A [a]http://www.negativeart.hu/[text]Negative Art[/a] példaértékűen alacsony jegyárral (800 Ft) szervezte meg ezt a koncertet. Adott pár – underground viszonylatokban – egészséges érdeklődésre számot tartó magyar banda. Lehetne különálló kis koncertekkel szenvedni rémes kis helyszíneken, párszázas jegyárakkal; vagy össze lehet rakni őket egy nagy kupacba, remélve, hogy mindegyik rajongótábor képviselteti magát – és nekik úgyis mindegy, hogy így kétszer-háromszor annyit fizetnek, mintha a kedvencük önálló bulijára mennének el. Jelen esetben a két verzió előnyei egyesültek: összevont koncertsorozat, minimális pénzért. (Ráadásnak pedig egy harmadvonalbeli, viszont különleges nációjú együttes.) A recept használhatónak bizonyult: kellemesen, „elférősen” megtelt a Kulti.

4.

Kezdem a végéről. Bár az esemény De Facto lemezbemutató címen futott, én háromnegyed tizenkettőkor történő távozásommal (kitettem szépen a villogót a bringára, nehogy [a]http://index.hu/velemeny/jegyzet/rendorliszka/[text]megb*sszanak[/a] a rendőrök) éppen az ő koncertjükről maradtam le. Karizma című albumukról sok jót ígértek a [a]http://www.prae.hu/prae/programs.php?pid=761[text]hírek[/a], de az ismerkedésem velük ezúttal későbbre halasztódott. Nevük egyébként régóta forog az undergroundban, szépen kimunkált, slágeres (dark) rockzenéjükkel pedig az est könnyedebb zenei tengelyén helyezkedtek el, éppúgy, mint az előttük fellépő, ausztrál (!) The Eternal.

Elképzelésem sincs arról, hogyan kerültek Magyarországra, de komoly elszántságot feltételez, hogy Európa turnéjuk alkalmával Budapestet és Pécset (!) is célba vették. Életemben először láttam ausztrál bandát koncerten. (Csak nem sokkal előtte esett le, hogy a szórólapon a nevük mögött álló [AUS] nem az osztrák, hanem az ausztrál országjelzés. A bonyodalom kedvéért megemlíteném, hogy létezett anno egy [a]http://www.metal-archives.com/band.php?id=52496[text]osztrák The Eternal[/a] [AUT]; ugyanígy, The-vel együtt).

Persze könnyebb lenne lelkendeznem egzotikusságuk okán, ha a közönség valamelyest komolyabb érdeklődést tanúsított volna irántuk. Sajnos úgy jött ki a lépés, hogy az est közönségaktivitásának szinuszgörbéje az ausztrál melodikus darkmetálosok alatt éppen a második hullámvölgyébe érkezett: a széles látogatottságú Gire koncert után elérkezett a szieszta és a feltankolás ideje. Érthetően le voltak törve a kiürült terem miatt az ausztrálok, pedig okuk nem volt a szomorkodásra: csinos leányzók táncoltak csak nekik, lazán elszórva a színpad előtt. Egy mosolygós, zömök, örök és elpusztíthatatlan rocker a számok között jó magyar vendégszeretettel kínálgatta a bandát sörével. (Ő egyébként a zenekarok itallal való felvidítása mellett a barátaival és ismeretlenekkel véghezvitt headbangelést tekintette küldetésének a koncertek során.)

A zenéjük nem mondhatni, hogy különösebb nyomokat hagyott volna bennem. Szimpla rock/metál kicsit szenvedős énekkel – persze ha azt vesszük, egy Lake of Tears-ről is elmondhatnánk ezt, felületesen ítélve, szóval nem mérvadó az első ismerkedés alapján megalkotott vélemény. (Az viszont ezer százalék, hogy olyan mélységeket, mint a [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=590[text]Swallow the Sun[/a]-ban, huszonnyolcadik hallgatásra sem találhatni bennük.) Mivel erősen közeledtünk az éjfélhez, nem vártam meg a koncertjük végét. Érdekesség, hogy mikor korábban kint dumáltunk, két külföldi (valószínűleg osztrák – lásd Summoning-pólók) odajött hozzánk, hogy mikor következnek The Eternalék – lehet, hogy még őket is megzavarta az AUS felirat, mint engem, és nemzeti doommetál-(h)ősük feltámadásában reménykedtek?

3.

Tehát a szinusz-csúcs, amiről a felvázolt zuhanás bekövetkezett, a Gire nagy érdeklődéssel fogadott koncertje volt. Múltkor még, amikor vendégként melegítettek be a valamelyest idegen terepen ([a]http://prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=2&aid=478[text]Ektomorf/Replika/Cadaveres-koncert[/a]), azt írtam, egyelőre a szakma kíséri feszült figyelemmel a banda körüli történéseket – úgy látszik ez idővel (és a 10 év dalaiból válogató bemutatkozó lemez megjelenésével) igaz lett egyre növekvő rajongótáborukra is. Nem pózoltak az őket éltető fanoknak; amolyan „legkisebb királyfiúi” természetességgel, könnyedséggel vették tudomásul: a sok-sok egybegyűlt az ő dalaikra a legkíváncsibb. A teljes The Moon and the Nightspirit gárda is felvonult egy kis intenzív fejrázásra, és a későbbi fellépők közül is lehetett látni a koncerten némelyeket.

Ezek a számok már nem nagyon okozhatnak meglepetést, de számomra, aki ismerkedem a zenével, nagyon is jól jön az ismétlés. Így jöhettem rá arra, hogy a '97-es Törjön testünk! c. szám végén milyen – egyszerűségében – nagyszerű kis téma hallható, ill. hogy a Bábel milyen elképesztően jól komponált, változatosabbnál változatosabb motívumokat felvonultató szám.

A koncert lazaságában rejlettek egyúttal a negatívumok is: aki csak a megszokott számokra volt kíváncsi, hogy mozogjon rájuk egy jót egy viszonylag jó hangzású koncerten (az egyszerűbb hangzásvilágú The Eternal persze fényévekkel jobban szólt, ahogy a Variola megszólalása is tisztább volt a Gire-énál), az elégedett lehetett, aki viszont különlegességekre áhítozott, az nem annyira. Nehéz volt beleélni magát továbbá az embernek a zenébe amiatt, hogy az énekes-gitáros Kónya Zoltán kikerült a balszélre – mert bár Hermann Balázs basszer grimaszaival és maximálisan átélt játékával is vonzotta a tekinteteket, az ének miatt a „frontember” helye középen kellene, hogy legyen, hogy zavartalan legyen az energiaáramlás a banda és a közönség között. Megvallom, engem az is lebénított, megakadályozott az átszellemülésben, hogy offline-izálódó online ismerőseim egyike súlyosan részegen, extrém breaktáncosok intenzitását puszta kézmozdulatokba sűrítve (kezeivel feje körül tekergőzve, levegőben kapkodva) rendre rabul ejtette tekintetemet.

2.

A Gire előtt, az este folyamán a második koncert az 1988-ban indult – egy időben a Tankcsapda, PUF, Kispál tartományban mozgó, onnan később kikopó – Varioláé volt. Ha a Gire a legjobban járt, akkor ők a legrosszabbul: mintha tüntetőlegesen hagyták volna őket magukra minimális létszámú érdeklődővel a Moon and the Nightspirit után. Pedig rájuk is rájuk fért volna a meleg fogadtatás: tavaly megjelent, Sötét a csillagod című lemezükkel aktiválták újra a bandát, nagyon hosszú, évtizedes hallgatás (a közönség részéről: felejtés) után.

Nagyon megtévesztő ez a név. Akkor is, ha tudom, hogy dark-szerű dolgokban utaznak, valami sokkal sötétebb, betegebb, vagy legalábbis „diszkósabb”, wave-esebb zenére asszociálnék. Ehhez képest könnyed, slágeres dark rock a játék neve. Ez a zene végképp nem az én világom, ugyanakkor könnyen beláthatom, mennyire kellemes, hallgatható muzsika ez, és milyen remekül passzol ehhez Varga Zoltán „Takony" énekhangja. Amennyire kivettem, nagyon jó, természetesen megszólaló magyar nyelvű dalszövegeik vannak, ami az efféle műfajokban igen szép teljesítmény. Az érdeklődés hiánya fölötti elkeseredettségük rányomta a bélyegét a koncertre, melyet a zömök, örök és elpusztíthatatlan rocker headbangelése és sörkínálása sem bírt megmenteni. Jött továbbá egy különösen részeg hobbitszerű srác is, külön nekik parádézni a színpad előtt, de ettől sem lett jobb a kedvük. A táncoló lányoktól sem.



1.

Szokás szerint feje tetejére állított beszámolómban elérkeztünk a kezdetekhez, a Moon and the Nightspirit fellépéséhez. A Gire-ral egyetemben ők is kilógtak a többi fellépő képviselte hozzávetőleges zenei irányból (még jobban is, mint Kátai Tamásék), viszont területi (és ismeretségi) vonatkozásban ők is szépen beletartoztak a Negative Art-közeli fellépőgárdába. Érdekes módon a dark-stílusidegen bandák vonzották ma este a legtöbb látogatót: a Variolára köddé (kocsmába) váló tömeg Szabó Mihályék koncertje alatt gyűlt össze olyan szépen.

Tekintve, hogy a Moon and the Nightspiritről hamarosan egy lemezismertetőben értekezem bővebben, ezúttal nem mennék bele a muzsikájuk részletes boncolgatásába. Legyen elég egyelőre annyi, hogy bár hatalmas érdeklődéssel érkeztem ismerkedni velük, némi – a csoda, a varázslat elmaradása miatt érzett – csalódással kellett távoznom. Ennek sok köze van a felelőtlen promóciós ígéret („egy valóban magyar és valóban folkzenét játszó együttes”), valamint a tőlük eddig ismert zene-szösszenetekhez képest kapott minimális újdonsághoz. Fanyalgásom persze nem teljesen jogos, hiszen ez a műfaj (akusztikus „neo”-folk, vagy szerintük: Ethereal Folk; kicsit szigorúbb, tradicionalista megfogalmazásban: „pszeudo”-folk, vagy world music, ha a népzenék keveredésére gondolok) Magyarországon még nemhogy gyerekcipőben, de horgolt kis csecsemő-topánkában jár. Szabó Misiék anno az [a]http://www.negativeart.hu/evensong/[text]Evensong[/a]gal olyat csináltak idehaza, ami a nemzetközi zenei ízlésnek is megfelelt volna, így van ez most is: kiadójuk a portugál Equilibrium music. Az Evensong zenéjét nem ismerem, de ezekkel az adottságokkal (Tóth Ágnes éneke, Szabó Mihály dalszerzői vénája), nem tartom kizártnak, hogy könnyedén hozták azt a zenei színvonalat, amit a Theatre of Tragedy, Gathering stb. együttesek képviseltek.

Ági énekhangjának szépsége koncerten is elbűvölt, bár az volt az érzésem, hogy nem megfelelő a hangosítás, és ezért nem hallatszik rendesen, csíphető el nehezen a szöveg és az ének maga. Aztán azzal szembesültem, hogy lemezen is elveszik egy picit ez a csodás hang a nagy „éteriségben”. Talán határozottabb énektémákkal, és megfelelő keveréssel ezt a karakterét jobban ki lehetne domborítani a zenéjüknek – de kissé bizonytalan vagyok, hiszen a sámános koncepció (az album címe: Regő Rejtem) miatt lehet, hogy mindez szándékosan van úgy, ahogy van.

Az akusztikus gitártémák ellenben túl egysíkúnak, valamint túlságosan szikárnak tűntek számomra. Hoztak persze olykor izgalmas témákat (Örökké, Rögből élet), összességében viszont elbírtak volna némi variációt (viszonyítási alap: Ulver – Kveldsfanger, Empyrium – Where at Night the Wood Grouse Plays, ill. Kátai Tamás is nagyszerűen megvalósít valami ilyesmit Zölderdő c. számában), hisz a két gitár sokszor teljesen ugyanazt a minimáltémát játszotta. A nehezen megkülönböztethető számok közül leginkább a lendületesebbek tűntek ki (Föld Szíve Dobban, Szarvaslélek), de a már említett, felkavaróan finom, fájdalmas Örökké is emlékezetes pillanata volt a koncertnek.

Az ilyen jellegű zenénél nem árt a látványvilágra is odafigyelni, ennek Misiék a lehetőségekhez mérten eleget is tettek. Az egész est folyamán ott lógott a színpad mögött egy hatalmas vászon, rajta a Kormorán Folk&Roll lemezborítójáról ismert motívum szarvasos verziójával. (Ez a bandák közül nyilvánvalóan a Moon and the Nightspirit világához illett leginkább, bár volt ugye Őzek futása a Gire-éktól...) Népünk egykori totemállatának rendesen kilátszottak a bordái – valóban, nehéz időket élünk. Jó is ilyenkor az öregistenhez, éganyánkhoz fohászkodni, lepacsizni a szellemvilággal, régmúltba révedni ennek a lebegtető, lélekmélybe nyúló muzsikának a segítségével.

A naturális látványba szépen illeszkedett a zenekar maga: a prófétaarcú másodgitáros (Gera Dávid) szandáljából világfaként égbe meredő nagylábujjától kezdve Ági tündérszerű figuráján át Mihály remetéhez illő hajrengetegéig, s a gitárjáról lógó fácántollakig. Az ütőhangszerek egy részéért, valamint a helyenként felbukkanó furulya-, ill. dorombtémákért felelős Végh Gábor a fekete ingjének jobb mellrészére hímzett aranyszín motívum miatt mondjuk úgy nézett ki, mint egy kínai étterem pincére, de ezt persze merő rosszindulatból jegyzem csak meg.

A három vendégzenésszel (a dobot – tapant – püfölte: Cseh Gergő) nagyszerűen sikerült elővezetni az akusztikus muzsikát az albumon hallható minőségben, és ez nagyon jó, mert ezt a zenét jó lesz minél több helyen, ország-világ előtt megmutatni (nyári fesztiválok – szívesen látnám őket pl. Taliándörögdön a Klastromnál), maximálisan méltó rá.

A fotókat a szerző készítette.