Branko Miljković
A TENGER, MIELŐTT MÉG ÁLOMBA MERÜLÖK

A világ lassan eltűnik. Szemünk meredten
nézi a gyors időt: mennyi van hátra még?
A határok, amik közt élünk, emberek, nem
azok, mint amik közt elér a vég.
Halott test fanyar éjszakája,
halott a szív, de a mélységek élnek.
A víz ma éjjel önmagát kívánja
fenékig hörpinteni, s rá aludni mélyet.

Utazz! Míg van világ s megismerés: van út.
Szép a por, mely belep – a ragyogás is az!
Vakulj meg útadon, de tudd meg, így igaz:
a nap pályája nem csal, bár a nap hazug.
Viasz-füldugasszal az időn át kalmárok
hajózzanak – te hallgasd bátran sivatagok dalát!
Míg zárt tenger előtt térdeplő fehér csillag-raj sóvárog:
téged majd szétfeszít az erő és a vágy.

Milyen kicsinyek is a csillagok: üresség,
álmod test nélkül, s az éj árny nélkül pereg,
amint a tiszta nap megszabja s a tüzes ég.
Az, hogy látlak, az én erőm vagy a tied?
Áttetsző mezsgye, fény függvénye: ennyit látok,
puszta látszat: legyőz, lelked hiába óvják.
Város felett égő csillag a te virágod,
a színaranyból vert vak hiábavalóság.

A világ lassan eltűnik, mint ködcsapat –
Ki temeti majd el szívünket, csontjainkat
oda, hová emlékezet nem ér el, s mozdulat
nem sokszoroz meg minket, s hol nap után nincs nap.
Tépd ki nyelvem, s helyébe ültess virágokat:
kezdjük a bolyongást a fényen át. Ne szólj már!
Holnap a gyávák is megtehetik talán,
mit ma a bátrak s tiszták, kik többet tudnak a szónál,
kik köztünk s az éj közt, fenn az ég falán
másfajta szerelem érveit őrzik.
                                                  Ó, már
világunk eltűnik. Csupán a gondolat
bűvöl, mit nem gondolt ki senki sem még:
Üres térben, a habban, hol a tenger-áradat
s üresség összecsap, s felbőg az ős-anyag.

(1960 / Képes Géza fordítása)

Fehér Ferenc
ZENTAI HAJNAL

Csak ez a hajnali kakasszó a régi,
a hallgató járdákat nem ismerem.
Nézem az arcod, mint a víz az eget nézi,
és állsz és úszol és lélegzel velem.

Idegen szobában egy ismerős néni.
Nagy felhő a szeme, s a szíve verem.
Nézi az utcát, egész életét nézi,
és ül, és vár, és simogatja fejem.

Ez már az ősz. Eső ver bő zuhatagban.
Szívemből száll alá szép égi szitán...
Emlékeket paskol visszavonhatatlan,
és kis verebeket otthon, a Kálvárián.

...Csak ez a felkopogó járda a régi,
a hajnali kakasszót nem ismerem.
Nézem az arcod, mint ég a vizet nézi,
és állsz és úszol és meghalsz majd velem.

(1960)