Az előadás két órája után az ember nem fárad, hanem hiányérzete támad, nem tapsolni akar a néző, hanem kérni: meséljen még. 

Az est nyitánya: az apával indul. Csákányi László, a kivetítőn. Egy mondat, amely inkább szakmai útravaló, mint emlék: „ha az embernek van egy gyereke… aki jó.” A mondat súlya végig ott marad a levegőben, mint színházi öltözőben a púder.

Csákányi Eszter pályaindítása nem volt kegyes. A balettintézetben „lemackózták” (a szó önmagában is színháztörténeti dokumentum), a főiskolán „alkatilag alkalmatlannak” ítélte a felvételi bizottság egyik tagja. Az efféle diagnózisok rendszerint két dolgot eredményeznek: pályaelhagyást vagy dacos kitartást. Csákányi az utóbbit választotta, szerencse, hogy nem volt jobb ötlete.

A Nemzeti Színház Stúdiójában kezdett, ahonnét Kaposvárra került Zsámbéki Gábor, majd Babarczy László vezette összezárt, színháztörténeti epizódot építő társulatba, amely ma már inkább legenda, mint gyakorlat, és e legendának ő is egy éptőtéglája volt. Keserédesen emlékszik a helyre, ahol színésszé vált, és ami fontosabb, ez idő alatt megtanult jelen lenni. Itt ragyoghatott ki a kórusból és léphetett a színpad elejére és közepére, de lassan meggyengült a kötőerő, ahogy lenni szokott: a közösség repedezni kezdett, a szerepek fogyatkoztak, a lelkesedés kifáradt. A történet nem tragikus, csak ismerős. 

Elszerződött a Katona József Színházhoz. Itt is sorra kapta a színészpróbáló feladatokat, velük együtt fogadta a szakmai elismeréseket, de ez a hely is szűkké vált, a Krétaközhöz igazolt, mert Schilling Árpád Arkagyina szerepét kínálta a Sirályban. Arkagyina – egy szerep, amelyhez nem elég jó színésznőnek lenni, hanem bátornak is kell. Innen már nincs hová „felfelé” lépni, legfeljebb oldalra. Vagy befelé. Innen nem is lépett volna tovább, de az alkotó műhely felbomlott, Csákányi meg szabadúszóvá vált, aztán egy orvosi rendelő várójában mégis elkötelezte magát az Örkény Színház igazgatójának, és lassan tíz éve a Madách téren átvágva indul hazafelé az előadások után.

Az est egyik erénye, hogy Csákányi nem számol le senkivel. Nem leplez el és nem leplez le, inkább finoman, olykor csípősen, de mindig pontosan helyezi vissza a múlt figuráit a saját történetébe. Ez nem bosszú. Ez revízió. 

Kívülről nézve a pálya íves. Belülről: inkább akadályfutás, némi bozótvágással. A színészlét nem humánus szakma, és ezt az est nem is próbálja szebbé hazudni. Csákányi viszont nem panaszkodik. A panasz ugyanis unalmas. Ő inkább dolgozik vele. 

Ami a színpadon történik, az nem stand-up a szó könnyű értelmében. Inkább egyfajta önboncolás – humorral érzéstelenítve. A humor itt nem dísz, hanem eszköz: véd és támad egyszerre. A groteszk látásmód pedig – amely a színésznő védjegye – folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt: most nevessünk, vagy inkább figyeljünk?

Az est legerősebb pillanatai azok, amikor nem történik „semmi." Egy tekintet, egy szünet, egy félbehagyott mondat. Csákányi ilyenkor nem játszik – jelen van. Ez a különbség a mesterség és a művészet között. És persze ott a kérdés, amelyet a produkció – akarva-akaratlanul is – feltesz: miért van az, hogy egy ilyen kaliberű színésznőnek „önálló estet” kell csinálnia, hogy főszerephez jusson? A válasz nem színházi, hanem intézményi. És nem túl hízelgő. 

Csákányi Eszter nem tragika és nem komika. Ezek kényelmes címkék. Ő inkább jelenség: egy makacsul autonóm színésznő, aki nem illeszkedik, és nem is akar.

A „non-primadonna” meghatározás így válik pontatlanná: mert amit látunk, az nagyon is primadonnai teljesítmény – csak éppen sallangok nélkül. 

A végén nem katarzis van, hanem felismerés. Hogy a maszk alatt – meglepetés – ember van. És ez most elég is.

Fotók: Horváth Judit