bezár
 

irodalom

2013. 01. 08.
Jegyzetek arról, hogyan pukkant ki a lufi a budai polgár feje felett
Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Jegyzetek arról, hogyan pukkant ki a lufi a budai polgár feje felett "Nagyapám – éppen azért, mert valójában nincs miért könyvet írni róla – tökéletes archetípusa a századforduló szorgalmas polgárainak." Mégis mire föl ez a könyv? Gärtner-Kertész Tibor ugyan számos válasszal kecsegtet, de a válaszok csak akkor sejthetők, ha a kiegyezés körüli időktől egészen az 1925-ig történő események egymásba fűzését nem történelmi regénynek, de nem is családregénynek, hanem inkább egy meglebegtetett korrajznak tartjuk.
Ellenkező esetben csalódnunk kell, mert se valódi tudományos megalapozottsággal, se személyes, netán intim hangvétellel nem találkozunk. Gärtner könyvében valami egészen másról van szó, és ezt jobb, ha tudjuk, mert így olvasása más befogadói hozzáállást is igényel, mint az említett műfajok. Ezzel egyébként a művet nem teszi kevesebbé, csak szokatlanabbá.

Az író kemény és kitartó munkára kellett, hogy felkészüljön, amikor elhatározta, hogy mind a harmincévnyi "Pajzán Farsangot" (Ignotus használta a kifejezést az 1870-től a századfordulóig tartó békeidőkre), mind a Nagy Háborút, mind a trianoni békeszerződés utáni következményeket felölelje, hogy aztán anekdotákkal színesítse azt, amelyet már a történelemkönyvekből tudunk. A Nagyapám fegyvert rejteget valójában hivatkozások rengetege, melyben némi narrációval, időben és térben is csapong a szerző. A korabeli sajtó oldalairól (Est, Korunk, Huszadik Század, Arbeiter Zeitung, Az Ujság stb.), Freud tanulmányából, kiadatlan kéziratokból, naplókból és emlékiratokból, hadtörténeti könyvekből, nemzetgyűlési jegyzőkönyvekből kerülnek idézetek a lapokra. Mégsem lehet a könyvre mint tudományos munkára alapozni, mert a források kiválasztása önkényes, és az pedig, hogy az író mit tart számunkra fontos eseménynek, szintén teljesen szubjektív.

Na de ha ez mégis szépirodalom, akkor mi a helyzet a címszereplő nagyapával? Maga Gärtner többször utal rá a mű elején és közben is, hogy a munkája nem a felmenőjéről szól, noha még az ükapjára is említést tesz. A nagyapa inkább a Gärtner-család polgári származásának szimbóluma. Egy olyan családé, ahol már a dédapa is Kossuth-párti volt, azaz nem elégedett meg a kiegyezés nyújtotta lehetőségekkel, hanem egyenesen függetlenedni akart a Habsburgoktól. Egy, többnyire ellenzéki lapokat gyártó nyomdát alapított, amelyben a főnöknek még nem volt szégyen beállni a gépek mellé dolgozni.

A nagyapa katolikus, szabadelvű családban nőtt fel, és, ha a századforduló környékén van a budai polgárnak archetípusa, akkor az ő volt. Idilli, békeidőbeli, gondtalan életet vázol fel az író. A barátok és a család csónakdába és teniszezni jártak, politizáltak, de csak amolyan szalon-szinten. Jómódúak voltak ugyan, de kerülték a fényűzést, szakértelemmel és szorgalommal szerezték meg maguknak az anyagi biztonságot. Ezek pedig valóban nem üres sallangok, a szerző a "self-made" polgárokra Apponyi Albert szavaival hivatkozik: "Olyan családi légkörben nőttem fel, ahol a tiszta erkölcs, az erkölcsileg jó, magától értetődő, természetszerű dolognak tekintetett, és mint olyan érvényesült. A rossz pedig valami távol eső, inkább csak elméletben létező, néhány elvetemült vagy szerencsétlen embert érintő jelenségként szerepelt, ami minket nem is érinthet."

Nem csoda hát, hogy a burokban élő, már-már naivnak mondható polgár tragédiája akkor következik be, amikor megcsapja az országot az első világháború szele, polgárait a hadszíntérre sodorja, maláriássá teszi, és a végén a nagyapa – a kettészakadt, félig románok által megszállt országban – kénytelen az antant elől fegyvert rejtegetni, és ezzel megszűnik civilként létezni. Ennek a tragédiának az abszurditása húzódik végig a regény mögött, s az abszurd pedig a furcsaságokat, a komikus helyzeteket felvonultató anekdotákban jelenik meg (bepillantást nyerünk olyan jelentekbe, amikor az amúgy a központi hatalmak oldalán harcoló csehek a fronton átszöknek az oroszokhoz, vagy amikor a finom úriasszonyok alsóneműket varrnak a katonáknak, mert gatyahiány uralkodik a hadszíntéren).

