételre (Mit gondolnak, hány perce van?), de magánéleti gondokkal zargatják mobilon, bejön a fodrász is, kaját is hoznak neki – nincs idő relaxálni. A kosztümös filmet forgató névtelen művésznő arcára kiül minden emóció, a kvantumnyi nyugalom és terhes időhalmok okozta fáradtság összes jele. Szegény eszközök ezek, nincs robbanás, efféle, Jarmusch-tól sosem kap ilyet senki, mégis az arc, a testbeszéd akkorát szólnak, mint egy detonációval kezdődő akciófilm. Gazdag eszközök születnek.


Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Trombitában Herzog és Wenders önmagukhoz hűek, habár a régi önmaguk artisztikus bravúrjaitól már kicsit távol járnak. Ember vs. természet, őslakos-lét vs. modern brazil élet. A német hipnotikus-hallucinatorikus dimenzió-mester, a kultúrantropológia zászlóvivője egy az Amazonas mentén élő ismeretlen törzset, az urueukat mutatja be a Tízezer évet öregedve című opusában – a nép ezer évig kőkorszakban, fakorszakban élt (a nyilaikat így eszkábálták össze), a fémet hírből sem ismerték, jelképes is, amikor Tari, az egyik őslakos kezébe egy órát adnak. Nem tud vele mit kezdeni, csak mosolyogva nézi. Ott ül mellette a barátja, némi irónia vegyül a személyébe: "Moveis real" feliratú baseball-sapkában néz bele a kamerába. (Elvégre Herzog a maga eszközeivel a valóságot mimetizálja, ezúttal is így tesz.) 1981 volt a törzs számára a fordulópont, bekopogtatott a modern világ, tízezer évet öregedtek, a kultúrájukat is elkapta a változás szele. Fiaik már szívesebben beszélnek portugálul, a nagyvárosba húz a szívük, míg a törzs a kihalás szélén áll, Tari tuberkolózisban szenved. Ebben az etűdben nem hadakozik senki a legyőzhetetlen természettel, de a kultúrával foglalkozó Herzogtól nem intünk búcsút. (Aki mellesleg narrátorként kommentálja a látottakat.)

Ahogy a folyton útkereső Wenders-hősöktől sem búcsúzunk. Tizenkét mérföld Tronáig. Egy férfi súlyos beteg, így autózik a végeláthatatlan sivatagban, megelevenítve a kóborlásformát, John Ford Monument Valley-je látható a visszapillantó tükörben, amúgy a poros Amerika borítja el a képet, láttuk már A dolgok állásában, a Párizs, Texasban. Közben elmosódik a kép, a főhős egyre betegebb, vándorol és bolyong, lassan kiszenved, oda kell hát érni a legközelebbi kórházig. Majd egy fiatal lány felveszi, ellátják. És jön a csattanó: "Maga remek sofőr, Kate." "Egy hete kaptam meg a jogsimat." Kellett a bájos humor a végére.

Spike Lee és Kaige Chen viszont félreolvashatták, érhették mecénásaik szavait: az időt háttérbe szorítják, eltemetik, csak a játékidőre szorítkoznak. Lee a Meg lettünk lopva című fekete-fehér politikai eszmefuttatásban megőrzi stiláris húzásait (merev testtartású szereplő-bemutatás, beszélő fejek, dinamizmus), mégis, totálisan érdektelennek tűnik a 2000-es George Bush és Al Gore elnökviadal taglalása. (Rendben, a fekete öntudat rendezője "politizált" már Az utolsó éjjel tükörmonológjában is – ám csak azért, hogy az elrontott életével szembesülő, képzelt dührohamos főhősnek aztán egy nagy önismerő pofont adjon.) Sok a szereplő, túl sok az információ, de az idő kimerül annyiban, hogy tíz perc volt valaminek a korrigálására, mégsem történt meg, Al Gore, a nemzet messiása pedig sajnos hoppon maradt. Rövidfilmje érdes fém, taszít, nem csábít új érintésre. Chen-é is (Mélyre rejtett száz virág), de nem annyira, a hallucináló fiatalember és a pantomimszerűen mozgó bútorszállítók esete (felveszik a megrendelő attitűdjét) kedves komikummal van felvértezve, ám inkább a bolond fiatalember tudatára kacsint – erre a kisfilm-végi színpompás palota-vízió a legjobb példa.


