A kiadvány legelejére Z. Varga Zoltán Bezeczky Gáborról írt nekrológja került (341–343.). Z. Varga így emlékezik: „[é]les esze, szerénysége, melankolikus alkata, lelkesedése, szkepszise és iróniája miatt gyakran gondoltam arra, hogy a nyugatiak valószínűleg így képzelik el a közép-európai értelmiségit. Persze ő, Közép-Európából nézve nem tekintette magát közép-európai értelmiséginek, egyszerűen csak értelmiséginek.”

A Műhely rovatban található Bárány Tibor-írás (344–357.) művészetfilozófiai jellegű, a művészi alkotásokhoz rendelt művészi érték és morális érték fogalmainak lehetséges viszonyrendszereire vonatkozó filozófiai álláspontokat mutat be. A morális érték fogalma sokféleképpen megközelíthető, figyelembe vehető például az alkotás befogadóra tett hatása, az alkotó személye és tettei, vagy akár a mű keletkezési körülményei, a fogalom leginkább elfogadott meghatározása viszont azt veszi alapul, hogy az adott műalkotás milyen módon ábrázolja tárgyát, és ebből adódóan milyen befogadói szereputasításokat hordoz magában. A művészi és morális érték kapcsolódásának lehetőségeire vonatkozó művészetfilozófiai álláspontok alapvetően lehetnek autonomisták vagy interakcionisták. Az autonomista nézet képviselői szerint egy műalkotás kétféle értéke egymástól függetlenül megállapítható, míg az interakcionisták a kétféle érték kapcsolatát feltételezik.

A szerző ismertet egy interakcionista érvet (illetve ennek két változatát), eszerint „a mű erkölcsi hibái (bizonyos esetekben vagy mindig) az alkotói szándék megvalósulásának ellenében hatnak: a nézők vagy az olvasók morális meggyőződéseik miatt nem képesek eleget tenni a műben foglalt befogadói szereputasításoknak – illetve nincs rá okuk, hogy eleget tegyenek ezeknek.”

Bárány az említett interakcionista okfejtés autonomista kritikáját is bemutatja, az autonomista érvelés szerint a műalkotásokban azonosított „morális »hibák« nem mint morális »hibák« okoznak művészi kudarcot, hanem mint a művek szándékolt hatásmechanizmusát akadályozó tényezők – azaz mint (formai és tartalmi) kompozíciós »hibák«.” A szerző elénk tár egy olyan filozófiai szempontot is, amely a mindkét álláspont képviselői által elfogadott előfelvetésekre hívja fel a figyelmet, a tanulmány végén pedig a művészi autonómia elfogadásának pozíciójából érvel az interakcionista álláspont mellett.

Szabó Gábor tanulmánya az Esterházy Péter Spionnovella és Spiró György Sajnálatos események című műveiben beazonosítható etikaképet tárja fel (358–365.). Az elemzés tárgyául választott két szöveg egyaránt az ötvenes évek Magyarországát jeleníti meg, a művek tárgyalást, vallatást, nyomozást visznek színre, etikai döntések lehetőségei sejlenek fel, miközben egyik irodalmi alkotás sem fogalmaz meg egyértelmű etikai bizonyosságot. Az Esterházy-mű esetében az ironikus, kedélyes hangnem vegyül nyelvkritikai belátások felszínre hozásával, Spiró alkotásában pedig az önismétlés gesztusát megmutató szövegkialakítás érvényesül a szöveg dokumentarista hangvételével együtt. Kéry Anna Lilla az anyaszerep ábrázolását vizsgálja két kortárs olasz regény (Michela Murgia Accabadora, illetve Donatella Di Pietrantonio A visszaadott lány című műveinek) interpretációja révén (366–375.). Az elemzés izgalmas módon érvényesíti az olasz társadalomelméleti és bölcseleti kontextust, a szimbolikus anya fogalmával ragadja meg a két könyv szereplőinek kapcsolatait.

A Tanulmány rovatban érhető el Józan Ildikó előző lapszámban közölt írásának második fele, mely a huszadik század első felének időszakában közreadott folyóiratok fordítókról, fordításokról szóló diskurzusait vizsgálja (376–393.). Míg az előző lapszámban olvasható szakasz a műfordítók és a szabók szakmájának hasonlóságait taglaló korabeli írásokat és a lapokban megjelentetett – a fordításközlés huszadik századi gyakorlatára rávilágító – szerkesztői üzeneteket vizsgálja, most a fordítót magánemberként ábrázoló szövegekről, illetve a viccek és a rejtvények fordításreprezentációiról tájékozódhatunk.

Azok az írások, amelyek a fordítót mint magánembert mutatják be – túl azon, hogy képet adnak a korabeli kulturális és társadalmi gyakorlatokról – „a fordítást megélhető tapasztalatként, a fordítói helyzetet közvetlenül is hozzáférhető gyakorlatként állítják az olvasók elé.”

