Balagueró az a rendező, aki ha el is bukik, legalább próbálkozik: debütmunkája, A névtelen az egyik legjobb elbaltázott horrorfilm. A rákövetkező Darkness – A rettegés háza sem sokat javított a hibaszázalékon, a sztenderd klisékkel aládúcolt mű végül ugyanolyan zagyvaságba fulladt, mint a rendező előző filmje. Hogy ennek ellenére Balagueró mégis borzongató, éjsötét atmoszférát szivárogtatott művébe, azt mutatta, amilyen rossz író, olyan jó rendező. Ezért is volt üdvös, hogy a kortárs found footage-horrorok etalonjának minősíthető [REC]-filmekre már Paco Plazával társult – legújabb művében pedig egyenesen másra, Alberto Marinire bízta a forgatókönyvírást. Marini pedig fogta magát, és alaposan megrázta a pszichothriller-paneleket, hogy egy provokatív, elgondolkodtató, de mégis gyomorszaggatóan izgalmas történetet kerekítsen belőlük.

A téma a jó öreg voyeurizmus, a főhős pedig az évszázados felmenőkkel bíró pszichopata – César egy spanyol bérház portása, aki aprólékos precizitással figyeli a lakókat, jegyzetel, naplót vezet, és manipulálja őket, ha úgy tartja kedve. Sőt, egyik kiszemeltjét, az életvidám, szépséges Clarát egészen közelről, az ágya alól figyeli, és ha leszállt az éj, kloroformmal segít rá álmára, hogy szépen befészkelhesse magát kedvese mellé, és a boldog párkapcsolatban élők álmát aludhassa. Eleinte César olyan békésnek és szendén boldogtalannak tűnik, mint lelki kuzinja, Norman, a filmtörténet leghíresebb portása, ám ahogy pereg a történet, úgy César is egyre merészebb húzásokra ragadtatja magát azért, hogy megőrizze titkát, és növelje éjszakái élvezeti értékét.

Balagueróék ügyes húzása, ahogy már a prológban megkedveltetik a publikummal Césart, mivel főhősüket a hétköznapi emberek egzisztenciális problémáival ruházzák fel. Egyszerűen szólva: Césarnak az a baja, hogy boldogtalan, hogy nincs életcélja, hogy gondolatait csak a kórházban haldokló, beszédképtelen édesanyjával tudja megosztani. Hogy emberi kapcsolatai felületesek, hogy a szívélyesség mögött nincs tartalom, hogy ő hiába olyan menthetetlenül boldogtalan, mégis mindig mosolyognia kell, miközben ebben a problémamentes lakóházban mindenki csak vigyorog… Első körben Balagueró és Marini filmje a nyugati boldogságmítoszról hánt le pár üdvréteget: mintha inkább antihősünk felé húznánk, még akkor is, mikor kártékonyan sasszézik be mások privátszférájába, hiszen César csak egy hivatásos boldogságkereső, egy elveszett lélek. Csakhogy a mizantróp portásunknak van egy sokkal profánabb célja: hogy "letörölje azt a vigyort" Clara arcáról. Ha ő nem boldog, más se legyen az: ennek érdekében pedig a portások mindenhatóságát is beveti, és egyre durvább károkozásba kezd Clara lakásában.

A fekete komédia is ebből fakad: ahogy a film megpiszkálja a közfelfogást, ami a boldogságot tekinti az élet normális állapotának. Mintha César csak egy önjelölt felvilágosító-ember lenne, aki rá szeretné ébreszteni környezetét az élet elviselhetetlen nehézségér, persze kizárólag önös érdektől vezérelve. Marini és Balagueró pedig tovább provokál, hiszen a film azonosulásra csábít – és kényszerít, az intenzív szubjektivitás okán – Césarral, a roggyant lelkivilágú pszichológiai terroristával, miközben annak egzisztenciális nyomorból fakasztott motivációját egyre inkább sima pszichopatológiai indíttatássá simítja ki. Vagyis: ahogy halad előre a film, úgy apad a gondolati tőke, ami a felütésnél még nemcsak izgalmassá, hanem gondolatébresztővé is avatta a művet. Ám Balagueró a feszültségkeltés intenzitásából ekkor sem enged: művészien megkoreografált beállításai és kameramozgásai közben mindig a plafonon tartja az izgalomszintet – ennek csúcspontja, mikor a saját kábító-szerét beszippantó César ott ragad kiszemeltje lakásában, és másnap, a barátjával évődő Clara háta mögött kell kilopóznia a klausztrofób szituációból. Csont nélkül az utóbbi évek legtorokszorítóbb, idegőrlő jelenete, amikor fura mód az akkora már erős szimpátiavesztésen áteső antihősért szorítunk.

A kíméletlen hatásmechanizmussal megkomponált pszichothriller egy guillotine kérlelhetetlenségével gyűri maga alá nézőjét, és olyan izgalomfaktor mellett pörgeti cselekményét, hogy az bármelyik thriller-mesternek dicsőségére válna. Ám ahhoz, hogy instant klasszikusként méltassák – mint ahogy azt a szaksajtó nagyobbik hányada tette –, nem ártott volna a kijelölt témában mélyebbre szántani, kést döfni a boldogságkeresés mítoszába, és felfeszíteni felszínét, vagy alaposabban feltérképezni, mi hajtja a mítosz életére törő kiábrándultakat. Ettől függetlenül az Amíg alszol tökéletesen meghangszerelt műfajfilm, amit abszurd komédia feketít be – de csak gyengéden, hogy azért bármelyik spanyol bérház átlagos boldogságba merevedett lakójának lecsússzon a torkán.