bezár
 

irodalom

2007. 05. 23.
Az „Eltévedt hold" keresése
Turbuly Lilla: Eltévedt hold
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az „Eltévedt hold" keresése A cím alapján magamban amolyan Sárbogárdi Jolán-os, semmitmondóan híg, a romantikától túlcsorduló, már-már giccsbe hajló lektűrre számítottam. Gyanúmat csak tovább erősítette a tény, hogy az első kötetes szerző regénye a Révai Digitális Kiadó és a Nők Lapja Café által meghirdetett „Írd+Te az év könyvét!” pályázat nyerteseként került a boltokba. De kíváncsi voltam arra a történetre, amelyet a zsűrihez beérkezett 350 pályaműből végül a 12 legjobbnak ítélt írás közül az olvasók választottak ki.
Amikor a könyvesbolt polcain sorakozó műveket pásztázom, csak véletlenül akad meg a szemem Turbuly Lilla regényén. Ha az egyszínű, puha fedeles kötet jobb alsó sarkában nem fedezném fel „Az év könyve 2006” – feliratot, valószínűleg nem is emelném le a polcról. A szerző neve ismeretlen számomra, az olcsó borító pedig vonzó illusztráció híján nem csábít vásárlásra. A többi színes, hivalkodó kötettől markánsan elütő, szerény kivitelezésével tüntető regény mintha egyáltalán nem is tartana igényt a reklámra: az a fajta könyv, amelyet csak akkor talál meg valaki a polcon, ha kifejezetten keresi, vagy leginkább akkor sem.

Előítéleteim azonban csakhamar semmivé foszlanak, ugyanis a két fejezetből álló regény téma és kidolgozás tekintetében is kellően elmélyült ahhoz, hogy a – korábban verseket publikáló –szerző letisztult, nyugodt, ám alapvetően költői stílusának köszönhetően végig fenntartsa az olvasó érdeklődését.

A szerencsétlen címválasztás és a látszólag egyszerű cselekmény ellenére (egy fiatal, magyar bírónő stuttgarti tanulmányútja, szereleme és hazatérése) az írónő a maga szikár, az emberi kapcsolatok finom szövevényét és a hős lelki történéseit jogászi pontossággal és Francois Sagan-i érzékenységgel feltáró írásmódja által sajátos, kettős atmoszférát teremt.

Az E/3 személyű, jelen idejű narráció az árnyalt lélekábrázolás és a letisztult történetvezetés érzelgéstől mentes elegye, ahol megfelelő arányban keveredik egymással jellemkonstruáló párbeszéd és hangulatteremtő leírás. A drámai feszültségtől és szentimentalizmustól mentes modern szerelmi történet középpontjában álló főszereplő, Marosi Lívia, Margaret Drabble jellegzetes, tétova hősnőivel rokon: jobbára szelíd beletörődéssel sodródik a hétköznapi eseményekkel. A nemrég elvált, karrierje csúcsán lévő fiatalasszony eleinte nehezen találja a helyét Németországban „csak vezetéknévvel rendelkező” jogászkollégái között, ám miután megismerkedik az öntudatos és vonzó artistával, (érzelmi)élete nem várt fordulatot vesz. A három hónapos stuttgarti ösztöndíj utáni hazatérés döbbenti rá a nőt arra, hogy eltéve(lye)dés és visszatalálás is viszonylagos fogalmak csupán, hogy a kötődés csak egy másik embertől való elszakadás érzése által nyerhet valódi értelmet.

A kevés mellékszereplőt felvonultató történet többször felbukkanó, hangsúlyos motívuma a kívülállás különös állapota: Lívia nemcsak a külföldiek között „idegen”, hanem saját szülővárosában, Budapesten is. Munkatársai ugyan befogadják, de mélyebb baráti kapcsolatot csak egyetlen emberrel, a beteg festőnővel ápol. Barátnőjének halálakor ismeri fel, hogy az idegenség tapasztalata nem egyes helyektől, országoktól, földrajzi terektől, hanem személyektől függ: Lívia nem Németországban vagy Magyarországon idegen, sokkal inkább azok között az emberek között, akikhez nem kötődik eléggé ahhoz, hogy maradásra bírják. A hősnő folyamatos költözése, a tárgyak, bútorok ide-oda szállítása, az újabb és újabb lakások berendezésének szertartása valójában nem más, mint éppen az embert rejtett módon determináló tárgyakhoz való értelmetlen ragaszkodás felszámolására történő kísérlet.

