Az Isten óvja Britanniát című moziepizódbanban a rendező-forgatókönyvíró Laurent Tirard szerzőtársával, Grégoire Vigneronnal az Asterix Britanniában és az Asterix és a normannok című albumokat gyúrja egybe a legújabb kaland érdekében, és bár vállalkozásukat nem koronázza felhőtlen siker, a végeredmény sokkal egységesebb, mint az egykor tucatnyi albumból összeillesztett első rész.

A szigetországi kaland – hasonlóan Asterix többi külföldi látogatásához –  a kulturális eltérésekből és furcsaságokból csinál viccet, amit történelmi áthallásokkal kerekít ki, most éppen az angolokat kiszemelve. Caesar a valóságban hiába foglalta el a szigetet, a viszontagságos körülményeknek köszönhetően az csak bő száz évvel később került római fennhatóság alá. Ezek a körülmények azonban René Goscinny és Albert Uderzo képregényében Asterixre és a gallokra korlátozódnak, a britek királynője ugyanis utolsó mentsvárként a gallokat hívja segítségül. Bár a kor történéseire is vannak nyilvánvaló célzások (pl.: Caesarra rászól a szenátus, vagyis pontosabban Luciusz Bürokráciusz, hogy túlköltekezik), ennél sokkal hangsúlyosabbak a jelenkorra utaló elemek (pl.: az angol gentleman képe csak azután alakult ki, hogy Angliának kordában kellett tartania a gyarmatait). A sorozatra egyébként is jellemző ez az anakronizmus, az új film azonban mintha minden eddiginél tovább menne, például London leginkább egy Flinstone-epizód miliőjére emlékeztet.

Az angol kulturális szokások kifigurázásánál sokkal kevésbé hangsúlyos a viking jelenlét. Ők a félelmet keresve érkeznek Britannia földjére, mert úgy gondolják, hogy a rómaiaktól lenne mit tanulniuk (tudniillik a vikingek nem ismerik a félelmet, a rómaiak ellenben nagyon gyáva népség hírében állnak). Természetesen itt is kortévesztésről van szó, de ami a mi szempontunkból fontosabb, hogy megjelenésük éppen elegendő alapot szolgáltat néhány Bud Spencer féle pofonhoz – ez ugye az Asterix-sorozat másik meghatározó humorforrása. Ugyancsak az Asterx és a normannok albumból maradt itt nekünk az egyik legfontosabb mellékszereplő, a beszédes nevű Kishippix – az Asterix képregények harmadik állandó humorforrását a vicceskedő nevek és szóviccek jelentik, amiből természetesen ezúttal is rengeteg akad, és amit a magyar fordítás gyakran rímekkel fejel meg. Az egyik legironikusabb az, amikor Caesar dühében kijelenti, hogy ha elpusztítja az angolok nyelvét, és annak furcsa mondatszerkezetét, jobb lesz az emberiségnek, miközben ő maga is folyamatosan angol szavakat használ.

A metroszexuális Kishippix a mai fiatalság karikatúrájaként jelenik meg, aki sokat ad a külsőségekre (pl.: "úgy fésültem a hajam, hogy úgy tűnjön, mintha kócos lenne"), de kevésbé bátor, és már nem érdekli a politika, az erőszak és a háború, csak a zene és a szerelem. A jellemfejlődés persze előre borítékolható.

Jó közönségfilm azonban általában már nem is létezik szerelmi szál nélkül, ezért a hősök a római és a viking hódítások közepette sem restek magánéleti bonyodalmakba keveredni. Asterix és Obelix barátsága meginog, és amíg Asterix a királynő (Catherine Deneuve már megint zseniális), Obelix pedig egy angol dadushoz fűz romantikus érzelmeket, addig Kishippix egy szerelmi háromszögbe keveredik. Elsőre talán kicsit sokat karol a film, a végén azonban mindenki megkapja, amit akar, és a fiatal fiú is beáll egy Beatlesre hajazó rockbandába, miközben az angolok nyugodtan elfogyasztják az ötórai teájukat.

Az Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát első nézésre egy kissé bugyuta mese gyerekeknek, már csak azért is, mert a díszleteken, az effekteken, de még a plakátokon is látszik – hogy a címszereplő újbóli leváltását ne is említsük, mert Edouard Baer azért remek Asterix –, hogy az alkotóknak a korábbiakhoz képest alacsonyabb költségvetésből kellett kigazdálkodniuk a legfrissebb opust.

Az Asterix képregények már fél évszázaddal ezelőtt kitalálták azt, amit a Toy Storyval (bár sokkal hangsúlyosabban inkább a Shrekkel) induló animációs filmáradat csak az ezredforduló környékén fedezett fel, miszerint a posztmodern utalások a felnőtt olvasók/nézők figyelmét is lekötik. Bár a gall-római ellentét nyilvánvaló analógia a globalizációnak kiszolgáltatott kultúrák veszélyeztetett helyzetére, ami ma minden korábbinál nyilvánvalóbb, a filmbe éppúgy nem kell efféle mélységet belelátni, mint a Shrekbe. De ha értetlenül állunk a francia képregénykultúra hallatlan népszerűsége előtt, akkor éppen az lehet rá az egyik válasz, hogy az Asterix-képregények szellemes, könnyed hangnemben fogalmazzák meg ezt az árnyalt kritikát. A filmekben azonban alighanem csak a csicsás felszín marad meg – ami szerencsénkre még így is elég szórakoztató tud lenni.

Asterix & Obelix: Isten óvja Britanniát
Astérix et Obélix: Au Service de Sa Majesté, 2012
Rendezte: Laurent Tirard
Forgatókönyv: Laurent Tirard & Grégoire Vigneron
Szereplők: Gérard Depardieu, Edouard Baer, Fabrice Luchini, Catherine Deneuve, Guillaume Gallienne, Vincent Lacoste, Valérie Lemercier, Jean Rochefort
Forgalmazza a Big Bang Media