A Ponyvaregény óta Tarantinót fénymásoló gengsztervilágba hozott anno friss szemléletmódot McDonagh, aki ugyan megtartotta a nagydumás gengszterek piti verbális humorát, de melankolikus, költői atmoszférával és súlyos témákkal (halál, megváltás, megbocsájtás) dúsította a képletet. McDonagh egyenlő mértékben súlyozta az abszurd ír humort a fekete komédia álcája alatt meghúzódó, lételméleti kérdésfeltevésekkel, miközben már debütrendezésében is irigylésre méltó stílusérzékkel teremtett egyszerre kísérteties és festői képi világot. Habár látszólag A hét pszichopatában feláldozta a drámaiságot az önreflexív metahumor oltárán, valójában nem tett mást, mint ars poeticájának kifejtését öntötte vígjátéki formába.

Főszereplője így ezúttal nem egy elveszett, életválságba sodródott gengszter, hanem egy ihlethiánnyal küszködő forgatókönyvíró, Marty (Colin Farrell), aki egy "nem erőszakos" filmet akar készíteni 7 pszichopatáról. Legtöbbet Billy-vel (Sam Rockwell) és Hansszal (Christopher Walken) diskurál a filmtervéről, akik a hétköznapokban pitiáner kutyatolvajok, amúgy pedig maguk is gyakorló pszichopaták.

A hét pszichopata és a Si-cu eleinte széteső, majd egyre inkább felpörgő történetét az ő kutyarablásuk indítja be, ugyanis történetesen egy elmeroggyant gengszter dédelgetett si-cuját (innen az idióta magyar címválasztás) lopják el, ám a nyakörvi biléta figyelmeztetése ellenére ("Add vissza Charles Costellónak, vagy kurvára meghalsz!") sem térítik vissza a kutyust, így a mindenre elszánt bűnöző egészen a sivatag közepéig, és a kötelező leszámolás-jelenetig üldözi főhőseinket. Közben persze történik egy s más, Marty kétpercenként szembenéz íresen komoly alkoholizmusával, egy újsághirdetés okán különböző pszichopaták jelentkeznek be nála, hogy elmeséljék élettörténetüket, illetve Marty végül arra is rájön, hogy hiába a hollywoodi filmek pozitív reklámja, a pszichopaták mégsem olyan szórakoztatóak hosszútávon.
A film azonban nem is annyira a vászonra vitt történetről, mint inkább McDonagh szerzői hitvallásáról szól, továbbá arról, hogyan lendül túl a művész az alkotói válságon, hogyan tákolja össze filmjét különböző inspirációs forrásokból. A hét pszichopata és a Si-cuban McDonagh a szerzőiségét alkotó aspektusokat a három fő szereplőre osztja szét, majd eltúlozza a karaktereiket annyira, hogy külön-külön is harsányan szórakoztató balfékek lehessenek. A hollywoodi zsánerekhez vonzódó, ám azokat az abszurd realizmus talajáról újragondoló McDonagh mozijában Marty képviseli a hétköznapiságot, a történeteket a környezetéből elleső, majd a zsánerekbe mélyebb gondolatiságot csempésző írót, Billy pedig a kötelező hollywoodi műfajiságot. Mikor a félőrült Billy adja elő Marty "7 pszichopata" című forgatókönyvének az általa megálmodott befejezését, az összes akciófilmes klisé felsorakozik a fináléban a westernekből ismerős shoot-outtól kezdve a szétrobbanó fejeken keresztül a mellékszereplők kötelező, "drámai" haláláig. Billy-n keresztül McDonagh a hollywoodi műfajok iránt érzett ambivalenciáját jeleníti meg, hiszen az ír rendező eddigi két művében felhasználta, de egyben el is tolta magától a gengszterfilmes toposzokat. Második filmjének legütősebb poénjait is gyakran az amerikai filmeket és azok kliséit karikírozó beszólások és párbeszédek adják – habár a Tarantinót idéző gengszter-dumákból is akad elég, ám McDonagh humor-repeortoárja jóval szélesebb, és nem kímél semmit és senkit, a soviniszta nőábrázolástól az európai filmek akcióellenességéig minden terítékre kerül.

A realista Marty és a kalandcentrikus Billy mellett a vallásos Hans adja hozzá az utolsó színfoltot az összképhez, aki forgatókönyv-vázlatában az erőszakot humanizmusba átfordító McDonagh ars poeticáját is kivonatolja. McDonagh már rövidfilmjében, a Six Shooterben is egy pszichopata karaktert használt arra, hogy az élet (és a halál) abszurditását hangsúlyozza – az Erőszakikban pedig az elveihez mindenáron ragaszkodó gengszterfőnök, Harry jelleme segített neki abban, hogy a szűklátókörűség, a kérlelhetetlenség, az inflexibilitás őrületét megragadja. A céljuktól eltántoríthatatlan pszichopaták kényszeres cselekedeteiben McDonagh az emberi butaság és kisszerűség megnyilvánulásait láttatja, amely nem képes túlemelkedni saját korlátolt beidegződésein. Erre reflektál Hans kitalált története, amely az amerikaiak elleni bosszúhadjáratba kezdő vietnámi férfiból az elnyomás ellen lázadó buddhista szerzetest farag, aki értelmetlen öldöklés helyett végül az emberiségért tesz valamit – így többszörösen idézőjelezve, de az erőszakot humanizmusba fordító McDonagh hitvallását jeleníti meg.

Persze, a film szinte észrevétlenül, sormentén adagolja a gondolatait, és a szájbarágás helyett inkább azzal foglalatoskodik, hogy hülyére röhögtesse a filmvilágban jártas nézőjét önreflexív, intertextuális humorával. Nem csupán olyan fiktív pszichopata-történetekkel tűzdeli meg a sztoriját, amin az írók éppen agyalnak (ilyen a vietnámi-szál is, ami ráadásul több verzióban is felbukkan), de a Billy által feladott hirdetés okán "valós" pszichopatákat, és az ő garantáltan szürreális történeteiket (ld. Tom Waitset és a nyuszikat) is rácsatlakoztatja a főszálra. De mint egy alkotói válság leküzdéséről szóló, tisztességes önreflexív mozi, A hét pszichopata a készülőben lévő filmtervet és az általunk nézett filmet is egymásra tükrözteti. Így amikor Marty arról mesél, hogy az ő békés gengszterfilmjében a három barát csak kivonul a sivatagba és beszélget, McDonagh filmjében is ugyanezt látjuk: ám a nagy beszélgetés közepette, megelevenedik előttünk az idézőjelbe helyezett, Billy által megálmodott véres leszámolásjelenet. Ha ez kell nektek, hát tessék – mutat fityiszt McDonagh a műfaji elvárásoknak, miközben egyik kezével odarakja, a másikkal pedig kiveszi az erőszakot filmjéből.

A hét pszichopatának csak azt lehet a szemére vetni, hogy vegytiszta vígjáték, vagyis az Erőszakikban megbúvó, mélyérzelmű melankóliát elhagyja, és karaktereit egyértelmű karikatúrákká túlozza. Ám Christopher Walken jelenléte már önmagában elég ahhoz, hogy barázdált arcával tragédiát csempésszen a poénok közé: az ő családi kálváriája és életútja mégiscsak hoz némi drámai súlyt a filmbe. Habár nem egy Erőszakik, A hét pszichopata és a Si-cu az év egyik legjobb filmje, amiből ugyan lehet hiányolni a narratív truvájokon felüli komplexitást, ám vígjátékként mégis szemberöhögi az egész éves filmtermést. A legegyszerűbb, ha az Erőszakik visszasírása helyett mi is vele nevetünk.