Jafar Panahi tehát nem jelenhetett meg, mint ahogy két éve sem, amikor a Berlinale zsűrijében vett volna részt. Filmjének színhelye nyílvánvalóan Panahi háza, az első, hosszan kitartott snitt a tengert, illetve a part egy szakaszát mutatja, az utcát, előtte pedig egy rácsot. Egy autó érkezik, egy férfit hozott csomagokkal, aki rövidesen benyit a házba, kinyitja utazótáskáját, melyből egy kutya bújik ki. Ő az író, aki elrejtőzik ebben az elég nagy épületben. Később a tévében látjuk, hogyan vernek kutyákat halálra, mert tisztátalan állat. Az író dolgozik, bolyong a szobák között, leborotválja a haját. Egy különös éjszaka feltűnik egy nő és egy férfi, egyszerűen csak benyitnak a zártnak hitt bejárati ajtón, a rendőrség elől keresnek búvóhelyet. A nő – aki állítólag öngyilkosságra hajlamos - ott marad, a férfi - aki álltólag a testvére – elmegy, és nem látjuk többé. Aztán a nő is eltűnik, az író, pedig értetlenül áll az eset előtt. Később megint visszatér, de nem csak ő jelenik meg, hanem a film rendezője, Jafar Panahi is. És ekkor kezd világossá válni, hogy fikció és valóság nem csak a filmben folyik egybe, hanem a valóságban is, amennyiben ennek van értelme. Az író, a megjelent Panahihoz képest ugyanannyira a fantázia világában jár, mint a lány az író számára, de közben mind a valóság részei, hiszen ott vannak a rendező mellett, és vállalják a titokban forgatott film elkészítését. Amikor Panahi a kamera előtt áll, az írót játszó Kamboziya Partovi veszi át a rendezést. Az egyik jelenetben egy iPhone-nal rekonstruálja a pár furcsa feltűnését, később látjuk ezt a felvételt, rajta a rendezővel és két stábtaggal.

A Pardé végül egy rendkívül önreflexív játékká válik arról, hogy milyen az, ha valaki nem léphet ki a házából, nem alkothat, és mit lehet tenni, amikor ezt mégis megpróbálja. Igaz, hogy Shirni Neshat zsűritag azt nyilatkozta, a filmet nem politikai szempontból értékelik majd, de nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges, mert ami a legerősebb benne, az a hatalmon áttörő rendezői akarat. Panahi és filmje tiszteletet vált ki, mely nem választható le magáról az alkotásról, rendezőjének helyzete művét teljesen átitatja, ezért képtelenség “csak" egy filmnek tekinteni.

Panahi ugyan nem lehetett jelen, ellenben először fordult elő. hogy Til Schweiger, akinek karrierje és szerepe a német filmgyártásban egészen eltérő véleményeket vált ki, először vesz részt a Berlinalén versenybe került alkotásban (igaz, nem rendezőként). Bár Fredrik Bond klip- és reklámfilmrendező első munkájától nem válunk rajongójává, The Necessery Death of Charlie Countryman című filmjéhez egészen érdekes színészgárdát toborzott össze: a főszerepben Shia LaBeouffel, aki mostanában Marilyn Manson vagy Lars von Trier segítségével próbál megszabadulni a Transformerektől, valamint Evan Rachel Wooddal, Mads Mikkelsennel, Rupert Grinttel, narrátorként pedig John Hurttel. Na és persze Schweigerrel. Tavaly februárban Matthias Glasner a Schnitt nevű filmes folyóiratban azt javasolta a német rendezőknek, hogy öt évre hagyjanak fel a filmkészítéssel. Kivétel: Fatih Akin, aki olyan dolgokról mesél, amikről csak ő tud, Dominik Graf, mert ő a legjobb, és Til Schweiger, mert neki legalább van közönsége. Egy olyan alkotóról van tehát szó, akinek filmjei kritikailag eléggé vitathatóak ugyan, ellenben képes sikeres lenni. Schweiger pedig megjelent a sajtókonferencián, amit a német újsagírók nagy tapssal és üdvözléssel fogadták.

Ez is megtörtént. A The Necessery Death of Charlie Countryman egyébként egy Bukarestben játszódó gengszteres romantikus film (a Budapesttel való keverés többször visszatér szerecsénkre, annyira, hogy állítólag az eredeti forgatókönyvben még Budapest állt, ám a rendezőt jobban megfogta Bukarest, micsoda kár). Bár Fredrik Bond debütálása megpróbál különleges lenni, végeredményben eléggé lapos marad.

A versenybe kerülés egyik újabb rejtélyes esete, de legalább elhozta Berlinbe LaBeouf-t, mint ahogy a Promised Land (Ígéret földje, r.: Gus Van Sant) Matt Damont, vagy a Side Effects (Mellékhatások, r.: Steven Soderbergh) Jude Law-t.


A sajtóvetítések hamarosan a végükhöz érnek, és az eddig látott alkotások között igazán átütő nem került a vászonra. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne láttam volna jó filmeket. Láttam, olyanokat, mint David Gordon Green Prince Avalanche-ét, vagy a román versenyfilmet, a Child’s Pose-t (Poziţia Copilului, r.: Călin Peter Netzer). És bár Guiseppe Tornatore új munkája, a The Best Offer (La migliore offerta, Berlinale Special Gala - nem versenyfilm) messze van a tökéletestől, a rendező stílusa és eleganciája, illetve Geoffrey Rush játéka mindenképpen emlékezetessé teszi.

De hogy melyik filmet tudnám elképzelni egy Arany Medvével, arra nem tudnék válaszolni. Megtette ezt egyébként a Berliner Zeitung, ami, némi statisztikát igénybe véve, kihozta a nyertest: a cikk szerzője, Jens Balzer (Der Sieger steht fest, február 12.) azt írja, soha nem nyert még film, aminek délután lett volna a sajtóvetítése, kiesnek az amerikai filmek is, a 150 percnél hosszabbak és a 85 percnél rövidebbek, német film akkor nyer, ha a főszereplő migrációs háttérrel rendelkezik, stb. A rövid kis írás szerint tehát a Gloria című film (r.: Sebastián Lelio, Chile/Sapnyolország) kapja a Medvét. Annyi biztos, hogy a kritikai visszhang nagyon pozitív. Én pedig elszalasztottam a sajtóvetítését...