Még ha villámcsapásként is jött a hír, hogy Molnár Levente kilépett – vagy kirúgták – a Csapdából, utólag azért belátható: valamit váltani kellett, hiszen hiába nő még mindig négyzetarányosan Lukácsék népszerűsége, az utóbbi sorlemezekből már hiányzott az a provokatív él, az a nyersesség, ami a Csapda védjegye volt valamikor. A technikai finomodás és a pengére állított hangszeres teljesítmények még nem mentették a dalokat – a rockzenészek nem feltétlenül akkor írnak jobb számokat, amikor egyre jobban zenélnek.

A Sidivel felálló Tankcsapda viszont jobban emlékeztetett régi önmagára, mint bármi, amit a TCS produkált az utóbbi években – míg tavaly egy profi szórakoztató intézményt láthattunk a Rock-Metal Színpadon, most végre újra egy pőre rockzenekar nyomta a punk & rollt annak a pár ezer magyarnak, aki véletlenül odatévedt a Nagyszínpadhoz.

 

A kortárs metál gitározást felfrissítő Zakk Wylde egyik legnagyobb honi rajongójának számító Sidi nem csak kiállásra hozott dögöt a zenekarba, a rasztás gitáros kezében a régi-új dalok is tökösebben dörrenek meg. Fémesebb íz, nyersebb sound járja át mind a laza, mind a keményvonalas Csapda-dalokat, ráadásul Sidiék az összhangot rövid idő alatt, de profin összekovácsolták, még ha improvizációnak még nincs is helye a megújult trióban.

A szett a mostani turnéprogramnak egy rövidített kiadása volt, amivel szintén a harapósabb dalokra és a klasszikus érára feküdtek rá. A megvágott setlist majdhogynem tökéletes volt, leselejtezték belőle a pehelykönnyű újkori slágereket (pl. Be vagyok rúgva, Nem kell semmi), helyettük például a modern metal riff-kölcsönzőjét látogató California Über Alles büntetett.

 

Az új dalok fazonírozása is azt mutatja, hogy a ’90-es évek közepének szellemisége lüktet jelenleg a trió fejében, zeneileg mind a Mi a fasz van?, mind a Hatalom nélküli rend egy Jönnek a férgek, Ember tervez kori ’Csapdát idéz. Más kérdés, hogy értelemből nem sokkal több szorult ezekbe a dalokba, mint mondjuk egy új Ákos-számba.

A Lukács üzenetközlési kényszerétől szenvedő dalduó azért élőben jobban feküdt, a Hatalom nélküli rend sablonriffje egész jól húzott, a Mi a fasz van? odamondogatását pedig az feledtette, hogy párba rendezték egy jóval egyszerűbb és jóval ütősebb dallal (Baj van!).

 

A játékidő rövid volt, Lukácsék nem is szaroztak túl sokat, rockzenekarhoz illően sorjázták elő régen nem játszott dalaikat. Volt hát (Welcome to the) Juggler, A négy, de a Szextárgyat vagy a Baj van-t is simán idesorolhatjuk. Talán mert a szokásosnál jobban meg volt húzva a keret, a látványt se erőltették annyira, nem nyomták a pirót orrba-szájba. A látvány úgyis inkább a rasztáját rázó, metál-pózokba merevedő Sidi volt...

 

Ha a két új dalban nem is, a koncerten legalább minimálisat kockáztatott a Csapda, és ez maximálisan bejött neki. Az elhagyott kortárs slágereket ritkán játszott darabokkal töltötték ki, és ott is inkább odavágtak, ahol máskor inkább (meg)hatni akartak. Az Örökké tart-ot például punk-verzióban játszották el: felgyorsították és szerethetőre butították az unalomig csépelt (de eredetileg sem izgalmas) lírájukat.

Lukács amúgy is szakadt-punkosra vette a figurát, néha még a rekedtes énektémái sztenderjéhez sem tartotta magát, és olyan felhányt károgásra emlékeztető hangok hagyták el a torkát, amit egy disznóbelező-kecskeimádó black metál banda sátánista énekese is elirigyelt volna.

 

Mire beesteledett, a külföldiek feltöltötték a hézagos sorokat, és a franciák és hollandok is ott buliztak a Csapda velős rock ’n rolljára – őket bizonyára az újkori ’Csapda szövegek sem zavarták, mert nem is tudják visszasírni a régi iróniát és nyelvi truvájokat.

Ám attól függetlenül, hogy Lukács mit gondol az anarchiáról vagy Magyarország jelenlegi helyzetéről, a lényeg mégiscsak az, hogy a Csapda tököt növesztett, és olajozottan működő szórakoztató intézmény helyett inkább egy egyszerű rockzenekarra emlékeztetett – ami ettől függetlenül vérprofin szórakoztatott.

Azt hiszem, minden Csapda-rajongónak legalább egy ilyen formát mutató Csapda jár.