Az utóbbi évek egyik kultuszfilmjének főalakjához, Jean-Pierre Jeunet Amelie Poulain-jéhez (Amelie csodálatos élete) hasonlóan Lívia is mások problémáira érzékeny, szemlélődő-megfigyelő típus, aki önzetlenül teszi jobbá mások sorsát, miközben ő maga kis híján összeroppan a kötelességtudat, a rá nehezedő felelősség és saját elfojtott érzelmeinek terhe alatt. Cselekedeteit azonban a szerző túlzásoktól mentes stílusának köszönhetően nagyon is életszerűnek érezzük, hiszen a kevéssé fordulatos szüzsé mozgatója (és a mű tulajdonképpeni hajtóereje) a főszereplővel való önkéntelen együtt-rezgés, a szó szoros értelmében vett azonosulás, ráhangolódás, az eltévedés és visszatalálás. A mű minden figurája Lívia önelemző elméjén átszűrve nyer valódi karaktert, így lehetséges, hogy – mint ahogyan azt a szerzői előszóban olvashatjuk – bár minden szereplő a fantázia szüleménye, mégis valóságosnak tételezzük őket.

Turbuly Lilla mindvégig fenntartja a realitás látszatát azáltal, hogy a lehető legjobb pillanatban függeszti fel a történetet. Annak köszönhetően, hogy a lineáris cselekményt nem zárja le, csupán berekeszti, elegánsan elkerüli a túlírás és a teatralitás buktatóit. És bár az olvasónak a konkrét végkifejlet hiányában lehetősége van képzeletben továbbfűzni a történet fonalát, még sem teszi meg, mert pont evvel a berekesztett lezárhatatlansággal és finom sejtetéssel végződik be igazán a könyv.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem tévednek, akik azt gondolják, hogy az Eltévedt hold kifejezetten nőknek szóló lélektani regény. Noha mi sem áll távolabb tőlem, minthogy a potenciális olvasók táborát önkényesen leszűkítsem, mégis úgy gondolom, hogy e könyv esetében – paradox módon – maga a választott téma jelöli ki és zárja ki saját olvasóit.

A cím is egyfajta latens meghatározó, ki-jelölő/tiltó gesztus: a hold képével összekapcsolódó eltévedés, azaz a bolyongással együtt járó védtelenség állapota, ill. a hold és a nőiség archetipikus egymásra vonatkoz(tat)ása, olyan – részben téves – asszociációkat hívnak elő, amelyek tovább erősítik a címválasztásból amúgy is következő előfeltevéseinket. A hold-metafora a regény egészének szempontjából és a műben betöltött szerepét tekintve mintha nem lenne elég erős és jelentésteli ahhoz, hogy a könyv címévé váljon. Az olvasónak – véleményem szerint – joggal támadhat az a kellemetlen érzése, hogy az Eltévedt hold egy hangzatos, ám „hajánál fogva előráncigált” szókapcsolat csupán, amely ugyan nem zavaróan semmitmondó, de nem is reprezentálja sem a mű összetéveszthetetlen hangulatát, sem sajátos regényvilágát.

A regény tulajdonképpeni cselekményszervező ereje, vagyis az idegenség (kívülállás) – keresés – visszatalálás körforgása azonban megtámogatja és némiképp meg is magyarázza az eltévedés állapotát kiemelő gesztust (azaz az eltévedésnek a címbe való beemelését), s a történet továbbírhatóságához és továbbgondolhatóságához hasonlóan felfüggeszti, feloldja, felszabadítja, és átirányítja azt az értelmezői tudat önkényébe.

Turbuly Lilla: Eltévedt hold. Révai Digitális Kiadó, 213 oldal, 1980 Ft.
nyomtat

Szerzők

-- Pelesek Dóra --


További írások a rovatból

A közelmúlt román prózájából
irodalom

Telt házas rendezvény keretében mutatták be a Műút folyóirat öt legutóbbi lapszámát
Vaktérkép
Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Park Chan-wook: A titokzatos nő
Scruton zenei írásainak magyar fordításáról
Jeney Zoltán: Balatoni kacsavész
Andrei Kutsila Amikor a virágok nem hallgatnak című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés