A beszélgetés igazi vitává csak az idő szűkössége miatt nem alakulhatott: összesen hat szakember nézett farkasszemet a közönséggel, hogy saját szakterületük és tudományáguk szempontjából beszéljenek a kötet által felvetett problémákról. Vajda Zsuzsanna pszichológus a háborúba küldött katonák mentális állapotáról beszélve kifejtette, hogy ezekben a helyzetekben az emberekből mindenhol igyekeztek a civilizációs gátlásokat, ideértve persze a nyílt erőszak vagy az emberölés tilalmát, kiiktatni: ilyenkor a kiképzők gyerekkortól kezdve fontos nevelési célokat tesznek semmissé egy huszárvágással. Ez a szándék nem jár mindenkinél egyforma sikerrel, de mindenkire hat, kivétel nélkül, hogy aztán a harctéren a tömegpszichózis változtassa az egyébként ennek ellenálló személyiségeket is kegyetlenné. Különösen a halálfélelem és a tartós nélkülözés segíti ezt az átváltozást, amelyek a harci helyzetben mindennapos körülmények. A civilizációs gátlásokat nehéz ugyan leküzdeni, de ha sikerült, visszaépíteni még nehezebb: a hazatért katonák beilleszkedése ezért komoly pszichológiai kihívás.

Pető Andrea történész, a szexuális erőszakkal mint háborús cselekménnyel foglalkozó szakember szerint minden forrást kontextuálisan kell értelmeznünk, különösen a nők beszámolóit az őket ért erőszakról. Szó esett a módszertani érzékenységről is: az áldozatok csak intézményes keretek között hajlandók beszélni az őket ért megrázkódtatásokról, ha egyáltalán hajlandók, és nem az örök némaságot választják. A szovjet és német katonák között nagy különbség volt a szexuális erőszak tekintetében: míg a Wehrmacht jól szervezett bordélyházrendszere ugyan levezetett bizonyos feszültségeket, de ez a precizitás is az erőszak megnyilvánulása volt, csak épp más formában.

Csapody Tamás szociológus azt emelte ki, hogy minden háború így működik, akkor is, ha napvilágra kerülnek a részletek és akkor is, ha rejtve maradnak. Mivel a vallomások, az áldozatok beszámolóinak feldolgozása egy hatalmas gépezet, amely magában hordozza az utólagos stilizálás, egységesítés, a manipuláció veszélyét, szerinte a legfontosabb kérdés az, hogy a forráskritika mögött milyen gondolatok vannak. A minden felelősséget a parancsosztókra hárító, önfelmentő narratívával szemben és az ideológiai viták helyett a dokumentumok valós értékére kérdezett rá: az orosz források magyar fordítása összevethető más levéltári forrásokkal is, az eltussolt perek bizonyító értékűek lehetnek. A Magyarországon is kutatható források alátámasztják a dokumentumkötet hitelességét, noha lehetetlen minden egyes esetet részletesen tisztázni. De nemcsak a magyar, hanem az angol és német nyelvű szakirodalom is alátámasztja a könyv ezen állításait.

Závada Pál szerint a téma nagyon aktuális, anakronisztikus, de ugyanakkor időszerű vitának vagyunk tanúi. A szerzőt szenvedélyesen érdekli ez a korszak, azért is, mert készülő regénye is ebben az időszakban játszódik. Szerinte a fronton betöltött szerepükről az emberek nem szívesen beszélnek, ezért nehéz az emlékekhez való hozzáférés. Néha kiütközik a valóság a fellelhető visszaemlékezésekből. Soha nem fogjuk megtudni pontról pontra, hogy ki mondott igazat, hogy beletoldottak-e valamit, hogy áldozatok közé soroltak-e olyat, akit az oroszok öltek meg, például kollaboránsokat. Összegezve: két diktatúrával kell számolni, noha az egyik megszálló, a másik védekezik éppen, a két szemben álló fél egyaránt diktatórikus és kegyetlen eszközöket alkalmaz.

Krausz Tamás a források hitelességéről annyit tartott fontosnak elmondani, hogy szerinte a szovjet nőknek nem állt érdekükben elferdíteni a megtörtént eseményeket, néhány különleges esetet nem számítva a hamisítás nem elképzelhető. A számháborúról, a hitelesség kéréséről vita bontakozott ki: ahogy Pető Andrea kifejtette, az ellenségről kialakuló mítoszok (kínzások, elevenen elégetett emberek, kútmérgezés stb.) az elmondás során antropológiai elemmé válnak, ellenségképző erővé, a túlélő-identitás részévé, ezért is nehéz tárgyilagos nézőpontot konstruálni. Vajda Zsuzsanna szerint az erőszak nem rendszerspecifikus, emiatt a mikroszint vizsgálata helyett a hierarchikusan megoszló felelősségről kell beszélni, mert a háborút végső soron nem a kegyetlenkedő kiskatonák csinálták.

Fotó: Bach Máté