Jöhet a feketeleves – aminek premierjét a tíz évvel ezelőtti velencei Mostrán tartották. A közvélemény is úgy harsogja, ebben a füzérben sokkal több a ballépés, mint az igazi művészi teljesítmény. Hatalmasat szóló auteur-tanulmányok helyett semmitmondó és/vagy giccses, unalmas, álintelligens rövid produkciók sorjáznak – míg a Trombitában hét nemzetközi hírű "mesemondó" bizonyíthatott, itt már nyolc, és többük enerváltsága miatt az időélmény immár nem felszabadító, mesei, varázslatos, mint az előző csokorban, hanem sokkal inkább lassúnak tűnik és untat – ezáltal a szemlélő befogadás-élménye is egy másik spektrumba esik. Persze, mondhatjuk, és itt is lehet ilyet állítani, minden rosszban van valami jó. A Csellóban Jirí Menzel (Egy pillanat - amiben egy árva szó nem hangzik el), Szabó István (Tíz perc múlva) és legfőképpen Michael Radford (Csillagfüggőség) tesznek ki magukért.

Menzel az 1994-ben elhunyt Rudolf Hrusinsky-ről készített lírai emlékfilmet, felölelve a színész fiatalkorát és öregkorát, az áttűnések, amelyben az idősödő színész arcai láthatók, frenetikusak, emiatt lehet írni, hogy a cseh rendező filmje erőre kap. Meglepő, vagy sem, de az utóbbi időben inkább lejtmenetben lévő Szabó villantott egy zseniális darabot önmagából: egy asszony (Bánsági Ildikó) várja haza a férjét (Máté Gábor), hogy megünnepeljék házassági évfordulójukat. Ám tíz perc alatt beüt a krach. Ha Herzog a természeten és kultúrán kívül a generációs különbségekre, Erice a mozdulatlan élet megfoghatatlan nüánszaira fektette a hangsúlyt, akkor Szabó az ún. worst case scenariót preferálja. A ház ura részegen jön haza, nekiesik a feleségének, végül a nő hasba szúrja a férfit. Előtte is zavartan készülődött a tortával, miegyebekkel, a történet végén már csak az idegsokk, és a boldog házasság régen volt szépségét megörökítő fotói maradnak hátra. És közben szól maga a szerző: a házaspár tévéjében Szabó István ad angol nyelvleckéket egy hölgynek. Sajátosan magyar mentalitás, sajnos ez a való világ.

Michael Radford még őt is maga mögé utasítja. Kozmikus gyönyörűséget árasztó drámájában egy asztronauta áll, aki egy űrutazás után hazatérve csupán 10 percet öregszik, míg kisfia legalább nyolcvanat. Felszáll az űrhajó, a fenti ismeretlenség porában kövek hevernek a földön, egy kisgyerek örömtelien szalad lassított felvételen, és az eseményeket Jocelyn Pook gyönyörű ambient zenéje, a Dionysus kíséri. Újra a Földön: Cecil, az űrhajós (Daniel Craig alakítja) rátalál fiára, aki legalább kilencven éves már – a pillanat, amikor a 35 éves apa megöleli vén gyermekét, könnyfakasztóan szép, kivált, amikor az atya arcán végigfolyik egy könnycsepp. Charles Simon, a fiú alakítója nem sokkal a szkeccsfilm bemutatója előtt halt meg – a most 007-esként sztárolt brit aktor érzelmei ettől még hitelesebbek. Balladai gyönyörűség. Az apának "mennie kell", a futurisztikus Londonban ő idegen, és csak a csillagok birodalmában élheti az életét, szintén magányosan. Atmoszférájában felfedezhetők a 2001: Űrodüsszeia és Az élet fája nyomai, ám Radford a sci-fi-t igyekszik csak jelzésszerűen elhelyezni a szüzsében, és rövid idő, kb. 5 perc alatt, az apa-fiú kapcsolatot, illetve az elidegenedés örök élményét realizálja, briliáns eredménnyel. A rövidfilm után aligha lehet mondani, hogy Daniel Craig rossz színész volna (az őt csücsörítéssel vádolók láttak már valaha csücsörítést?). Sőt, élete alakítását nyújtja. Hanglejtése tökéletes, végig nyugodt és visszafogott, arca kifejező, sírása rövid, de megindító – ezek felülmúlják az amúgy szintén kitűnő Casino Royale kínzásjelenetét, akcióba-thrillerbe-melodrámába ágyazott utolsó félidejét.