A korszak lapjainak a fordítás tevékenységét megjelenítő viccei pedig sokszor a tükör- vagy a félrefordítások jelenségein, illetve a fordítók munkájának sebességén alapulnak. Az is rendszeres, hogy a viccek arra az előfeltevésre építenek, hogy a fordítás feljavítja az eredeti darabot, ezek mellett az a megállapítás is gyakori humorforrásként szolgál, hogy a rossz fordítás hatására az eredeti szerző is megfordul a sírjában. Szintén előfordul, hogy a fordítás fogalma az érthetővé tétel szinonimájaként a politikai kritika eszközeként bukkan fel. A keresztrejtvények fordítással kapcsolatos vonatkozásainak elemzései a tanulmány kifejezetten érdekes részét képezik, de emlékezetes a tanulmány által bemutatott, a Színházi Élet című lapban közölt matematikai feladvány is. Józan Ildikó munkájának izgalmas vonása az az aspektus, hogy úgy jár körbe egy irodalmi kérdést, úgy tárja fel a fordításhoz kötődő diskurzusrendszert, hogy nem feltétlenül kanonizált irodalmi szövegeket vizsgál.

Melhardt Gergő írása Térey János A Legkisebb Jégkorszak című verses regényét elemzi (394–409.), a szerző a Térey-szöveg társadalom-, politika- és ökológiaképének vizsgálata során a műben a reménytelenség jelenségének hangsúlyosságát azonosítja. Véleménye szerint Térey alkotása azt sugallja, hogy a működésképtelenségre, a társadalmi problémákra adható válasz kizárólag egyéni lehet. Melhardt kitér a regényben megjelenített, fiktív vagy a szövegen kívül is létező helyszínekre, illetve a szereplők és az elbeszélő helyzetét is boncolgatja. Rétfalvi P. Zsófia írása Borbély Szilárd irodalomtörténészi munkásságát vizsgálja (410–425.). A tanulmány főként a posztumusz megjelent „Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében” – Tanulmányok Csokonairól című kötet kapcsán mutatja be Borbély életrajzírási stratégiáját, összehasonlítva azt más kortárs életrajzírók munkásságával, miközben az életmű kapcsán szót ejt a költői és az irodalomtudósi pozíció kölcsönösségéről is. A lapszám Szemle rovatának recenziói közül Márjánovics Diána írása is Borbély Szilárd munkásságához kapcsolódik, Márjánovics a 2024-ben kiadott Körülírások: Tanulmányok Borbély Szilárd életművéről című többszerzős kötetet recenzeálja (438–443.). A kritika kiemeli a kötet írásainak újszerűségét, Márjánovics szerint „a tanulmányok túlnyomó része olyan aspektusokból közelít az életműhöz, amelyekre a korábbi kutatások nem vagy csak érintőlegesen tértek ki.”

Szintén a Szemle rovatban kapott helyet Szénási Zoltán kritikája, melyet Osztroluczky Sarolta Korszakmetszetek: A késő modernség és a közelmúlt magyar irodalmából című főként vers- és prózaelemzéseket tartalmazó könyvéről fogalmazott meg (426–431.). Szénási véleménye szerint a korszakokra vonatkozó (a kötetcímben is megmutatkozó) bizonytalanságok és a kimaradó, viszont kanonizált nevek miatt Osztroluczky munkáját érdemesebb monográfia helyett inkább tanulmánykötetként olvasni. Szénás azonban annak a véleményének is hangot ad, hogy szerinte „Osztroluczky nemcsak használja az örökölt és átsajátított értekezői nyelvet, de kreatív módon igyekszik annak gazdagítására is.” Dobó Gábor recenziója a periodikakutatás újabb fejleményeit felvonultató Szerzők, lapok – kiadók című konferenciakötetről szól (432–437.). A recenzió szerzője, miközben méltatja a „gondosan szerkesztett” tanulmánykötet számos erényét, kifejti, hogy a könyvből hiányolja a tanulságok áttekintésének szándékát. Török Lajos Detektívtörténet és szocializmus: Fejezetek a Kádár-kori bűnügyi irodalom történetéből című kötetéről Deczki Sarolta meglátásait olvashatjuk (444–448.), Deczki szerint Török egyébként „hiánypótló” munkája még hagy feladatokat a krimikutatásra.

A recenzens a könyv a Kádár-korszak a rendszert igazoló, bűnügyi történeteire vonatkozó fejezete kapcsán ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy véleménye szerint hálásak lehetünk Töröknek, hiszen „[n]agy szolgálat ez tőle, hogy fellelte és feldolgozta ezeket a füzeteket, már csak azért is, mert másnak vélhetően már nem kell, legalábbis nem hozta meg az olvasó kedvét hozzájuk.”

Írásomat zárva abbéli reményemet szeretném kifejezni, hogy folyóiratszemlém viszont meghozta a kedvet a Literatura új lapszámába került írások olvasásához. A Literatura most bemutatott, legfrissebb száma a többihez hasonlóan elérhető online is.