Gärtner erről a derült égből villámcsapásnak tűnő történelmi fordulatról akarja bebizonyítani, hogy korántsem volt olyan hirtelen, mint amilyennek elsőre tűnik. Meg szeretné mutatni, hogy a jobb és baloldal kettészakadása, a világháború már akkor megjósolható volt, és már akkor komolyan kellett volna venni, amikor a nagyapáék még csak a pozsonyi csónakdában tengették nyári délutánjaikat. Ennek az alátámasztása azonban csak kisebb-nagyobb sikerrel jön össze. A regényt nem futtatja ki sehova, nincs igazi lezárása a történetnek, s talán a csapongó hivatkozások (például Freud elemzése Wilson elnökről) csak elterelik a figyelmet az igazi mondanivalóról.

 Gärtner egyszerre reflektál a magyar és a nemzetközi állapotokra

A dokumentumokra hivatkozott eseményeket ráadásul nehéz is követnie annak, aki kevésbé van tisztában a történelemmel. Az írói véna azért szerencsére ügyesen megoldja ezeket a buktatókat: a fejezeteknek ívük van, így a sok adat ellenére is lendületesek lehetnek. Talán a legideálisabb olvasói magatartás ebben az esetben a teljes passzivitás, a kritikai én mellőzése. Gärtner könyvéhez olyan befogadók kellenek, akik élvezik, hogy rájuk zúdul a súlyos infomráció-tömeg, hogy tobzódhatnak a csapongó anekdotákban, és nem reménykednek benne, hogy mindez majd világosan vezet valahova. Röviden: hagyni kell, hogy a 276 oldalas brainstorming elöntse a szívünket és az eszünket, hogy a végén megszülessen bennünk az érzés, és a felismerés, hogy milyen abszurd is volt ez a rövid huszadik század Magyarországon.

Elsőre a cím is rossz választásnak tűnik, hiszen jóval több mindenről van szó a könyvben, mint a nagyapa személyes történetéről - amelyet egyébként alig ismer az unoka –, azonban utólag mégis be kell ismerni, hogy jó döntés volt a felmenőt címbe foglalni. Mint kiderül, Gärtner számára, az egész ötven éves sztoriban majdnem a legabszurdabb, hogy a nagyapja, a békebeli budai polgár egy egész zászlóalj felfegyverzésére elegendő hadianyagot rejteget. A nagyapa egyszerre ürügy, hogy a szerző a múltról beszéljen, egyszerre szimbóluma egy végérvényesen megváltozott társadalmi rétegnek, és egyszerre kiskapu, mely feljogosíthatja arra, hogy az író szubjektívan válogasson a források között.

Nem pont olyan-e ez, mint amikor valakinek a nagyszülei fényképek láttán hosszas, de ízletes sztorizásba kezdenek?

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Csatlós Hanna --


További írások a rovatból

irodalom

Falcsik Mari: Szeptemberi tavasz és A téka Falcsik Mari: Szeptemberi tavasz és A téka
Megjelentek a Prae folyóirat Ragály-számában
irodalom

Szép remények Szép remények
Hamisítvány lehet az árverésre bocsátott, József Attilának tulajdonított kézirat
irodalom

Antal Balázs: térdeplő beszéd Antal Balázs: térdeplő beszéd
Vers a Prae folyóirat Ragály-számából
irodalom

Ókori mese az elviselhetetlen könnyűségről Ókori mese az elviselhetetlen könnyűségről
Mika Waltari: Szinuhe, Európa Könyvkiadó, 1978

Más művészeti ágakról

art&design

"A rajzolás főleg annak konfigurációja, amit látunk"
Paul Cézanne (1839-1906) rajzaiból és akvarelljeiből nyílik kiállítás nyáron a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA)
film

Berlinale – sztárok nélkül
Se sztárok se közönség, így kezdődik a Berlinale
art&design

Rejtőzködő kiállítóterek I. élőben és virtuálisan Rejtőzködő kiállítóterek I. élőben és virtuálisan
aqb, ProjectSpace – Mátrai Erik: „Ellipszisek”


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés