Az érett svéd narancs íze / The Flower Kings – A38, 2012. október 23. / PRAE.HU

Persze, itthon is akadnak nívós progresszív rockzenekarok, még ha nagyítóval is kell kutakodni utánuk (After Crying, Perfect Symmetry, Stonehenge stb.), ám a rockzenei szempontból továbbra is trenddiktáló Svédországban még mindig gombamód szaporodnak a jobbnál jobb zenekarok.

Habár mostanság a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus, elszállós hangulatába belebolondult bandák futnak a leginkább (Graveyardtól Witchcraftig), a ’90-es években alakult progresszív rockzenekarok saját műfajukon belül máig etalonnak számítanak. Köztük is első a Roine Stolt énekes-gitáros szólózenekaraként indult, de azóta kreatív alkotói kollektívává bővült The Flower Kings, akik melódiadús, napfényes prog. rockjukban nagyjából a Yes, a Pink Floyd és a Genesis által körbehatárolt zenei univerzumot mentették át az új évezredbe.

De hogy kerül ide a narancs? Úgy, hogy az október végi, A38-as The Flower Kingsen ez volt a dress code: habár a csekély számban megjelenő publikum elfeledkezett Stolt felhívásáról, a zenekar tartotta magát az előzetes bejelentéshez, és színtiszta narancssárga öltözékben, narancssárga lufikkal felszerelkezve léptek színpadra.

A lufi-pattogtatással persze azt is jelezték, hogy nem The Wall-szintű, politikailag terhelt és monumentális konceptműre kell számítanunk – hiszen a Flower Kingsé a progresszív rock "feel good" zenéje, amelyben a harmónia és a szépség számít elsődleges értéknek. Ebből pedig a két órás buli minden egyes pillanatára jutott: a tökéletes összhangzattant produkáló zenekarnak nemcsak a kétszer-kettőnél jóval bonyolultabb zenei képletek frappáns előadását, hanem a zene és a közös zenélés örömét is tanítania kellene.
The Flower Kings

Szerencsére Stolték nem közhelyes konferálásokban, vagy elcsépelt hálálkodásban fejezték ki örömüket, hanem egy-egy oldalra, a zenésztársra megeresztett mosolyban, vagy egy-egy elmélyült tekintetben; a legjobban talán Tomas Bodin billentyűs tudott örülni a kis híján majdnem meghiúsult koncertnek (buszbaleset miatt késtek a svédek), aki a jobb oldal sötétjében megbújva, szinte végigugrálta a koncertet méretes szintetizátora mögött.

Neki oka volt rá, hiszen szólózási lehetőséget kapott a társaitól, amikor is előbb magasztos filmzenés légkört alapozott, hogy aztán a zenekari repertoárban stílusidegennek számító futurisztikus hangeffektekből szőjön hangulatszólót – míg az őt megelőző dob- és basszusgitár-szóló inkább a jazzbe mártott technikai truvájokra fókuszált.

Az idei Banks of Edenre igazolt, mindössze 23 éves Felix Lehrmann dobos igazoltan is e műfaj felől érkezett, így ez a húzás nem volt meglepő – ahogy az sem, hogy a kis dobcájg mögött nagyot alkotó ütőst a jó pár korosztállyal idősebb zenésztársai végig humorosan egrecíroztatták az előadás során.

The Flower Kings
Elsősorban a frontemberi szerepet betöltő Stolt humorizált, aki az énektémákból is tisztességes szeletet kanyarított ki magának – köszönhetően annak, hogy a Banks of Edenről mind a 23 perces Numbers, mind a For the Love of Gold és a záró Rising The Imperial elhangzott.

Habár a hangzás, aminek az instrumentumok egyensúlyát kellett volna megteremtenie, néhol túl vaskosra, és egyszerűen túl hangosra sikerült, a nem csak a lemezt, de a koncertet is megnyitó Numbers a maga eposzi hosszúságával és epikusan ívelt dallamaival megágyazott az egész estét belengő hangulatnak.

A fifikásan, játékosan pengetett basszusfutamok és a szívmelengető gitárszólók tengerében való alámerülés után a svédek aztán átengedték a terepet a katarzis-kereső énektémáknak. Hasse Froberg pedig nem fukarkodott velük: ebben a tekintetben az érzelemgazdag Stardust We Are magasztos, istentiszteletre emlékeztető atmoszférája jelentette a csúcspontot.

The Flower Kings
Ha viszont a pattogósabb ritmusú, progresszíven súlyozott rockzenét vesszük, akkor a 2001-es The Rainmaker első dala, a Last Minute On Earth, annak is nehézléptékű riffelése vitte a pálmát. Akik viszont azért jöttek Flower Kings bulira, hogy a technikai részletekben merüljenek el, azok a zenekar egyik leghíresebb opusa, a The Truth Will Set You Free során élhettek át orgazmikus perceket, amikor is minden fajta-féle progresszióból terül-terülj asztalkámat kínáltak Stolték, és mindegyik zenész megtornáztathatta az ujjait.

A dalválasztás is jól jelzi, hogy a lemezbemutató kötelező körei mellett igyekeztek néhány meglepetést és talán még több klasszikust csempészni a programba, hogy körültekintően, minden érából válogassanak, és a hard rockosabb dalaikat ugyanúgy felöleljék, mint a lírai, merengős balladákat is (Babylon). Ennek megfelelően néha rock ’n roll pózba feszültek, máskor úgy rátekeredtek a hangszereikre, hogy nem is lehetett kibogozni, éppen mit játszanak.

Eközben a hangulat végig az istenkereső, a világ szépségét megfestő szövegek mentén szerveződött: a The Flower Kings koncertje az egyszerű igazságok csarnoka volt, amely a lehető legbonyolultabb díszítésben pompázott.