Eljött a világvége. A víz elmosta az otthonokat, az utakat, az állatokat, a barátokat. Csak a 6 éves Hushpuppy és apukája, Wink, valamint egy maroknyi elszánt, dacos délvidéki tartott ki az árvízsújtotta területen.

Valahol Délen járunk, mint utóbb kiderül, evakuációs területen, veszélyzónában. Egy komplett mikroközösség él itt, akik – ocsmánynak látván a modern civilizációt – abból kivonulva önálló kultúrát fejlesztettek ki, különbejáratú mitológiával, sajátos életszemlélettel és privát ünnepekkel. Ők évente nem csak egyszer mennek szabadságra, és többet ünnepelnek, mint a világ maradék része együttvéve, miközben arra készülnek, hogy a Nagy Víz elmossa településüket, a Fürdőkádat, és az életet újfent a Természet farkastörvényei rendszabályozzák.

A "világvége" pedig eljön, az ég zeng, a föld megindul, a kis Hushpuppy félve kúszik be vaslemezekből és ócskaságokból tákolt odújuk menedékébe. A messzi dél vadjai annak története, ahogy a 6 éves kislány menedékek (az apukája, a háza, a fantáziái) nélkül képessé válik szembenézni élettel, természettel és elmúlással. Hushpuppy egyébként is koraérett, de minimum különc kislány, akit a játékok helyett jobban izgat az élet meg a halál misztériuma. Édesapja pedig kihasználja ezt a fogékonyságot, és idejekorán elkezdi beleverni a túléléshez szükséges világszemléletet. Az állati határozottságot, a lokálpatrióta büszkeséget, a félelemnélküliséget. Hushpuppy-nak pedig különösen nehéz dolga van: számára még rejtély az élet, az állatok közötti kapcsolat, a kommunikáció, s így fantáziája kapva-kap azokon a meséken, amivel a település tanára és apja okítja. Elsősorban a nagy őstulokról, amely réges-régen még felzabálta a védtelen embergyermekeket, akik nem tudták ellátni és megvédeni magukat; másrészt pedig a kislány édesanyjáról, aki születése után lelépett, ám aki Wink elbeszélésében mégis csodásan szép, nőies, tovalibbenő szellemével nyomta rá bélyegét az életükre.

Zeitlin filmje pedig csakis ekként – Hushpuppy felnövéséről szóló meseként – működik; művészfilmként nem. Hiába hullámzik függetlenfilmes eleganciával a kamera, s időzik el epizodikus életszeleteken a cselekmény, ha tágabb allegóriaként kezeljük a filmet, óhatatlanul közhelyekbe, sztereotípiákba botlunk. Ha a film a modern élet elutasítását kívánná dicsőíteni, sekélyes és naiv lenne, hiszen nem kérdőjelezi meg a civilizációból való kivonulás létjogosultságát, értelmét, netán a felnőttek gyerekek iránti felelősségét. A kényelmes, ellustult posztmodern ember szentimentális utópiája lenne a mű, amelyben a gyárak füstje által szimbolizált civilizáció peremére kiköltöző emberek közelebb kerülnek a természethez, és egyszerűbb, de boldogabb életet élnek. Persze, Zeitlin néha ambivalens terepre téved, és felmerül a kérdés, vajon a fürdőkádbeli emberek azért isznak, mert folyton ünnepelnek, vagy azért alkoholisták, mert nincs más lehetőségük (amúgy is: honnan szerzik a sok ellátmányt, italt és cigarettát, ha a hatóságok nem is tudnak róluk?). De a rendező végeredményben csak évszázados déli sztereotípiákat rajzol filmjébe: a nagyzoló történeteket mesélő, alkoholista afro-amerikai apáét, akire minden bűne ellenére megváltás vár, vagy a szintén részeges, de életvidám vidékiekét, akik minden gondjuk-bajuk közepette is éjt-nappal dalolásznak. A túlzott egyszerűséget persze Hushpuppy perspektívája legitimálná, amin keresztül a néző is a kislánnyal együtt csodálkozik rá a világ dolgaira. Ám ahogy a film egészében, itt is a művészfilmes eszköztár zörren össze a mesemondás direktségével: Hushpuppy narrációja hol költői(nek szánt) mesterségességével, hol gyermeki naivitásával központozza a képeket, s egyszer elvesz, máskor hozzáad Quvenzhané Wallis elementáris alakításához
.
Hogy A messzi dél vadjai meseként állja meg a helyét, azt Wallis kitüntetett szerepe is hangsúlyozza: a moziból kilépő nézők valószínűleg nem arról fognak értekezni, hogy milyen megható allegóriát láttak a Katrina-hurrikán túlélőiről, hanem hogy milyen lenyűgözően erős alakítást nyújtott a cuki kis afro-amerikai lány a saját környezetét és kultúráját elfogadó és felölelő, s abból a legjobbat kihozó Hushpuppy-ként. Abból a környezetből és kultúrából, amiben a legősibb amerikai értékek (önállóság) és mítoszok (határvidék) elevenednek meg, és szabadságkoncepciója a pionírokét, természetfelfogása pedig távolról a transzcendentalistékát idézi Thoreau-tól Emersonig. S habár esztétikája az art-mozik műsorára tűzi A messzi dél vadjait, hangvétele, mondanivalója és érzelmes kísérőzenéje mindenki számára könnyen emészthetővé teszik Hushpuppy meséjét. Gyengébb jeleneteiben felszínes A messzi dél vadjai, ám jobb pillanataiban olyan, mint egy Sigur Rós zenemű: harmonikus, életigenlő és természetesen grandiózus.



A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild)