bezár
 

zene

2013. 06. 02.
Arcszőrzetnövesztő rock és roll
Spock’s Beard, Beardfish, Sound of Contact – A38, 2013.05.12.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szakállas zenék ezek: az egyikben nagy öregek zenélnek, stílusatyák, akik a 90-es években segítettek közérthetőbb formába önteni a progresszív rockot, a másikban pedig igazi régivágású fiatalok, akik ahhoz a korhoz nyúlnak vissza, mikor még előbb kellett húsz centis szakáll, mintsem hangszeres tudás, ha rock ’n’ rollt játszott az emberfia.
Alma fájától, zenész apjától nem esik messzire. Ki gondolta volna, hogy Phil Collins fia is dobos-énekesként keresi kenyerét? Sőt: progresszív rockot játszik, mint a papa a Genesis korai albumain. Kinézetre is tiszta Phil ez a Simon, aki – a szünetelő Porcupine Tree-ből a turnéra leigazolt John Wesley gitárost leszámítva – csupa Garfunkellel vette körül magát. Debütalbumuk, a Dimensionaut csak a műfaj paneljeit polcolja egymásra: ugyan jobban megfogott dalok akadnak rajta, de azokba is csak azért lehet kapaszkodni, mert közismert fordulatok köszönnek benne vissza (Not Coming Down).
Sound of Contact
Profi zenészek középszerű prezentációja ez a meglepően bő lére eresztett bemutatkozás (a turné kezdetekor még a lemez se jött ki), amely szívbajosoknak is nyugodtan javasolható, hiszen a csúcspontokat következetesen kivágták a dalokból. Ifj. Collinsnak az orgánuma is a papáéra hajaz, csak szegény a szürke árnyalatain játszik, hiányzik belőle az a nyers érzelem, ami az öregnek a giccses dalait is eladta. Dobosnak már ügyesebb a fiú, Mike Portnoy-tól (ex-Dream Theater) tanulhatott sokat, ezt a műsorukat keretező két instrumentális dalban bizonyítja. Korrekt program a Sound of Contacté, aki a hatszázhatvanhatodik rockzenekartól is szívesen hallja újra ugyanazokat a megoldásokat, az a Dimensionauttal új kedvencet avathat.
 
Hogy lehet izgalmasan is újragondolni régi zenéket, azt pont a rákövetkező Beardfish bizonyítja. A svédek mást se csinálnak, mint a ’70-es évek progresszív zenéjét – annak is a King Crimson és a Gentle Giant közé eső szegmensét – értelmezik újra kortárs közegben; vagyis dinamikusabban, vadabbul, és persze kevésbé eredetien. Hogy mégis a Beardfish volt az egyik legizgalmasabb újonc prog-rock banda a 21. században, az legalább annyira dicséri a srácok dalszerzői tehetségét, mint kritizálja a komplett műfajt, amely nagyrészt csak a múltjából él.
 

 
A Beardfish is túl van már az aranykorán, a posztmodern iróniával elővezetett Sleeping in Traffic albumokon, amikor még grandiózus konceptlemezeikbe simán szőttek poénos diszkóslágert, ha a sztori úgy kívánta, és nem feledkeztek el a fülbe stiftezett, plafontisztító magas hangon előadott melódiákról sem. Habár a tavalyi The Void pár dala a maga pőre metál zenéjével a lehető legrosszabb meglepetés volt, amit Rikard Sjöblomék tartogattak, kár volt lekapcsolni az albumot pár dal után. A Beardfish a koncert során nagyrészt erről válogatott, s a Seventeen Again, vagy a Ludvig & Sverker a korai éra jegyében fogant, témahalmozós progorgiák, amik túlcsordulnak a kacifántos ritmizálási ötletektől, valamint a gitár-billentyű duó fékevesztett és hangszerszólókkal dúsított dialógusától.
Beardfish
A szénné tördelt, de mégis roppant fogós dalok közé beillesztettek egy-két régebbi szerzeményt is, mint a Destined Solitaire-t, de az olyan betonbiztos Beardfish-slágerek, mint a The Hunter vagy a Cashflow, mára kikoptak a műsorból. Szerencsére Rikardék a töküket nem hagyták otthon, magabiztosan és feszesen játszottak, habár a tisztesen kitartott rocksztár-külső befigyelt; az énektémákra viszont rányomta bélyegét az aktív dohányzás, az énekes bizony elmismásolta a dallamokat.

A zenekari összhang viszont mit sem kopott, tökvigyorral nyomták az agyafúrt proggerkedést, ráadásul a fináléban elővezetett, mocsármetalos Black Label Society himnuszra emlékeztető Voluntary Slavery sem tűnt annyira parasztnak az A38 által biztosított, telt hangképnek köszönhetően.
 