A többiek közül talán még Volker Schlöndorff A megvilágosodás című, Augustinus Vallomásokját citáló alkotása kerülgeti a jó osztályzatot, ám a szúnyog szemszögéből vett ontológiai jelenetsorok ("Mi az idő?") és a német család vakációja gondolatilag nem alkot egy egészet, még akkor sem, ha a művégi halál-párhuzam hellyel-közzel találóan fűzi össze a két történetsíkot, ez önmagában kevés az üdvösséghez. Bertolucci Víztörténete egész egyszerűen zavaros, giccses is, Godard esszéfilmje, Az idő sötétjében hiába árul el mindent, amit tud a dolgok végéről, kidolgozása abszolút jellegtelenné avatja, de ami a mélypontot jelentette számomra, az az angol "művész", Mike Figgis kamikaze-kisfilmje. Az időről bár nem esik teljesen kívül a megadott témán, DV-kamerás partizánfilmje érthetetlen, saját artisztikus kifejezésmódjába fulladó semmi, ami próbálná ugyan egy bérház lakóinak pillanatait feltérképezni, annyi minden összeér az osztott képmezős, hangvezérelt művészkedésében, hogy rövid időn belül elejtjük a fonalat, és beintünk az efféle kísérleti filmezésnek. Furcsa, mert e hasonló koncepció a Timecode-ban hibátlanul működött. És említessék meg Claire Denis filmje, a Nancy felé: beszélgetés a vonatúton, a film fekete-fehér, tömény álfilozófia és unalom. Olyan sztori, amit időn kívülinek hívok. Nem simul bele a gyönyörűségbe, azt meg végképp nem tudom rá mondani, hogy érdek nélkül tetszene.


 
Amire igaz ez utóbbi kanti kitétel, azt megadta Erice, Jarmusch, Radford és Szabó. Egy spanyol, egy amerikai, egy indiai-brit és egy magyar. Gondolkodás nem volt, pusztán kiválóan érvényesülő szenzualizmus és rácsodálkozás arra, amit a közember is úgy nevez: Idő.

Tíz perc: Trombita
(Ten Minutes Older: The Trumpet)
Színes,/ fekete-fehér, szinkronizált, finn-spanyol-német-amerikai-német-kínai filmdráma, 2002, 92 perc
Rendezték: Aki Kaurismaki, Víctor Erice, Werner Herzog, Jim Jarmusch, Wim Wenders, Spike Lee, Kaige Chen
Írták: Aki Kaurismaki, Víctor Erice, Werner Herzog, Jim Jarmusch, Wim Wenders, Tan Zhang
Zene: Paul Englishby
Operatőrök: Timo Salmien, Olli Varja, Ángel Luis Fernández, Vicente Ríos, Frederick Elmes, Phedon Papamichael, Chris Norr, Shu Yang
Vágók: Aki Kaurismaki, Julia Juaniz, Joe Bini, Jay Rabinowitz, Mathilde Bonnefoy, Barry Alexander Brown, Fang Li
Szereplők: Markku Peltolta, Ana Sofia Liano, Chloe Sevigny, Charles Esten, Yuanzheng Feng
Korhatár: 

Tíz perc: Cselló
(Ten Minutes Older: The Cello)
Színes/ fekete-fehér, szinkronizált, angol-német-francia filmdráma, 2002, 95 perc
Rendezték: Bernardo Bertolucci, Mike Figgis, Jirí Menzel, Szabó István, Claire Denis, Volker Schlöndorff, Michael Radford, Jean-Luc Godard
Írták: Bernardo Bertolucci, Mike Figgis, Jirí Menzel, Szabó István, Claire Denis, E. Max Frye (Szent Ágoston
Vallomások című könyve nyomán), Michael Radford, Anne-Marie Miéville
Zene: Brice Leboucq, Jocelyn Pook
Operatőrök: Fabio Cianchetti, Danny Cohen, Mike Figgis, Albert Kodagolian, Koltai Lajos, Tony Chapuis, Agnés Godard, Léo Mac Dougall, Lionel Perrin, Tilman Büttner, Andreas Höfer, Pascal Rabaud, Julien Hirsch
Vágók: Jacopo Quadri, Zdenek Patocka, Csákány Zsuzsa, Emmanuelle Pencalet, Peter Przygodda, Oli Weiss, Lucia Zuchetti
Szereplők: Valeria Bruni Tedeschi, Dominic West, Rudolf Hrusinksy, Bánsági Ildikó, Ana Samardzija, Mario Irrek, Daniel Craig
Korhatár: 



 
 
 
      
 
            
nyomtat

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Az HBO MAX Latin-Amerika készít filmet a denevéremberről

Más művészeti ágakról

Transzdiszciplináris Traumatudomány: Trauma Kortárs és Történeti Perspektívákon Keresztül címmel angol nyelvű, nemzetközi nyári egyetem a CEU budapesti kampuszán, 2022 július 11-16.
színház

Égnehéz a Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásában
Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés