Hogy a mélygarázsra emlékeztető Dürer Kertet csurig töltő rajongótábort meggyőzte (a) The Horrors, az még nem jelentett előre lefixált sikert a Sziget Nagyszínpadán – a brit rockerek ugyanis abban a délutáni műsorsávban igyekeztek hangulatot hevíteni, mint korábban (a) The Vaccines vagy a Glasvegas. Habár (a) The Horrors se garázsrock-, se horror-punk bandára nem hajaz, ez mégis jobban sikerült nekik, mint testvér-bandájuknak, a Vaccinesnak – az egyenfekete szerelésű horroristák legalább olyan vastag atmoszférát rétegeztek pár szám alatt egymásra, mint a szigetelőkre rárakódott hetes porréteg.

 

Mindezt gótos poszt-punkba oltott, szinti-vezérelt indie rockkal tették, amihez második (siker)lemezükről, a Primary Coloursról és a zenei érettségük bizonyítványaként értelmezett tavalyi Skyingról válogatták össze a dalokat. A debütáló Strange House-ról nem is érkezett szerzemény, pedig a Jack The Ripper vagy a Draw Japan fedőnevű nyers goth-punk pofonok valószínűleg pillanatok alatt felébresztették volna a másnaposságából éppen csak kikászálódott publikumot.

Faris Badwanékat azért így sem kellett félteni, hiszen hiába szabták némileg áramvonalasabbra az alapanyagot későbbi albumaikon, azért egy Changing The Rainben vagy You Saidben is inkább hangulatvilágot, mint dalokat vagy dallamokat építenek, így aztán végre egy többé-kevésbé slágermentes, üdítően zajos koncerten bólogathattunk az űrhideg billentyű-dallam vezényelte Who Can Say-re vagy a Mirror’s Image-re.

A Horrors persze a sláger-közeli képződményeit, úgymint az I Can See Through Yout, vagy a Still Life-ot is elővezette, ám a Nagyszínpadon azért biztos vendégnek számító giccsparádétól nem csak azért nem kellett tartanunk, mert Badwan mikrofonját kifejezetten alulkeverték, és így gótos baritonja ritkán bukkant a zajos gitárnyüstölés hangtengere fölé.

A Horrors zenéjébe – és főként Badwan hangszínébe – csodák csodájára, szorult valami a Doors dekadenciájából, így aztán a Sea Within Sea című majd’ 8 perces opusukba a kiábrándultságot sugalló énektémák mellett a gitárgerjesztés ugyanúgy belefért, mint az elszállva lebegő billentyűs alapozások.

Hogy (a) The Horrors produkciójától mégsem fogtunk padlót, mint a véleményformáló netes sajtó nagyobbik része, az legfőképp azon múlott, hogy a brit zenekar ugyanúgy hadilábon áll az eredetiséggel, mint a mostanság futó indie zenekarok többsége. A különbség csak annyi, hogy a Horrors sokkal elegánsabban, és egyfajta anti-mainstream attitűddel játssza a kaméleon szerepét; ráadásul legalább 3-4 éve nem akarja levedleni az ígéretes zenekar fedőnevű burkát.

A Szigetes bulival csak megerősítették pozíciójukat, de nem hiszem, hogy a következő nagylemezzel – ha csak nem aspirálnak keményebben az egyéni hangütésre – nívósabb kezdési időpontot sikerülne kiharcolniuk.

 

 

Bár az is igaz, hogy a Nagyszínpad beosztása nem igazán tükrözi a zeneiparban betöltött pozíciókat – így kerülhetett például a több éve kifutott Sum 41 majdnem főműsoridőbe, mivel a kanadai punk-rockerek a fesztivál évek óta erősődő nosztalgia-vonalát vastagították meg.

Az Offspring pár évvel ezelőtti matinébulija után a Sum 41 produkciója csupán annyival volt "gázosabb", hogy Dexter Hollandékkal ellentétben Deryck Whibley és társai sosem tartoztak a műfaj élvonalához – mostanra pedig nem csak elvesztették a másodvonalas pót-slágergyártók szerepét, de még ki is öregedtek abból. Az évek elúsztak, a számok viszont megmaradtak ugyanannak a bájosan naiv, leginkább az amerikai tinifilmek popcorn-feelingjét hordozó nyári üdítő-daloknak. Hogy ezekben mégis pezsgett az élet, arról elsősorban a hatalmas számban megjelent, és majd’ minden dalt teli torokból üvöltő (fél)részeg közönség, másodsorban pedig a ráncosodva is jó formát mutató Whibley tehetett.

 

Meg az, hogy a Sum 41 későbbi albumain nem túl éles, viszont hathatós műfajkorrekcióval bekeményítette az első két lemez popos-rapes punkját, és a kora esti koncerten olyan ütősebb dalokat is elővettek, mint pl. az alternatív metállal kacérkodó Scream Bloody Murder.

A Maiden-pólóban feszítő Sum 41 tagokról már régóta lehet tudni, hogy szeretik a klasszikus metál zenét, és ennek élőben is bizonyítékát adják – persze, kétélű fegyver a Motivationbe Reign In Bloodot szőni, mert az nem csak klasszikus, de klasszisokkal is jobb, mint bármelyik Sum 41 bulihimnusz, ám így a kanadaiak legalább akkor is fel tudják dobni a hangulatot egy We Will Rock You-val, ha már semmi nem segítene a közönségen.

 

Ha valamiből, akkor hangulatból viszont nem volt hiány a nézőtéren, bizony, Sopron az messze van (tavaly a VOLT-on volt Sum 41), és a külföldiek se látogatják, így aztán most mindenki elmerült a kamaszkori emlékeiben, miközben a Fatlipre vagy az In Too Deepre tombolt.

Pogó, vetkőző lányok, színpadra invitált rajongók, látványos ugrabugrálás – az összes klisé itt sorakozott, amivel rutinosabb bandák feltornásszák a kedélyeket, és Whibley bármilyen komolyan vagy komolytalanul is játszott rá az idiótaságra éggé meredő vörös hajával és sajátos grimaszaival – az egész mégis valahogy piszkosul szórakoztató volt.

Csak egy megveszekedett cinikus mondaná, hogy az élet értelmét ezen a laza (s)örömbulin fejtették meg, azonban tagadhatatlan: a Sum 41 a Nagyszínpad egyik legnépszerűbb koncertjét adta. És arról, hogy mindez inkább többé, mint kevésbé megérdemelt volt, nem csak az idén szürkébb felhozatal, hanem a zenekar is tehetett.

 

 

A Besh o droM viszont a várakozás ellenére sem töltötte meg a Világzenei Színpad előtti teret, ahol alig lézengtek pár százan, pedig egy direkt erre az alkalomra összeállított "Best of" show-val készült a világhírű világzene-zenekar.

Esetükben ez nem csak a program kicentizett összeállítását, hanem vendégénekesek sorát jelentette – hol együtt, hol külön-külön, de a Besh o droM mindhárom énekesnője megjelent a deszkákon, hogy igazán autentikussá tegye a főleg a korai albumokról kivonatolt népzenés mulatságot.

A balkáni és magyar népzenét összeboronáló Besh o droM leghírösebb és talán legjobb dalaira ropták színpadon és a Szigetes domb melletti téren egyaránt; igaz, a talán túl korai (?) 18.30-as időpontnak köszönhetően korántsem olyan sokan – a lustábbak csak a domboldalon napozva csujjogattak olyan bespeedezett világtánczenékre, mint a Megggyújtom a pipám, a Tortapapír, a Bivaly, vagy az Illés tribute lemezről ideollózott Amikon én még kissrác voltam.

 

A három énekesnő folyamatos le-fel vándorlása a színpadról viszont majd’ minden szám után kicsit megakasztotta a műsort, így a zenekar se tudta úgy egybefolyatni a dalait, hogy az egy folyamatos, egyórás fesztivál-táncoltató legyen.

Barcza Gergőék ettől függetlenül mindent beleadtak, akkor is, ha felpörgetett ritmusokról, vagy ha közönséghevítésről volt szó – és ha utóbbi nem is sikerült olyan fényesen, mint az elvárt lett volna, a koncertre maximum az panaszkodhat, aki eleve idegenkedik a Besh o droM zenei világától.

 

Az idei Sziget kétségkívül legellentmondásosabb koncertjét az ír folk-punk keresztapja, a nemrég eredeti énekesével, Shane MacGowannal újra összeboruló The Pogues adta. Hogy az írek táncdal-fesztiválja mélyre véste magát a szigetelők memóriájába, arról elsősorban nem egy híresen jó/rossz előadás, hanem az önmagát mélységesen alulmúló MacGowan tehet. Ugyanis vannak koncertek, amikor a zenén kívül a banda kultuszát építő plusz információk, az esztétikai megfontolásokon túl a "negyedik falat" lebontó tudás olyan érzelmi élménnyel ruházza fel a produkciót, amit egy flottul kivitelezett harmónia se tudna abszolválni.

 

Esetünkben a járulékos pluszt az a tény jelentette, hogy Shane MacGowan mára tökéletesen leépült – az énekelni abszolút nem, motyogni jóindulattal tudó énekes mellett Ozzy Osbourne akár beszédterapeutának is elmehetne.

Mindez azért nem (csak) negatív árnyalatokkal sötétítette be a zenei élményt, mert Shane kultuszához, legendájához szervesen hozzátartozik az önpusztító életmód, az egykor aktív alkoholizmus és drogfüggőség, amely még nagypapa-korba érve is elnyűhetetlen punkra stilizálja a gyermeteggé szelídült frontembert.

Ahogy például Lemmy whiskey-mániája vagy Ozzy évtizednyi kábulata hozzátartozik a zenészek mítoszához és esztétikailag pótolhatatlan felhangokkal toldja meg a befogadás folyamatát, úgy Shane esetében is a rocksztárokat megszégyenítő, underground lázadás mintapéldányává avatja az énekest. Persze, a végeredmény ambivalens, hisz nem egy elpusztíthatatlan Lemmy, hanem egy levitézlett áldozat az, aki előttünk állt ezen az estén – és nem létező énekteljesítményével ugyanannyira rontotta egy Streams of Whiskey élvezhetőségét, mint amennyire utánozhatatlanná, megfoghatatlanul ellentmondásossá is tette azt.

A Pogues nem lenne Pogues MacGowan nélkül – erről a távozása után kiadott, bukásnak ítélt, bár korántsem teljesen elhibázott két album is tanúskodik, amikről most a Tuesday Morningot énekelte el Spider Stacy.

Hogy az ő hangja sem sokkal jobb, mint Shane-é, az kissé keserű elégtétel lehetett a MacGowan-rajongóknak – az viszont már megédesítette a keserű sörökkel öblögető táncolók szájízét is, hogy a Pogues leginkább a korai punkos darabokat vezette elő a repertoárjából.

A buli üresjárat nélküli best of volt, ahova ír népdalok (The Irish Rover) ugyanúgy befértek, mint MacGowan által jegyzett korai gyöngyszemek (The Sick Bed of Cúchulainn, A Pair of Brown Eyes, Streams of Whiskey) – még akkor is, ha az egykori punkos lendület mára alábbhagyott. Ennek megfelelően a kései, világzenei hatásokkal fűszerezett munkák is helyet kaptak a műsorban, még ha inkább csak a klasszikusokra koncentrált a Pogues.

 

A Pogues bulija egy másfél órányi, őrületesen élvezetes ambivalencia volt – ambivalens, mint maga az vidám-melankolikus ír népzene; a megrendült-rekedten megszólaló Dirty Old Town, vagy a szomorkásan boldogító Fiesta emléke pedig jóval tovább fog ott kavarogni a Sziget-emlékezetében, mint bármelyik más zenekar polírozott, összeszedett produkciója.