A Spock’s Beard pólóban feszítő, örökmosolygós leányzók viszont menten kifordultak a teremből, mikor felcsattant az az ólomsúlyú riff. Hiába, Spock szakállát még a 90-es években, ráadásul az Egyesült Államokban növesztették, és a napszítta optimizmus adta az aranyszínét. Anno még Neal Morse zenekaraként jegyezték, az énekes-zongorista, valamint gitáros testvére, Alan képezte a banda gerincét. Mikor Neal kislánya majdnem meghalt, a zenész megtért, és kilépett a bandából, hogy szólókarrierjében az Úr nevét áldhassa – szigorúan megakomplex prog-rock dalokban –, a Spock’s Beard is átszabta arculatát, kicsit keményítettek a stílusukon, a dobos Nick D'Virgilio pedig előlépett a mikrofon mögé. Azóta Nick is lelépett, hogy degeszre keresse magát a Cirque du Soleilben, helyére a prog-rock melankóliába hajló oldalát kedvelő Enchantből érkezett Ted Leonard az idei Brief Nocturnes and Dreamless Sleepre.
Spock's Beard
Csoda vagy sem, borongós Ted simán megüti azt a joviális hangnemet, ami a Spock’s Beardben kötelező: ez az életkedv, az optimizmus rockzenéje, amiben több az érzelem, mint egy Almodóvar-filmben, de cserébe értelem is akad benne. Az új lemezen ráadásul egyszerűsítették a képletet is, lefaragták a sokperces hangszerszólókat, megrövidítették az eposzi lélegzetvételű dalokat (olyan 6-7 percesekre), vagyis közelebb hozták az egészet a hard rockhoz. Amivel persze semmi baj nincs, a Brief Nocturnes dalai kiválóan muzsikálnak, csak épp nem kapaszkodnak fel a korai klasszikusok szintjére. De nem is tudjuk reflexből sorolni a zenekarokat, amik 11. lemezükkel váltották meg a világot.
Spock's Beard
Maga a koncert a "jó, jó, de lehetett volna jobb is" tudományosan definiált kategóriájába sorolható – de mivel csak akkor ütött volna istenesebbet, ha Neal játszik itt más lemezt turnéztatnak, a kritikai részt egész gyorsan le lehet tudni. Ugyan a nettó őrült Ryo Okumoto billentyűje végig rakoncátlankodott, a japán származású zenész sikeresen viccelte el a malőrt azzal, hogy az egész problémát az amerikai gyártmányú laptopjára kente. Amúgy hozta a formáját, többször is megmászta hangszerparkját, a ráadás eszehagyott jammelésében még nyakba akasztható szintetizátorát is behajította a nem túl népes publikum közé.

Ha bohócsipkát kellett rázni, akkor Alan Morse volt a méltó partner, kb. annyira szabadult fel a színpadon, mint a minden egyes koncert alatt katarzist átélő Neal-testvér, ízes játéka pedig a kötelező profizmust csepegtette el az előadásban. Ted Leonard viszont inkább profi, mintsem eredeti volt, a régi dalokban is simán levette Neal hangszínét, az újakban pedig úgy csorgatta a dallamokat, ahogy az az AOR nagykönyvében meg vagyon írva, viszont korántsem pakolt olyan szuggesztív aurát a színpadra, mint a Morse-tesók. A korábbiaknál még inkább refréncentrikus szerzemények (ld. Submerged) viszont bőven biztosítottak neki játszóteret, ő pedig láthatólag nagyon élvezte, hogy végre a nagyokkal focizhat.
 

 
Zeneileg a szikárabban riffelő Afterthoughts kánonja, a Something Very Strange ropogós basszusgitár-billentyű duettje, ill. a Waiting For Me tradicionális vonalvezetésű progressziója és klasszikus gitárszólója lépett a dobogóra, habár a ráadásban elővezetett Go the Way You Go is tisztesen stimulálta a hangulatot.

Ezt viszont már komplett ökörködésbe fullasztották, először jam, aztán hangszercserés Smoke on the Water (máig nem értem, prog-körökben mért ez a legnagyobb sztenderd poén), ehelyett simán befért volna még egy-két klasszikus SB-nóta. A Spock’s Beard azért így is szórakoztatott, és mivel ők nem is akarnak úgy tenni, mintha többről szólna ez az egész, mindenki boldogan mehetett a koncert után, amerre akart.
 
A koncerten elhangzott dalok:

Something Very Strange
Crack the Big Sky
Hiding Out
Walking on the Wind
Submerged
Cakewalk on Easy Street
Afterthoughts
The Distance to the Sun
Waiting for Me
Ráadás:
Go the Way You Go

Képek: Kárpáti Szabolcs
nyomtat

Szerzők

-- Soós Tamás --


További írások a rovatból

Nils Frahm: Day
Strauss Elektrája a Berlini Állami Operaházban
JPEGMAFIA & Danny Brown: SCARING THE HOES
Recenzió Ábrahám Márta: Chaconne-kézikönyvéről

Más művészeti ágakról

Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója
A 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés