Már maga a hangnem sincs a helyén: az Il Divót is jegyző, túlburjánzó vizuális stíljéről ismert Sorrentino kvázi két filmet metsz egymás mellé. Az egyik egy életunt, depresszióra hajlamos zenészről szóló, borult hangulatú víg- és végjáték, a másik pedig egy szürreális-egzisztencialista bosszúfilm. Már a felütés is kibújik az elvárások alól: a filmnek legalább 40 percbe telik felskiccelni vegetáriánus pizzát falatozó, Tesco-részvényekkel kereskedő, rajongói által nyaggatott és az átlagemberek által kinevetett főhősének portréját. A Robert Smith-esre (The Cure) fazonírozott Cheyenne (Sean Penn) egy magába fordult, mélabús figura: talán unatkozik, talán depressziós, de az biztos, hogy életcélját valamikor elhagyta, talán akkoriban, mikor két rajongója öngyilkos lett a depresszív dalszövegei hatására.

Sok itt a talán: Sorrentino leginkább utalásokkal, sejtetéssel operál, ám, mivel Cheyenne előszeretettel fogalmaz szentenciákban (ha éppen nem félbetört, értelmetlen mondatokat motyog szemébe lógó fekete haja alá), a film főbb érdeklődési köre könnyen belőhető. Cheyenne-nek ugyanaz a baja, mint A felesleges ember vagy A szerelem következményei főhőseinek: hogy telik az a rohadt idő, és hogy ez nem csak az ifjúság idealizmusát, de az értelmet és az életkedvet is kimossa az emberből. Ironikus, hogy Cheyenne mégis gyermeki szinten rekedt meg, a rocksztár-smink alatt kissé filozofikus, de szemtelenül naivan éldegélő ember rejlik, aki eddig elodázta a szembenézést élete relatíve nagyobb kérdéseivel. Mikor pedig a Helyben vagyunk átmegy Amerika fenséges tájain átívelő, szürreális road movie-ba, akkor a film szépen komótosan szembevezeti főhősét ezekkel a témákkal, és konfrontáltatja velük.

Természetesen minden a családi gyökereknél kezdődik: az Apa halála – akivel Cheyenne 30 éve nem beszélt – szolgáltatja az indokot, hogy útnak induljon unalomtól pangó dublini luxusvillájából New Yorkba, hogy ott a főállásban nácivadászként dolgozó Mordecai Midler indítsa el bosszúhadjáratra apja koncentrációs táborbeli fogva tartója ellen. A bosszúnarratíva azonban hamar átadja helyét az epizodikusan építkező road movie komótos cselekményvezetésének: miközben gurulós táskájával Cheyenne keresztülbaktat az Államokon, a pisztolyvásárlásnál fontosabb lesz a különböző excentrikus alakokkal folytatott, gyakorta melankolikus diskurzus. Habár a Holokauszt máig élő hatásainak taglalása során sok újat nem told hozzá a témához Sorrentino, ellenben megejtő érzékenységgel formálja meg a halál által megérintett karakterekeit. A náci tiszt volt feleségéből megkeseredett, férjét gyűlölő nyugdíjas tanárt farag, a lányából pedig önkéntes száműzetésben élő, magányos édesanyát, aki párját valószínűleg az iraki vagy afganisztáni háborúban vesztette el. Ekkor válik nyilvánvalóvá: Sorrentino tehetsége abban rejlik, hogy eltérő megvilágításba helyezze, szokatlan modorban tálalja az általa érintett gondolatokat és életérzéseket. Az élet apró abszurditásait nagyítja fel, és helyezi érdeklődési horizontjának homlokterébe. Ilyen a krimi-narratíva szimpla informátoraként funkcionáló Harry Dean Stanton karaktere, a gurulós táska feltalálója, vagy a Mordecai-figura, aki a nácivadászatra nem is annyira igazságszolgáltatásként, mintsem életformaként tekint (folytonos utazás, a múlt életben tartása, a hatalomgyakorlás eszköze, stb.).

Egyes karakterek és epizódok ennek ellenére néhol már öncélúnak hatnak, a fő csapásiránnyal csupán szimbolikus (?) kapcsolatot ápolnak (ld. a sivatagba utazó indiánt), ám a lassú kameramozgással megfestett képi világ gondoskodik arról, hogy mind a történetet, mind a borongós atmoszférát elemelje a valóságtól. Cheyenne utazása egyértelműen metaforikus-spirituális úttá válik, amely során mantraként ismételgetett mondata ("Itt valami nincs rendben") nemcsak létállapotára, hanem a film hangnemének különcségére is utal. Ebben a bizarr miliőben pedig megfér egymás mellett az elmúlás feletti "egzisztencialista" elmélkedés és a Jarmusch-féle, faarcú deadpan-humor is. Szóljon akármennyi búsongó, indie-beütésű dal a soundtracken, a Sean Penn-ségét hátrahagyó Sean Penn, valamint neves színésztársai frappánsan hozzák a Bill Murray-s Jarmusch-filmekből ismerős komikumot, és mindig egy-egy jól elhelyezett, iróniába mártott poénnal figyelmeztetik a nézőt, hogy se a filmet, se magát nem kell annyira komolyan vennie.

Ám a ritkán beköszönő, de éles humor, az abszurd légkört kiterjesztő színészi játék, a modorosan, de szokatlanul vezetett történet mellett mégiscsak a fennkölt képi világ a film legfőbb erénye – és ennek csak egy részletét alkotják az itt is megejtőre stilizált, végtelen amerikai síkságok. Luca Bigazzi körmönfont kameravezetése, szimbólumdús színvilága emlékeztetik a nézőt arra, hogy a film elsősorban vizuális művészet – a Helyben vagyunk képisége pedig Cheyenne odüsszeiájának makacs túlzásait is bocsánatos bűnné nyilvánítja. Egyéni szemléletmódú, provokatív rendező Sorrentino, aki most sem csinált tökéletes filmet – de gondolatébresztőt, érdekfeszítőt igen.